1. 

Hajnalban szakadt át a gát, jött a piszkos, hideg víz. Be a kisvárosba, a térre. A pincék teltek meg először, a sötét, dohos barlangok, a vermek, az emberi lomok, emlékek, kacatok közé áradt be a víz, a patkányok visítottak odalent, másztak kifelé az ablakon, egy férfi káromkodott, miért vannak ezek még itt, már ezekben sem lehet bízni, és taposta egyre a patkányokat a ház tövében. A tér mögötti közből tompán morajlott a víz, a csatornafedelek megmoccantak, a sáros víz szivárogni kezdett alulról. A téren idős nő evickélt át karjában kutyával, a polgármesteri hivatal tetején megszólalt a sziréna, majd rögtön elhallgatott. A víz egyre emelkedett. A házkapuk nyikorogva bedőltek, a levegő megtelt a rothadás szagával, az elöntött üzletekből, lakásokból áradt ki az étel-izzadtság-fekália szag; dőlt kifelé az élet az ajtókon, ablakokon, a sáros vízen megjelentek az első tárgyak. Kukák, reklámzacskók, babák, műanyag labdák, bútorok, bútorok kerengtek az áruházból, a rendőrség épületében hunyorgott, kialudt a villany, az egyik emeleti ablakból férfi ugrott ki, egy rendőr kapott utána, de elvétette.

A parkolóban a Rados család mászott fel az egyik reklámplakát állványára, a kövér apa, a kövér anya, a dagadt fiuk sápadtan lógott a vasrudakon, őket az öreg Horváth úr kergette, pedig megígértétek, hogy nem hagytok itt, üvöltötte, és mászott utánuk, a hájas Rados gyerek az öreg arcába rúgott, vér fröcskölt, Horváth keze elernyedt, hátraesett, elsodorta a szürke víz. Én pedig ott ültem a ház tetején, és ittam. A legjobb whiskymet vittem fel magammal, a tető sarkára ültem, a kémény mellé, a galambok közé húzódtam, hogy jól lássak, hogy tökéletes legyen a békém. Hogy tökéletes legyen a vég, ha már semmi sem volt az. Még a gát sem. Így ittam az erős whiskyt, néztem az emelkedő, bűzös vizet, és arra gondoltam, milyen szép lehet most egy csónakkereskedőnek. Ül az irodában, arra gondol, a megváltozott helyzetben a legerősebb csónakmotort is el tudja majd adni, a selejtes kínai mentőmellényeket, az ütésálló kulacsoktól is megszabadul. Hajnalodott, egy ősz pap sodródott arra egy rozoga facsónakkal, az erőmű felé, a félig lebontott Síner hegy irányába, alattam Murányi, a taxis üvöltött fel, meglátta, hogy már az első emeletig, a lakásig ér a víz, utána a tanárnő Ukrajnából rikoltozott ki az ablakon, hogy minek jött ebbe a borzalmas városba, ebbe az országba. A második emeleten a kínai család, Xingék némán készülődtek, rozsdás vokot lógattak ki az ablakon, abba akarták a síró gyereket beletenni. Mellettük Kárpáti úr, az öreg munkásőr bámult ki az ablakon, köpött ki nagy ívben röhögve. És ekkor megszólalt a telefonom, Petra volt az.  Látod, amit én látok, kérdezte. Nevetnem kellett, nem tudták tartani a gátat, mondtam később, a bulldózerek egész éjjel dolgoztak, most mégis elönti a várost a víz. Meg a világot? Petra nevetett, itt is árad a víz, mondják a rádióban, a tengerrel történt valami, a Fekete tenger két napja átszakított valami gátat, csak erről hallgattak a szóvivők, a politikusok.

Hol vagy most, kérdezte Petra. A háztetőn, mondtam. Az égen piros helikopter bukkant fel, ereszkedni kezdett, az ajtaja kinyílt, fiatal srác kamerával venni kezdte a vízzel borított teret, a sodródó padokat, majd engem, ahogyan ülök a háztetőn. Felintettem, a helikopter ereszkedni kezdett, a rotor keltette szélben ledobtak egy palack ásványvizet. Majd mutogattak, a hangosbeszélőn magyarázták, igyak vizet, ők venni fogják. Mert az érdekes, mutogatták, ahogyan szomjazik valaki az árvízben. A sok-sok víz fölött. Odalent az újságos kioszk mellett két bárány úszott el, aztán egy kutya, én pedig leemeltem egy cserepet a tetőről, a helikopter felé hajítottam. Zuhogni kezdett a jeges eső, a helikopter dübörögve emelkedett, eltűnt Nyugatnak, én bontani kezdtem a tetőről a cserepeket. Odalent rendőrségi motoros hajó bukkant fel, a Rados család üvöltözni kezdett, szedjék le őket az állványról, közismert ember vagyok, üvöltötte az öreg Rados, a rendőrök legyintettek, a hajómotor felzúgott, mentek tovább. Ekkor dőlt össze az első ház a téren. A sarki szecessziós épület, a földszintjén az új német bank működött. Az öreg Pilikiny, a pék kiugrott az ablakon, utána a lánya sikoltozva, végül az ősz férj gyáván kalimpálva. Elsodortra őket is a víz. Ismét megszólalt a telefonom, megint Petra volt az. Csodálkozom, hogy még működik a telefon. mondtam. Adom a bátyádat, szólt Petra, és ne haragudj, hogy annyit vétettem ellened. A kis lelked ellen… Hogy nem hittem benned.

Bátyám sírt, a kerítés bedőlt, a házunk eltűnt, a hidat elsodorta a víz. Mi egy elektromos oszlopon kapaszkodunk, mondta, Petra fölöttem lóg, tízen vagyunk itt, csupa öregember. Odébb a domb, oda rohantak fel az emberek, de visszasodorta őket a víz, segítség sehol. Aztán megszakadt a kapcsolat, gondolom, a víz elérte az adótornyot. Az elemes rádióm működött, adta a híreket, az árvíz nagyobb, mint gondolták, az árhullám elérte az autópályát, autókat, buszokat, kamionokat sodort el, az elektromos hálózat összeomlott, az olajtárolók sérültek, a gázszolgáltatást lekapcsolták. Vonatok nem járnak. Később egy politikus hosszasan a szolidaritásról magyarázott, én csak ültem, a távcsővel néztem, ahogyan a városka szélén, az új gát melletti kórházépületek tetejét tépte le a víz, ahogyan az ár sodorta magával a mentőautókat. Tekergettem a rádió gombjait, az egyik kereskedelmi adón a singing in the raint, adták, a tér végleg eltűnt odalent, a sötétszürke égen utasszállító repülő délnek tartott. És egyre emelkedett az olajos víz, Radosék leszakadtak az állványról, Murányi, a taxis velük, a tanárnő üres kannába kapaszkodva úszott ki az ablakon, Kárpáti, az öreg tanár, egykori munkásőr kezében kézigránáttal úszott el. Magamra maradtam. Alattam üres volt a ház, a tartófalak enyhén remegtek, a tetőcserepek megkoccantak a fejem fölött, és ekkor egy halott úszott el lassan előttem. Fiatal lány volt, injekciós tűk között lebegett az olajtól csillogó vízben, mintha láttam volna már valahol, nem nyúltam utána, pedig csak kéznyújtásnyira lehetett tőlem.

2  

Aztán munkához láttam. Leszedtem a háztetőről a maradék cserepet, a motoros fűrésszel átvágtam a háztető gerendáit, hogy ne legyenek útban. A szél közben erősödött, a tető zörgött-nyögött, de nem dőlt össze, a támasztó gerendáim kibírták a súlyt. A padlás megváltozott, hogy fényt kapott, az ácsolt hajóm sokkal kisebbnek tűnt a poros, öreg gerendák, dobozok között.

Igen, a hajóm. Melynek neve? Nem, a hajómnak nem volt neve, a név a múlt, semmi sem maradjon hát. A ketrecekben riadt tyúkok, kacsák, kutyák, macskák, gerlék, egerek… Bolond vagy, mondta mindig Petra, hogy árvízről beszélsz! Hajót építeni egy ház padlásán? Micsoda dolog!

Lehet, hogy bolond vagyok, gondoltam, vagy mondtam is talán, répát adtam a nyulaknak, lassan irányba, a tetőn előkészített nyílás felé emeltem, fordítottam a hajót. Aztán leültem, ittam tovább a whiskyt, vártam, hogy elérje a tetőt a víz. A telefon néma volt, a vészhívás sem működött. Az eső elállt, a szél viharossá erősödött, a falak egyre erősebben remegtek, az egyik gerenda hátul megcsúszott, a lejáratnál tető lassan bedőlt. Odakint valaki segítségért kiabált. Kinéztem, egy férfi és két nő sodródott a vízben, a férfi feje vérzett, a nők tartották a testét a víz felett. Kötelet dobtam oda, kihúztam őket, törölközőt adtam, takarót terítettem rájuk, majd bort tettem eléjük. Ők csak álltak, és nézték a padláson ácsolt hajómat, a ketreceket az állatokkal.

Maga kicsoda, kérdezte az egyik nő sírva. Milyen hajó ez? Egy padláson. Milyen hajó ez?

Senki, mondtam, tényleg, ez a hajóm.

Ha tudta, hogy jön az árvíz, miért nem figyelmeztette az embereket, kérdezte a nő.

Itt beszéltem a téren heteken át, feleltem, egyszer a városi újság is írt rólam, mint a szónokló bolondról a főtéren. Itt a hajóban az újság, eltetten, megmutatom, ha gondolja. Ha eljön velem. A nő mosolygott, ne igyon többet, mondta. Miért ne igyak, kérdeztem, megszűnt alattunk a város. Nem illik a helyzethez, mondta a nő, itt ez a hajó, maga építette, az állatok nem tehetnek semmiről. Vigyázni kell rájuk. És nevetett, legyen józan és okos.

Hogy hívnak, kérdeztem.

Nincs nevem, felelte a nő.

Aztán jött, áradt, dőlt a víz, a hajót kiemeltük a padlásról, rátoltuk a hullámokra, elindultunk.

3.

A víz tizenöt nap múlva apadni kezdett, sártenger közepén érkeztünk vissza a földre. Alattunk üzem vagy gyár lehetett az árvíz előtt, a sötét, puha, gőzölgő sárból kémények hegye állt ki. Fönt az égen repülő húzott fehér csíkot maguk után, mi kinyitottuk a ketreceket, kiengedtük a galambokat. A két galamb kurrogva keringett felettünk, hessegettem őket, kiabáltam, ne jöjjenek vissza. A rádió bemondta, az épületek jelentős része összedőlt, az óvárosok maradtak épen, és a víz keletnek, Szibéria felé folyik le. Péter ujjongott, remek, mondta, akkor a bank is, a telekkönyvi hivatal is oda, nincs akta, sem komputer, sem kamera, nincs számlakivonat sem, nincs múlt, nincs többé tartozás. Új életet kezdhet, elmegy, földet foglal magának, munkásokat vesz fel, igen, vége a balszerencséjének.

Délután fehér helikopter jelent meg felettünk, vizes palackokat dobtak le, konzervet, takarókat, felhúzták Pétert, a másik nőt, aztán az én asszonyomat akarták felhúzni, de ő intett, menjenek csak, maradunk. Aztán csak ültem a hajó orrában, és néztem a nagy semmit.

Esteledett, a nő megsütötte az egyik nyulat, szólt, leültünk az asztalkához, csöndben ettünk, bort ittunk, ő hosszan rám nézett, és mondta, holnap reggel kimegyünk a hajóból, körülnézünk.

De most, mosolygott szemérmesen, a legszebb feladatra gondol, itt vagyunk a hatalmas ég alatt, a kihalt pusztában, ketten a csöndben, sötétben, és akkor… Gyarapodjunk.

Magyar Iradalmi Lap