(A bűn verse)

A halál itt jár karöltve velem,

egyetlen percre sem feledhetem,

Isten terveit naponta lerontom,

a bűn maga vagyok, fekete horgony,

akasztva az élők szíve mélyére,

Sátán, a sodrásod perc-perc megélve.

Kit kivált féltek, azt ölöm elsőnek,

s mind, kit szeretek napról nap vesztődnek,

s kikről nem tudok, lasszóm hurka éri,

gyilkosod vagyok: gyermek, asszony, férfi,

netán élve maradsz, s pörög a sors még,

roncsolom életed, s nincs védő hajlék.

A halál itt jár karöltve velem,

egyetlen percre sem feledhetem,

kegyetlen bennem féltés, szeretet,

részvét s jóság itt már megöletett,

nem akartam, de én szőttem a hálót,

amely a pusztulásba belerántott.

Szívben fájdalom, tettben gyilkosság,

szüntelen pergő elhagyatottság,

rettegés világát rázza a rosta,

én állok mögötte megtántorodva,

végtelen romlottság, amit teszek,

szégyenem nyomában sepregetek.

A virág is kiég, ha alá állok,

növekvő bajok és pusztulások!

A nevetésben is csak sírást látok,

lélegzésem méreg − s nem tudjátok,

a gyilkos szól itt − áldozatához,

legyen szavam e fájó világhoz.

2014. április 20

Magyar Irodalmi Lap