Több jeles nyelvész is értelmezte – magyarán szólva „magyarázta” – e be­cses nyelvemlékünket, a Halotti Beszéd és Könyörgés című imádságot, amely a Pray-kódex 154/a lapján maradt fenn. Talán pontosabb ez a cím, amit a tar­talom is igazol, „Sermo super sepulchrum” (Sír fölötti beszéd) és az ismétlődése­ket nem számítva, a 32. sorban 190 szó található e búcsúztatóban. A kutatók sok fontos szempontot nem vettek figyelembe, mert az alábbiakat nem vizs­gálták. Nem figyelhettek föl olyan tényezőkre, amelyek nyomán azt is felté­telezhetjük, hogy e nyolcszáz éves nyelvemlék sokkal, több száz évvel régebbi is lehet, noha írásban tán nem találták meg addig. Állítják, hogy fordítás, de azt nem, hogy ki és mikor fordította! Azt vizsgáljuk tehát elsősorban, hogy a természetellenesen kacifántos magyar szavak honnét valók? Bizonyos is­métlések arra ösztökélnek bennünket, hogy e tények okait kutassuk. Meg­győződésünk ugyanis, hogy így sosem beszéltek magyarul! Ezért ennek az 1192–95 közé keltezett papi nyelvemléknek, nem véletlenül, éppen az is­métlődő szavait kívánjuk vizsgálni. Nem valamennyit, alaposabban csak né­gyet. Három a kezdő mondatban megtalálható: „Latiatuc feleym zumtuchel…”, azaz Látjátok feleim szemetekkel… stb. Ez a szó „zumtuchel”, előfordul a szövegben „szumtuchel” változatban is. (Az „s” régies írással sze­repel, hasonlít az áthúzás nélküli „f ”-hez (Itt kényszerűségből egyszerű f-fel pótoljuk). Tehát „fzumtuchel” formában találjuk Pais Dezső olvasatában. Az „u” használata talán a szömötökkel miatt van?) E magyar szó viszont egy­értelműen közli velünk – két változatban is –, hogy a két szemünk egyes szám­ban szerepel! Vagyis ebből adódik az a logika, hogy akinek egy szeme van az fél­szemű! A kettes számrendszerről másutt már szóltunk. Itt csak annyit jegy­zünk meg, hogy magyarul az egy kar félkarú, az egy láb féllábú és így tovább. Valamint – többek között – a feleim, feleség szavunk viszont egész emberekre vonatkozik, és lásd még az ügyfél, ellenfél, felek stb. szavainkat. Ide sorolható a felejt, feled minden változata. Valamint a féleszű = együgyű logikája. És aki csak a dolog felét ismeri, az nem tud semmit. Az „el~feledte”! Hiszen semmiből nem lesz semmi, mindennek oka van! A nyelvünk sem véletlenül használja a feledésre a feled, felejt stb. szavakat! De aki feleink közül félvállra vesz bármit, az azzal valójában egyáltalán nem törődik! Mindezek abból a logiká­ból következnek, hogy a magyar nyelv, illetve gondolkodás szerint az egy, az egész, az egészség jelenti az ember épségét és testi teljességét. A két szemre az egyes számot idéző „szemetekkel” szót használták. A magyar számára az ép, EG~ész~séges embernek, EG~ész embernek e szervekből kettő van. A „van” maga is jelenthet „eg”-et, egy~et, illetve ig~et (sőt ig~ent). Ezt a szót is közelebbről vizsgáljuk a dolgozat második felében. Már itt jelezzük, hogy e szavunk is két változatban szerepel a szövegben. Mégpedig „ig” és „igg” alakban. (Kitérünk az egalité és az Ecuador, illetve az aequinoctialis, aequator, azaz az egyenlő, egyenlítő szavunk lehető, ősi gyökerére.) A gyümölcs sza­vunkat külön, csak az érdekesség kedvéért emlegetjük, csak részben tartozik ehhez az eszmefuttatáshoz. Azonban itt szükséges közölni azt is, hogy a ké­sőbbiekben érdemes volna ilyen és hasonló szempontból szavankint ele­mezni, boncolni e páratlan nyelvemlékünket. Rövidesen meg is tesszük, sőt összevetjük a benne talált szavakat Lakatos Demeter és Duma‑István András csángó költők szavaival. Várhatóan érdekes következtetésekre lesz lehetősé­günk. Most maradjunk azonban a már jelzett rövidebb témánál. Mindössze azt ajánljuk a Tisztelt Olvasó figyelmébe, hogy e logikai körbe tartoznak a „félig tele” a „félig üres” illetve a „teli s tele” kifejezések, s amelyek mindig csakis egész edényre stb. vonatkoztatva érthetők. De a számtani logika jelen­léte vitathatatlan! És külön kell vizsgálni a „fél” s például a „felesel” sza­vunkat. Hányra gondolunk, ha ezt a szót használjuk?

Láthatjuk alább azt is, hogy a -val -vel a leíráskor már hasonult! Noha egy másik szavunkat látva, megint nem érdektelen a ráfigyelés. Hiszen például a „-tól -től” ragot még külön is írták. Ez a már említett „gyümölcs” szavunk­nál látható. Írták így: gimilcictul, aztán így: gimilce tvl – külön volt a rag –,aztán így is: gimilftwl. A leírók – talán a fordítók – szemmel láthatóan sokat bizonytalankodtak. Úgy tanultuk, hogy a leírók nem is magyar anyanyelvű szerzetesek voltak és ezért található a szövegben a sok bizonytalanság, hiba. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint, ótörök eredetű a gyü­mölcs szavunk. Ez lehetséges, habár elágazhat sokkal régebbi időkbe is. A gyümölcs alapszó mindegyik változatában megvan a g+m+l mássalhangzó kapcsolat. Az ótörökben és a rokonnak tartott nyelvekben az étkezéssel, evéssel, ehetőséggel függött össze a szó. Ez, mondhatjuk, természetes. Hisz a magyarban van ilyen kifejezés is, hogy éhomra. Azaz összefügg az éhes, éhség szavunkkal is. Az „éhom” mássalhangzói h+m, ez rokon g+m változattal és akkor a szótő gim, gem – gimilf – stb. alakjai visszautalhatnak a gümő, gumó formákra, amelyekben benne van a gyümölcsök általános gömböly~ded~sége. Annyi bizonyos, hogy a leírások sokfélesége nem is annyira tarka, az alap­mássalhangzók általában megtalálhatók mindegyik változatban. Talán ennél a szónál még megállapíthatjuk, hogy a latin „c” hangzó az „s” és „cs” hang­zónkhoz állt közelebb, mint például a kemény kához. (Emlékezzen az olvasó arra a sokszor tréfásan megfogalmazott komoly kérdésre, hogy honnan tud­juk, mikor hangzott beszédben a „c” „k”-nak vagy „cs”-nek? Másként szólva, ki tudja hogyan ejtették a hangzókat? Például, ki tudja, hogy a híres szónok neve kimondva Cicero, Csicseró vagy Kikero volt? De ejthették Kicseronak vagy Csikeronak is. Voltaképpen ezt idézik a centum-kentum szavakkal is.) Most csak ezek miatt említettük a gyümölcs szavunkat, illetve azért, hogy megmutassuk, hányféleképpen írták le.

E kis kitérő arra volt jó, hogy okoljuk az adódó gondokat a „zumtuchel”, „fzumtuchel”, illetve az „igg” és az „ig” szavainkkal kapcsolatban is. Nem azt állítjuk, hogy csak ezek a szavak érdekesek számunkra a sír fölötti imád­ságból, de a legfontosabbak közé tartoznak! Ez a megállapítás főként az ig és igg kifejezésekre vonatkozik. E két szavunk azt jelenti: egy.

Ez aligha kétséges, hiszen rögtön láthatjuk, hogy milyen szövegkörnyezet­ben találjuk meg a változataikat. Íme: „Heon tilutua wt ig fa gimilce tvl.” Az egyik olvasat szerint „Csupán tiltja őt egy fa gyümölcsétől.” De ez a „csupán” le­hetne „hon”, „ahon” is. Mivel a latin ábécének 21+3 hangzója van és nem volt például é, j, ny, ö, ty, z, zs stb., az „őt” így tudták csak leírni wt. Aztán a gy, ü, cs is hiányzott és hiányzik mindmáig a latin ábécéből, a hangzókat egyszer így, másszor másként próbálták pótolni. Vagyis máris elénk áll a „titok”! Hi­szen a rovásjelek tanúsága szerint, a magyar nyelvben 47 hangzóra volt s van betű, bizony nehéz dolguk volt azoknak, akik a szűk latin ábécé betűivel írták le a gazdag magyar szöveget. Föltételezhető s ahogy látjuk, teljes joggal s ok­kal, hogy ennek következménye ez a furcsa magyar szöveg. Móricz Zsigmond modern mai magyar nyelven írott munkának tartotta a Halotti Beszéd szöve­gét. Minden bizonnyal igaza volt. Holott így aligha beszéltek valaha is eleink. Már most megjegyezzük, hogy tanulságos az a mód, ahogy a csángó születésű, de román iskolába járt Lakatos Demeter hogyan próbálja leírni, pontosabban, megtalálni a magyar szavakhoz a megfelelő hangzókat. Olykor éppen úgy, ahogy az ima hajdani leírói. Lakatos Demeter így írta le például az egy szavun­kat: eg. A következő szavakban is az „eg” a szótő: egjedül, egjformán, egjeznek (egyeznek), egjknek (egyiknek) és így tovább. De írja így is: egj mást, illetve ra­gozva egy másval, egy masznak stb. De olykor az „í” egyet vagy is-t jelent nála.

Összehasonlítva elemezzünk néhány szót a Halotti Beszéd-ből az említett költők verseiben található szavakkal, de még továbbra is foglalkozni kívánunk az emlegetett „ig” és „igg”, illetve „eg”, „egy” szavunkkal. (Figyelemre méltó, hogy a magyar azt mondja: ennenmagam vagy önnönmagam, önmagam, sőt, a ma­gam is egyet, a magányos egyedülit jelent. Az önző ember magánakvaló ember. De arra is figyeljünk, hogy például a kettő szavunkban ott van a „tő”, azaz „te” alak. Még inkább a „ket~te~d”-ben. De ez máshova tartozó eszmefuttás része.) Most röviden vonjuk le a következtetést. Az ima latin betűs leírásakor – netán átírása­kor?! – az volt a fő gond, hogy a latin ábécéből hiányoztak a hangzók s azokat próbálták helyettesíteni más változatokkal, de ez nem sikerült igazán, ezért jöt­tek létre a magyar nyelvtől idegen s torz szóalakzatok. Hogy ez a föltételezés megalapozott, arra bizonyítékul szolgálnak azok a szavak, amelyekben olyan hangzók találhatók, amelyek akkor is megvoltak mindkét nyelvben. Azokat pontosan úgy írták le akkor is – nyolcszáz vagy több éve – ahogy ma írjuk. Íme a példák: neki, isten, munkás (muncaf), ember, vilag, szent peter urot, kebeleben stb. Tehát maga a szöveg bizonyítja, hogy feltételezésünk jogos. Rögtön a kezdő szavak kö­zül a „vogmuc” szót vagunk-nak írja Lakatos Demeter. Miként az „eg” esetében, hiányzik a lágyító ipszilon, illetve a „gy”, ahogy a román nyelvből is, a leírás tel­jesen mai és magyar. Az a tény, hogy nem járt magyar iskolába, arra késztette, hogy Lakatos Demeter magyar írása hangutánzó alapokon álljon. Ő tehát csakis a szülőktől, a nagyszülőktől tanult magyarul. De az ő magyar nyelvtudásuk is jó­részt a hagyományos hallomás utáni tanulásra alapozódott, így aztán az egész csángóság is kissé pöszén beszél magyarul. A hallás bizonytalanságát nem erő­sítette az iskolai hangos olvasás, a betű – manapság ez szinte végképpen elmarad –, a csángók ezért nemcsak korábbi magyar nyelvet őriztek meg, hanem sajátos gyerekbeszédet. De a nyelv amelyen szólnak, ízes, szép magyar nyelv. Nem sza­bályos nyelvjárás, annál sokkal több! Éppen a csaknem teljes elzártság miatt íze­sedett olyanná, ahogy ma használják. Létező magyar nyelv! Alapjaiban semmi köze a román nyelvhez, bár természetesen román és más idegen szavakra is rá­szorul. Lényege azonban a ragozás. A Halotti Beszédben is előfordul a világ sza­vunk. A Csángó strófák című kötet szerkesztői közlik a költő verseiben található szavakat és tizennégyszer fordul elő a „világ” illetve egy része ékezet nélkül, „vilag” formában.

A költő egyszerre idézi e szóval a világot és világosságot, azaz a fényt. Duma‑István Andrásnak már módja volt jobban ismerni a magyar nyelvet és helyesírást, mégis az egy nemzedékkel későbbi időben hasonló szóváltozatok és írások találhatók verseiben. Az Én országom Moldova című verseskötet Ajánlás 2 című versében olvashatjuk azt a sort: „Világságban tartsad meg”, tehát ő is a világ szavunk ősi, teljesebb értelmét, a fényt és a világosságot is kife­jezi. De érdemes az egész versszakot idézni arra is utalva, amit Sir John Bowring mintegy százhetven éve megállapított. (Egyébként mutatványt közöl angol nyelvű magyar költői antológiájában a Halotti Beszéd-ből.) Duma-Ist­ván András a falujáról írja:

Gyönyörű szép gyermekeit

Minden rossztól őrizd meg

Szép fiatal virágait

Világságban tartsad meg

Szépen összefügg az ifjúság, a virítás, virágság és a világ világossága. (Lásd még virradat, s a villámodik székely szó a hajnallásra, virradásra. Dehát a magyar villám is nagy és gyors világosságot jelent. Logikusan innen szár­mazik a későbbi a villany, villamos stb. szavunk is.)

Lássuk a sok nyelven beszélő, világutazó műfordító angol tudós legfonto­sabb gondolatait nyelvünkről, dr. Végvári József fordításában: „A magyar nyelv tá­voli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése bíz­vást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre.” A hatvan nyelven – egyesek szerint száz nyelven – beszélő Mezzofanti bíboros, a vatikáni könyvtár tudós vezetője 1836-ban mondott páratlan dicsérő szavakat a magyar nyelvről! Természetesen ma­gyarul is tudott és megjósolta nagy költőink sorjázását. Aligha felelőtlen felté­telezés az – amiről hosszabban a Bábel előtt című könyvben írtunk –, hogy ép­pen Bowring 1830 körül elkészült könyvét is ismerhette, Kosztolányi Dezső sza­vaival, a nyelvek pápája.

Befejezve mondandónkat, amelynek lényege, hogy a „halotti” szövegben a mai, élő magyar nyelv szavait találjuk. Érdemes Duma-István András kor­társ csángó költő verseiből még ízlelgetni néhány szót. Így kezdődik a Petrás Máriának dalaira írt verse.

Dalaid népünk lelke

És a haszu siralma

Beléik el van temetve

Keseru élet halva

Több szó is érdekes számunkra. A „beléik”, jelentése beléjük. De minden bizonnyal bárki érti úgy is, ahogy a csángó költő leírta. A „keseru” valószínű­leg, mint annyiszor, a román rövid magánhangzók hatása. Az „élet halva” rendkívül tömör s kitűnő sorsjellemzés! Másutt az „ügyekezni” szót használja Duma-István András. Ez jó példa az i-ü változásra, igyekszünk mi magunk is használni e változatokat. Ám most logikai kanyarral ügyesen és ügyekvően igyekezzünk, térjünk vissza az ig-hez, eg-hez, aztán Ügekhez – ősapánkhoz, sőt ükapánkhoz –, akit Ügyekként is emlegettek. De ki az ügyes? Aki sokféle dologra – ügyre, folyamatra – képes figyelni. Az ügy jelentése folyamat. Ügyek vagyis ős-ükapánk rendkívüli képességű ember lehetett. (Nemcsak azért mert Álmos apja volt, hanem mert EGY volt, tehát isteni.) Sok ügy tudója! Ő volt az Ük, az egyetlen atya. (Finnül egy: yksi, ejtése ükszi, az Ukko, agg, öregisten! Ezt se feledjük!) Mindezekből egyenesen, igenesen következik, hogy tehát az eg~ek, ig~ik, üg(y) ~ük ősi jelentései összefüggnek. A magyar „egész”, „egés­zséges”, sőt, az összehasonlító „ekkora” és „ekkor” stb. az egyeztetést, egye­zést, egyezséget stb. is jelenti. Újra megállapíthatjuk, ha magyar egyezkedést, egyezséget, egyensúlyt, egyenlőt, egyenlítést, egyenrangút és így tovább, emle­get, akkor mindig legkevesebb kettőre gondol! Ez a kettes számrendszerben való gondolkodás alapja. A magyar nyelv a dolgok kiegyenlítődésére törekszik. Magya­rul az Egyenlítő jelentése felező! Bár mint minden felező, kiegyenlítő is. Két részre oszt, két rész határát jelzi, de össze is kapcsol két felet! És a kettő együtt az egész! A FÉL, az EGY és a KETTŐ viszonyairól van szó! EZEK JELENTÉSE EGY! Használjuk az agyfélteke, félteke kifejezéseket. Gondoljunk a felesel szavunkra. Aki felesel az mással, a másikkal beszél, annak visszaszól! A „felemás” két félről szól. A „másfél” egyről és félről. Íme egy kis nyolc nyelv bizonyító szótár, arra nézve, hogy a magyar logikus, következetes, ez nem egészen így van más nyelvekben.

Angol: egy: one (ejtése mint a magyar „van”), egyenlő: equal – látható, hogy nem az angol one szóból származik ez a kifejezés, noha az one latinra vezethető vissza –, Egyenlítő: equalizer, egyező: identital, egész: whole, entire, unbroken, complete.

Francia: egy: un, une, egyenlő: égal, egyetem: universel, Egyenlítő: l’équateur. A francia nyelv sem a saját, egy – un, une – szavát használja!

Német: egy: ein, egyenlő: gleich, egyetem: universel, Egyenlítő: der Äquator.

Orosz: egy: odin (agyin), egyenlő: rávnüj, odinákovüj, egyetemes: universzál(j)nüj, egyenlítő: ekvátor, egyenlet: uravnénie, egyenlít: szrávniváty. Ennyire szóródik az oroszban is ennek a kifejezésnek a szótöve. Következik a

Latin : egy: unus, egyetem: universus – természetesen ez a szó van jelen az angol, francia stb. nyelvekben –, egyenlít: aequo, egyenlet: aequatio, egyete­mes: universus, egyezség: consensus és így tovább.

Jól látható, hogy a latin sem következetes, tehát az onnét való ős-szárma­zás kétségbevonható. Részben azonos szavakat választottunk, másrészt ha­sonlókat. A lényeg azonban az, hogy amíg a magyar nyelvben mindig az EGY szavunk logikusan a szótő, addig ez más nyelvekben változik. Nincs meg a lo­gikai, számtani, vagyis a valóságos következetesség. Megjegyezzük, hogy nyelvünkben mintegy három-négyszáz szavunkban találhatjuk meg az „egy” szavunkat. Ilyen például a mindegy. Ami azt jelenti, hogy nem számít! (Másutt szóltunk az özvegy, egyveleg = egyvel egy, egység, egyezkedik, egyezmény stb. szavak­ról. A logika viszont számít, mert ezekben az esetekben mindig legkevesebb kettőre, két személyre stb., gondolunk.)

Visszaértünk az „igen” szavunkhoz, amely a meg~egy~ezés, egy~ezés, igen~es, egy~enes megfelelője. (Úgy véljük, ha mondhatjuk egyetértően vala­mire, hogy „jó”, akkor ezt a szót is az egy szavunk helyett – helyeslően – használjuk.) Az igen tehát ragozott „ig”, azaz ragozott egy! A meg~egy~ezés szava! Vagyis nem véletlenül alakult így, hanem nyelvünk belső logikai rendjének megfelelően! Végül lássuk két rokon nyelv néhány ide vonatkozó szavát.

Finn: egy: yksi, már említettük, ejtése ükszi, egyenlet: yktälö, és lám, a finn is használja a „latin” tövű szót. A szótár szerint egyenletet jelent a ekvaatio is, egyenlítő: päiväntaasaja, illetve ekvaattori, ám a szótárban az egyenlítői szó finn megfelelője egyedül és egyértelműen ekvatoriaalinen, egyetem: yliopisto, egyetemes: yleinen, egyesül: yhdistyä és így tovább. Alighanem a finn nyelv­ben már nagyobb a következetesség. De lássuk a másik rokon nyelvet – mert mi nem összeugratni kívánjuk a török pártiakat, a kétségtelen nem elfogad­ható nevű finnugristákkal –, ugyanis a kettő nem zárja ki egymást. (Erről az ŐSnyelv – nyelvŐS című munkánkban írtunk.)

Török: egy: bir, egyén: birey – a magyar nyelv ezt a szót nagyon rugalma­san és egy~szer~ű~en képzi: egy + én = egyén. De folytassuk a török sza­vakkal. Egyenesség: düzlük, Egyenlítő: Ekvator, egyetem: üniversite, egyező: nazir, érdekes a török nyelvben az egymás: birbiri. De ahogy láthatjuk a ma­gyar egymás szavunkban is legalább kettőről van szó, sőt, bizonyosan kettőről! Mondhatjuk, hogy beszélnek egymással. Ezt bizonyítja a másfél liter vagy másfél kiló kifejezés, ez egy és fél mértékegységet jelent.

Már csak a befejezés van hátra, bár nem az egész gondolatmeneté, inkább a további alapos gondolkodásra késztető példáké. Adósok vagyunk a legelső szóval is, amelyet így írtak le: latiatuc. Miután azt már tudjuk, hogy a fél-egy-kettő miért is miként jelent egyet, egészet, még föl kell hívni a figyelmet a „tik”, „tek”, „tok” stb., szavakra, képzőkre. Ez található meg a gyer-tek, jöjje-tek, várja~tok, köröz~tök és még sok-sok szavunkban. A jelentés újra logikus: a régies tik – mink (münk), tik, ők – szavunk, és ott van mindegyik végén a többes szám jele a „k”. De emiatt értjük pontosan a képzett ragokból alakult szavakat is: benne~tek, ti~tek~et, nek~tek. vele~tek, jár~tok, imád~tok, nála~tok és így tovább. Ugyanis a szót, szótagot „ölelő” t+k minden bizonnyal egy az egyben a régies tik szavunk. Ez csatlakozik ragokhoz, szótövekhez.

A legtöbbször önmaga bizonyítja ezt. Például a -nak -nek ragozása nyo­mán alakul a nek~tek.

Persze illeszkedik a magánhangzó. A látjátok szavunk is ezt bizonyítja, hi­szen nincsen sem látját, sem látjáto szavunk. Csak látjátok van. Vagy te­gyé~tek, mondjá~tok, vigyé~tek, azaz ti, tik csinálja~tok valamit. Mert látjá­tok feleim szemetekkel lehet és kell tenni. Van miből és miért. Amit megtalá­lunk, az sosem végső egész, de annak mindig fontos része. És a tudás a miénk. A miénk~ből ezúttal az „nk” jelzi, hogy a többesszám első személyről van szó! Mink! Minket, bennünket, aztán nek~ü~nk, vel~ü~nk, től~ü~nk és így tovább. A magyar nyelvben semmi sem alkalmi, semmi se véletlen.

Mi pedig bízzunk abban, hogy jó indíttatás ez a kis dolgozat, és a tudás gyümölcsébe harapva, nem halált ettünk. Ó! Nem is említettem, hogy az ige, igaz, igazság szavunkban is ott van egyértelműen az ig–eg–egy! Tehát a ma­gyar nyelvben ezek a szavak „én”, „van”, „igen”, „egy” azonos jelentésűek. És alighanem az isa, üsa is lehetett. Egész pontosan: ős, ősi. Mint láttuk a ra­koncátlan „i” átváltozhat az idő-üdő, igyekvő-ügyekvő, izen-üzen stb. sza­vainkban. De hallhattunk ilyen kifejezést is üdős emberektől „üstenes”. Deegyet jelent a „mag” szavunk és ennek minden képzett, ragozott változata egész~en (!) a magányig vagy magvaszakadtig. Itt az egész jelentése teljes. Aztán az „összeg” – összes egy! összegy – is ide sorolódik. Zalában, ha össze­gyűlt a rokonság, akkor „összütt”, azaz együtt voltunk. Íme az „össz” is a mindent, mindannyiant, az együtt~et jelenti. S például a világűrt is egya­ránt megnevezhetjük a világ~egy~etem és a világ~minden~ség szóval is. Mint­ha a hatalmast, a végtelent is EGY-nek fogná föl a nyelv, valamilyen kény­szer folytán, sajátos isteni egésznek. A mag, magány, egy, az egész a teljes, mind isteni dolgok. Így tudja megnevezni az istenség lényegét, ami egy és min­denható! Nyelvünkben tehát benne van ősi tudásunk, de megtalálható ősi vallásunk alapja is. Az Istenre, istenség lényegére vonatkoznak, a teremtő, magasságos, atya, úr, mindenható stb. jelentések is. Tehát a „magasságos” ezút­tal nem a függőleges irányt jelenti, hanem a mag~ányt, magánost, az egyetlent. S íme a fosztóképző az „egy”-re nem vonatkozik. Az egyet a fosztó­képző sokkal inkább kiemeli. A köznapi nyelvben is az „egyetlenem” külön­legesen fontosat jelent. Tehát amit mi számtannak nevezünk, az ősi és egyete­mes tudástan! Nyelvünk tehát a vallásunk is és mi a magar, a magasságúr, a min­denség származottja vagyunk. A hiedelem szerint az Isten népe.

Minden bizonnyal rendkívüli tudást őriz ez a becses nyelvemlékünk és okoz még értékes meglepetést! Mert nyelvünkben benne van őstörténetünk, történelmünk. A magyar nyelv nemcsak szókincstár, hanem a beláthatatla­nul ősi és egyetemes tudás tárháza is!

(Bábel után,2004)

Magyar Irodalmi Lap