Zsófi kinéz az ablakon, egyszerre nagyon jókedve lesz, amikor megpillantja a cinkéket, feketerigókat az orgonabokron. A levelek kibomlanak, már látszik a virágok színe is, nyitogatják szirmaikat. A sok napsütés miatt korán virágba borulnak a kiskertek. Hamar kibújnak az ibolyák, nárciszok, jácintok, tulipánok, gyümölcsfák virágai. Menyasszonyi fátyolban tündökölnek a cseresznyefák, barackfák, a természet mindenütt díszbe öltözik. A tél idején kopár fák kizöldellnek, friss fűszőnyeg teríti be az árkokat, abban a pitypang sárgállik. 2014. márciusában még az északi oldalakon is pompáznak a kertek. Az emberek ásnak, gyomlálnak, elégetik a gazt, rendbe teszik házukat, udvarukat. Mindenki sürög-forog, a madarak is éjjel-nappal csicseregnek, a nyitott ablakon át ez kedves Zsófi fülének. Hajnaltól alkonyatig egyre többször jönnek kiskertjükbe, csipegetnek a fűben, a tegnap esti eső után előbújt giliszták jóízű eledelt kínálnak nekik.

A rádióban hallgatja a híreket. Gábor Áron, a híres ágyúöntő tüzér ezelőtt kétszáz évvel született, 1814. november 21-én Berecken. Eszébe jut, hogy családjával, barátaival ők is jártak azon a vidéken, húsz évvel ezelőtt határozták el, hogy bejárják a Kárpát-medence magyar lakta területeit, megismerkednek azokkal a gyönyörű tájakkal, amelyeket hazánktól elszakítottak, az ott élő nehéz sorsú emberekkel, akik kitartásukkal, hazaszeretetükkel példát mutatnak a mai fiataloknak.

Visszaemlékszik arra az alkalomra, amikor Édesapja, Levente egyik vasárnap otthon volt. Ez ritkaságnak számított, mert tanítványait minden vasárnap vitte túrákra. Talán ötéves lehetett, amikor egy őszinte beszélgetést folytathatott vele, ami további élete során meghatározónak bizonyult.

Levente a könyvszekrénye előtt ül, könyvek, dossziék előtt. Az egyik könyvet lapozgatja éppen. Így volt ez szinte mindig, amikor rendezte írásait. Előkerül egy régen látott könyv, bele-beleolvas. Ilyenkor a család csendben marad: „Édesapa dolgozik, ne zavarjátok!” Kérdezni akar valamit, de nem meri zavarni édesapját az elmélyülésben. Inkább kihátrál a szobából, és előveszi kedvenc mesekönyvét. Zsófi a képeket jól ismeri, a nyomtatott betűket már el tudja olvasni. Bátyját, Petit utánozva tanult meg írni és olvasni, még tavaly. Sokszor mesélték már neki ezt a mesét, kívülről tudja, nagyon szereti Misi mókus kalandjait. Misi a többi mókustól különbözik, emiatt kiközösítik, elkergetik. Az nyűgözi le a történetben, hogy Misi ennek ellenére mindig feltalálja magát, sok kalandot él át, a végén pedig, amikor hazajön a hosszú útról, mindenki örül és szeretettel veszi körül. Ő is szeretne beilleszkedni, ügyes kislány lenni, aki mindig tudja, hogyan kell viselkednie, mit szabad és mit nem. Szeretné tudni, hogyan lehetne a gyerekek és felnőttek között ilyen népszerűségre szert tenni. Az élet nem ilyen egyszerű, a felnőttek mindig meghatározzák, mikor mit kell tennie. Szülei szigorúan, de igazságosan nevelik őket, nem tesznek köztük különbséget, szeretetükből egyformán részesülnek. Ám az óvodában a bátyjával, Petivel példálóznak mindig, hogy bezzeg ő rendes, ügyes, okos, kitűnő tanuló, róla pedig pajkossága miatt rossz véleménnyel vannak, hiába igyekszik, más természetű, mint Peti, nem vívja ki az óvónők megbecsülését, szeretetét. Nem tud mindenkihez egyformán kedves lenni, az igazságtalanságot nem tűri, azért, akit bántanak, felemeli szavát, ezt az óvónénik nem szeretik. Nem kedves, csak azokhoz, akiket szeret, mindig önmagát adja. Ez sokszor nem elég.

Peti viszont nyitott, bátor fiú, mindenkivel megkedvelteti magát, mindig a társaság központja. Zsófi inkább visszahúzódva él a tömegben, figyel némán, elraktároz minden mozdulatot, mondatot. Mindenkinek meg akar felelni, ezért próbál alkalmazkodni, hogy dicséretet csikarjon ki végre ő is, elnyomja magában érzéseit, ritkán szólal meg. Álarcot visel, amit egyre inkább magáénak érez, énjét nem mutatja senkinek, magába fordul, túlságosan is alkalmazkodóvá válik, mindent lenyel, csakhogy elismerjék. Ez sem vezet eredményre, így sem elég jó kislány. Valamiért mindig leteremtik.

Édesapja és bátyja – talán azért, mert elsőszülöttként mindkettőjük hamar felnőtt, önálló lett – , bárkivel bármiről tud beszélgetni, élmény őket hallgatni. Zsófi megszólalni sem mer, attól fél, alulmarad ebben is, mint eddig mindenben. Csendes, szemlélődő gyerek, félénk és bátortalan. Zsófi most sem lázad fel, csak kioson a szobából csendesen. Egészséges önbizalomnak nyoma sincs benne, kiölték belőle a csúfolódó, szidalmazó szavak. Csak a barátaival tud feloldódni, ott egyenlők, szabadon szárnyalhat képzelete, mindent kibeszélhet magából, nem neveti ki senki. Játszottak is sokféle szerepet, indiánok, felfedezők, királylányok lehettek, végigélték a sok mesét, kalandos utazásokat tettek távoli tájakon – persze mindezt csak négy- vagy hatszemközt. Ha idegen jött a közelbe, vagy felnőtt, ugyanúgy viselkedett, mint addig, meg sem szólalt.

Peti hat évvel volt idősebb, mint a húga. Ez természetesen akkor még nagy korkülönbségnek számított. Nyaranta nagyszüleiknél, falun sokat voltak együtt az ott élő barátaikkal. Egy ligetes erdő mellett laktak, az indiános játékokban két tábort alkottak, a lányoké az egyik, akik között voltak csinos, nagyobb lányok, szemben a másikban a nagyobb fiúk, akik szívesen játszottak még egy-két évig velük, hiszen a bakfis lányok előtt növelte hiúságukat, önbizalmukat, hogy mindig ők győznek. Zsófi büszke volt Petire, aki az ellenséges indiánok főnöke, ő pedig a lányokkal harcolt csapatával. Peti ügyesen faragta meg a játékokhoz szükséges fa tomahawkokat, gyűjtötte össze a környéken található sastollakat, libatollakat, amikből a fejdíszeik készültek, ismerte a növények közül azokat, amelyek alkalmasak nedvükkel arra, hogy bekenjék vele arcukat a harcok előtt. Kémiai szakkörbe járt, ezért tudott „puskaport” is gyártani. Kidőlt fatörzs lett az ágyú, amelybe sárból gyúrtak a fiúk ágyúgolyót. Jó tanuló lévén Peti tájékozott volt a hadi taktikák terén is, túrái során megtanulta a nyomolvasást, ügyesen állította fel a lombokból készült wigwamokat is. Amikor egyetemre készült, rájött, hogy sokfelé kötelezhetné el magát, sok tudományterület érdekli, de leginkább a kohászat, ezért ide jelentkezett. Fel is vették, az egyetemi évek alatt hamar bekapcsolódott a tudományos kutatásokba, példaképeként tisztelte Gábor Áront, a híres ágyúöntő, hős tüzért.

De térjünk vissza Zsófira. Egy ideig olvasgatta kedvenc könyvét, aztán újra odamerészkedett édesapjához és – láss csodát – megszólalt:

– Édesapa, Te mindig ilyen okos voltál? Kisgyerek korodban is kitűntél társaid közül? Sosem féltél, hogy butaságot mondhatsz? Hogy kinevethetnek?

• Kislányom, hogy kérdezhetsz ilyet? Senki sem születik úgy, hogy mindent tud, sokat kell tanulni ahhoz, hogy okosakat mondjunk. A tanárnak éveken át sok száz könyvet kell elolvasnia, hogy rájöhessen arra, mennyi mindent nem tud még. Az a lényeg, hogy tudja, hol kell keresni, hogy még többet tudjon meg valamiről. A nagy tudósok szerények és minél többet tudnak, annál inkább látják, mennyit kell még tanulniuk. Egy tanár mindig tanul a tanítványaitól.

• Ha Te is tanulsz, olvasol, kérdezel, egyre inkább többet tudhatsz meg a világról. De soha ne légy dölyfös és gőgös, ha megtudtál valamit, tanítsd meg a társaidnak, és add tovább a tudományodat, de ne légy rá büszke, hogy tudod, mert neked lehetőséged volt azt megismerni, a másiknak mindig alkalmat kell adni arra, hogy ő is megismerhesse. Te csak egy lépéssel voltál előbb, mint ő, de le is maradhatsz mögötte, ha nem használod ki a lehetőségeidet.

• Én sem voltam kisgyermekként okos, de igyekeztem magamba szívni mindent, ami körülöttem volt, hallgattam az idősebbek történeteit, sokat olvastam, tanultam. Most sem hiszem, hogy okos lennék, esetleg többet tudok ma már, mint hatévesen, de ez természetes. A nevetségességtől pedig ne félj, mindenkit kinevethetnek, mindig találnak rá alkalmat, hogy csúfolódjanak, ne törődj ezzel! Bízz magadban, Te sem vagy buta, csak félénk! Merj megszólalni, hidd el, meghallgatnak! Csak az első mondat nehéz, a többi könnyen megy!

Zsófi igyekezett megfogadni édesapja tanácsát, rengeteget olvasott, igaz, továbbra is félénk maradt, de legalább belül tudta, hogy nem buta. Amikor bakfis lett, irigyelte társait, akik természetesen forgolódtak a fiúk között, csacskaságokról beszélgettek, időjárásról, bármiről, ő meg sem mert mukkanni, félt, hogy kinevetik. Amikor első szerelme elvitte nagynénjéhez bemutatni, ott is csak ült csendesen, a kérdésekre szűkszavúan válaszolt, de egy önálló mondat sem hagyta el ajkát. Meg is lett az eredménye, a nagynéni butának titulálta. Pedig nem volt az, korához képest elég sokat olvasott, szókincse is nagyobb volt, mint társaié, csak éppen félénksége gátolta ilyenkor. Fecsegni, badarságokat beszélni nem akart, inkább hallgatott. A homloka mögé pedig nem láthatott senki, így jogosan hitték, hogy borzasztóan buta.

Sok év telt el azóta, leérettségizett, majd munka mellett elvégezte a könyvtár-népművelés szakot. Egyre inkább kimondta gondolatait, társai közül többen néztek fel rá, pedig nem kérkedett azzal, amit tudott, továbbra is szerény volt. Megfigyelte a körülötte élőket, sokat tanult tőlük. Szüleitől, nagyszüleitől hallott történetek nagy hatással voltak rá, élettapasztalatuk segítette olyan helyzetekben, amikor neki kellett döntenie fontos kérdésekben. Érdekelte a művészet minden területe, de leginkább az irodalom, hazánk történelmének kiemelkedő hősei, de a természet csodáiban gyönyörködve találta meg azt a feltöltődést, ami a hangyák közül a sasok közé emelte.

Könyvtárban dolgozott, amit hivatásnak tekintett. Örült, hogy a „kultúra templomában” az olvasók kéréseit teljesíthette, ha az értékeket közvetíthette. A könyvtárban pezsgő élet folyt, koncerteket, irodalmi esteket, kiállításokat rendezett. Kialakult egy törzsközönség, az olvasók között számtalan barátot talált, akik elhozták gyermekeiket, később unokáikat is, szeretetük fényét hozzá. Hálát érzett az egyszerű emberek, a tudósok, elődei útmutatását, kitartását, hitét látva. Belőlük merítette erejét, hogy leírja gondolatait. Szerette volna megmutatni a nehéz emberi sorsú, elesett embereknek, hogy bármilyen sötétségből, kilátástalanságból a mélyből felemelkedhetnek, ha utat találnak önmagukhoz, embertársaikhoz. Azt tartotta, hogy csodálatos a világ, benne az ember akkor is, ha pusztító erők is működnek. Jobbá tehetik mikro- és makrovilágukat, ha figyelnek egymásra, környezetükre.

A nagy gondolkodók mindent leírtak előtte, eleinte csak a fiókjának írt, majd egy barátja tanácsára megmutatkozott egy versével, majd első könyvével, ezt további öt önálló kötet követte. Megérintette lelkét egy-egy kisember sorsa, felháborították azok az események, amelyek az embertelenségről, ostobaságról, hazugságról szóltak. Írásaiban gyökereit kereste és találta meg, igyekezett arra, hogy utódai megismerjék nemzetünk hőseit, legyenek büszkék magyar voltukra, hitre, szeretetre nevelni őket, mint ahogy ő kapta ezt elődeitől. Szíve megtelt melegséggel, amikor gyermekeinek, unokáinak átadhatta azokat a morzsákat, amiket élete során szedegetett, csipegethetik, ha majd innen eltávozik. Az volt számára a legnagyobb kitüntetés, amikor fiatal szerkesztők kértek tőle írásokat antológiájukba, akik gyermekei lehetnének. Remélte, hogy a mag, amit gyermekei lelkébe ültetett, kicsírázik, hogy fájuk magasra nő majd, mint a hegycsúcsokon a fenyők, törzsük egyenes, megrendíthetetlen lesz, nem törheti meg őket semmilyen vihar.

Apai nagymamája, Georgina és nővére, Gréta Nagykárolyban született. Amikor már megnyíltak a határok és könnyebb volt átlépni azt, gyakran utazott Petivel, később családjával, barátaival Felvidékre, Kárpátaljára és a számára leginkább kedves Erdélybe. Így, 1992-ben eljutott nagymamája szülőházához is. Csodálatos élmény volt ez, a róluk édesapjától hallott emlékek felidéződtek, látva azt a kis zsindelyes házikót, ahol ők felnőttek. Az erdélyi emberek kedvesek, vendégszeretők, nehéz körülményeik ellenére mindenüket odaadják a hozzájuk érkező magyaroknak, rokonaikként bánnak velük, vágynak arra, hogy velük szót váltsanak.

Leventének erről a csodálatos vidékről közvetlen emlékei csak a II. világháborúból voltak, a fronton szerzett tapasztalatokat, sajnos a gyönyörű hegycsúcsokra később már nem juthatott el. Történelem- és földrajz szakos tanárként azonban mindennel tisztában volt, gyakran emlegette a havasok világát, a múlt nagyságait, élvezetes módon mesélt tanítványainak róluk, amit azóta is emlegetnek. A Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikumba 1953-ban került, Zsófi akkor lett első osztályos tanuló. Levente óráin a nevezetes évfordulókon megemlékezett híres fejedelmeinkről, hőseinkről, az éppen tárgyalt korszakba illesztette a művelődéstörténet kiemelkedő tudósait, művészeit. Egységben tanította a magyar- és egyetemes történelmet, egyúttal hazafiságra nevelte tanítványait abban az időszakban is, amikor „Rákosi atyánk”, ahogyan őt kellett szólítani, az internacionalizmus jegyében a múltat eltörölte, nagyjainkról nem emlékezhettünk meg. Így az 1848-49-es szabadságharc hőseiről sem volt szabad beszélni, az iskolarádióban csak tizenöt percnyi beszédet mondhatott a tanár, de azt is a kor ideológiája szerint úgy kellett tálalni, hogy utalni kellett Sztálinra, Rákosira. Ezt ő nem tudta megtenni, több órát szentelt a szabadságharc hőseinek, Széchényiről, Kossuthról, Bemről és névadójukról, Gábor Áronról is hosszan beszélt, a névtelen hősökről is, akiknek sírjai valahol idegen földön domborulnak, nem lehet előttük tisztelegni. Buzdító lelkesedése átragadt a diákokra, a megye több városában tartott beszédeit a bátor szerkesztők közvetítették a rádióban is. Hazaszeretete a fiatalok lelkét megérintette, minden lehetőséget megragadott, hogy hőseink életét példaképnek állítsa diákjai elé. Fennmaradtak írásai: földrajzi dűlőnevekről, pedagógiai nézetekről, a Bükk hegység kialakulásáról, Miskolc történelmi és kulturális életéről írott tanulmányai, kisregényei, versei, túrák krónikái, harctéri naplója.

Zsófiék is tőle hallottak a nagyszerű fejedelmekről, művészekről, írókról, hős vitézekről. Családjával megismertette Erdélyt és az elszakított területek becsületes, tisztességes népének történelmét, a tájak gyönyörűségét. Tette ezt azért is, mert büszke volt édesapjára, Andrásra, aki testvérével, Attilával turistaegyesületet alapított, a 19. század utolsó évtizedében. Utódai a Bükkben utakat neveztek el róluk. Bejárták a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt, a magyarországi Kék-túrát, turistautakat jelöltek, menedékházakat építtettek. Levente ezt a mentalitást követte, turista-dinasztia tagjaként továbbadta a természet szeretetét nekik, később unokáit is vitte túrázni.

Az Erdélyben élő szorgalmas emberek, hősök lelki erejükkel példát mutattak a háborúkban, de akkor is, amikor Ceausescu vészterhes éveiben sanyargatták, kitelepítették, börtönökbe vetették őket. Nem hagyták el szülőföldjüket, ragaszkodtak hozzá, hazaszeretetük a sorscsapások miatt talán még inkább megnyilvánult, mint az Anyaországban. Kultúrájuk kincseit megőrizték, szívesen mutatják meg ezeket az oda látogatóknak.

Zsófi és Peti barátaikkal felnőtt korukban jutottak el erre a vidékre, de már gyermekkorukban is sokat olvastak róluk, édesapjuk történeteit is megjegyezték, szívükben megőrizték emléküket. Amikor Háromszékre terveztek egy több napos túrát, Zsófi felidézte azokat az olvasmányokat, amelyek hős katonákról szóltak, így Gábor Áron életéről is sokat tudott. Az édesapja által gyűjtött könyvek között megtalálta és elolvasta Orbán Balázs: Székelyföld c. monográfiáját, a történetek, de a képek is elvarázsolták. Már akkor szeretett volna oda eljutni, beszívni a havasi legelők, virágok illatát, vízesések, patakok csobogását, madarak trillázását hallgatni, a hegycsúcsokra vezető keskeny ösvényeken járni, áfonyát szedni, az esztenákon friss juhsajtot enni, a csodás sziklaormokra felkapaszkodó fenyőkben, a völgyekben elterülő kis falvakban gyönyörködni, abban a templomban imádkozni, amelynek kövein, padjaiban őseik nyomát lehet felfedezni.

Zsófi barátaival, családjával, kollégáival heteket töltött el Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Horvátország vidékein. Jártak a Radnai-, Görgényi-, Gyergyói-havasokban, a Gyimesekben, a Mezőségen, Csíkban, a Hargitán, Brassóban, Udvarhely-megyében, a Küküllő mentén, Korondon, a Gyilkos-tónál, Partiumban. Kanyargós, kátyús utakon vezetett útjuk, majd a gyönyörű erdőkben, megálltak egy-egy hősi emlékmű mellett, múzeumokban, kézműves műhelyekben láthatták azokat az alkotásokat, amelyeket addig csak albumokban csodálhattak meg. Írók emlékhelyeit koszorúzták meg, olvasgatták a régi kéziratokat, igyekeztek kitalálni, kik láthatók a fotókon. Árpád-kori, középkori templomokban gyönyörködtek a freskókban, fafaragásokban, híres festők oltárképeiben. Esténként családoknál aludtak, ahol rokonokként fogadták őket.

Idén a háromszéki környéket fedezték fel. Áron kétszáz évvel ezelőtt született meg a határszéli végvároskában, Berecken. Éppen megszólalt a harang. Édesanyja, Judit ezt jelnek érezte. Férje, István, a város főjegyzője örömmel kapta karjaiba kisfiát, kinek égő tekintete azt ígérte, küldetése lesz a világban. Megköszönte feleségének, hogy e gyermekkel megajándékozta, remélte, hogy kis családja még sok évszázadon át él majd e szép vidéken. Itt nőtt fel a sokra hivatott fiú, ahol a Kis- és Nagy Gelence patak folydogált, annak mentén gyakran kirándult apjával a hegyekbe, ott, ahol a Tusnádi-szoros fenyvesei borítják a sziklákat, szilaj patak zúdul alá. Sokszor mentek fel a kb. négyezer láb magas Nagy Vártetőre.

Zsófi és társai megcsodálták a panorámát, ami eléjük tárult. Látszott Kézdiszék, szemben a Bodoki-havas a Bálványosvárral. Hátul a Kárpátok karéja, a Botos, Bonyó feje, Majkán és Zernye láncolata, ennek tetején vonult el hazánk határa, itt régen a székely határőrök kommandóházai épültek. A völgyből felhallatszott a falu harangja, Zsófit ez megihlette. Ide is illenek e szavak, Gábor Áron bicentenáriumán:

„Harangszó üzen este,

igét hirdet ércnyelve.

Élőket hívogatnak,

holtakat búcsúztatnak.

Templomba indul reggel,

Istent keres az ember.

Délben is keresztet vet,

amikor kenyeret szeg.

Ha a mezőn meghalljuk,

ott is térdre borulunk.

Felé száll imádságunk,

mélységes áhítatunk.

Kos nyakán kolompolva,

toronyban megkondulva,

vihart jelez, katasztrófát,

ellenséget lármafán.

Vészidőn félreverik,

erős szél fújja messzi.

Hangjára összetesszük

kezünk’ , fohászt rebegünk.

Kis harang cseng-bong a fán,

Istengyermek jő hozzánk.

Köszöntjük Megváltónkat,

világunk ajándékát.

Szívünk egymásért dobog,

csillag lángja fenn lobog.

Hozza felénk a reményt,

Istenünk szeretetét.

Találkozhatunk Vele,

fiúk az elődökkel,

ember a Teremtővel.

Egybeér Föld az Éggel.”

Erről a környékről, az itt harcoló székely katonákról is sokat olvasott Zsófi1 , az alábbi részletek ragadták meg legjobban:

„Áront Csíksomlyóba vitték szülei, itt végezte el a gimnáziumot. Már gyermekként érdekelte a technika, a gépészeti tudományok, de tehetségét nem tudta kifejleszteni, mert hamar Gyulafehérvárra sorozták be katonának, ahol a tüzérek munkáját tanulhatta meg. Innen Pestre, majd Bécsbe ment, felsőbb műtani leckéket hallgatott, főként az ágyúöntést kisérte figyelemmel, jegyzeteket készített, tanulmányozta a német nyelvű kézikönyveket. Vele született zsenialitása nem bontakozhatott ki, újabb 4 évre hívták be katonai szolgálatra. Ezután asztalosműhelyben dolgozott, tette a dolgát, újabb és újabb találmányok születtek keze alól, de ezeket anyagiak hiányában nem tudta megvalósítani. Rokonai, ismerősei gúnyolták, hogy semmire sem jutott, hiába ügyes ember, hasznavehetetlen dolgokkal foglalkozik. Ezt ő nehezen viselte, kedélybeteg lett. Elismerésre vágyott, de ezt nem kapta meg…”

Ha nem jön Háromszék ellen Gedeon és Heydte, talán ismeretlen marad Gábor Áron neve. Így bebizonyíthatta képességeit.

„1848. novemberében egész Erdély elveszni látszott. Csüggedés vett erőt az embereken. A dák rémuralom fénykorát élte, családokat irtottak ki, lángba borultak falvak. Csak Háromszék nem hódolt meg, állt rendületlenül. Sepsiszentgyörgyre november 16-án gyűlést hívtak össze, ahol a gidófalvi református lelkész, Nagy Ferenc szólalt fel: „Ha kell, mind meghalunk, de meg nem adjuk magunkat!” – „Helyesen mondja!” – zúgták mindenfelől. „A háborúhoz pénz, puskapor és ágyú kell!” – mondja Dobai ezredes. A terem szögletéből egyszerű zekeposztóba öltözött izmos, kerek képű barna székely férfi kért szót: „Uraim, hallom, nincs ágyú, nincs muníció. Én azt mondom, lesz, amennyi csak kell!” – Ki az? – kérdezték többen, mire végigdördült a terem: „Éljen Gábor Áron!” – „Én öntök ágyút, nem kérek többet, csak egy forintot, hogy a fülei vashámorba utazhassam és ott dolgozhassam. Ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva s ha azokkal a próbalövésnél célt nem találok, magam állok tíz lépésnyire elejébe céltáblául!” Kapott felhatalmazást erre a munkára, de a környező falvak harangjait is odaajándékozták neki. Áron tervezett, vezette a munkákat. Rövid idő alatt 64 ágyút öntött. Tüzéreket toborzott, élesztette bennük a hazafiság tüzét. Tanított, tíz ember munkáját végezte. Energikus és tevékeny, benne fokozott mértékben volt meg az értelem, tehetség, találékonyság, lelkesedés, szabadságszeretet, akaraterő, ami a székely embereket jellemzi…

Amikor Heydte dragonyos főtiszt betörni készült Háromszékre, megperdült a dob, kibontották a zászlót, harsogó énekszóval indult útjára a fegyveres nép. Az ellenség Földváron ütött tanyát, a székelyek Hídvégre vonultak, november 30-án. Egyszer csak a messze távolból dübörgő moraj zúgását hozta a szél, mely egyre növekedett. Mint a mesék segítő tündére, egyszerre csak közöttük termett Gábor Áron két ágyújával. Egy dombtetőn állította fel, ő maga töltött, irányzott. A golyó magas ívben csapott az előrenyomuló dragonyosok közé, a második a dákok tömegén szántott keresztül. Az arcok megelevenedtek, mint a villamos áram, futott a székely harcosokon végig a lelkesedés gyújtó szikrája. „A miénk nagyobbat szólott, mint az ellenségé, miénk a győzelem!” – hangzott végig a honvédsorokon. Akik az ágyú körül voltak, elhalmozták szeretetük minden jelével, reá borultak, simogatták, csókolgatták. Csapatok alakultak és gyűltek a szék minden partjára, élő védőfalak voltak, amelyeken az ellenség nem tudott áttörni. Gábor Áron ágyúöntő bőrkötényét felcserélte a karddal, s rohant a vérmezőre. Elsők között harcolt, a hír szárnyára kapta, eljutott Debrecenbe, a magyar kormány székhelyére. Kiváló érdemei elismeréséül őrnagyi ranggal a székely tüzérek főparancsnokává nevezték ki. Székelyföld 1848-49 telén a védelmi harcot megkezdhette és magát Bem diadalmas előnyomulásáig fenntarthatta. Háromszék erejének egy részét Bem seregéhez csatolták, három hónapig Erdély megszabadult az osztrák-orosz hadseregektől….

1849. július 2-a dicsőséget hozott a székely fegyverekre, de egyszersmind nagy gyászt a székelyekre. Gábor Áronhoz futár érkezett, hogy a kökösi hídnál az oroszok megtámadták előőrsüket. Lóra pattant, mint a szélvész vágtatott. Mire ő és ágyúi megérkeztek, már javában folyt az Uzon és Kökös között elterülő téren a csata. Felállította 36 ágyúját. Vértől piroslott a mező, ő a legöldöklőbb golyózápor között száguldott egyik ütegtől a másikhoz, hol biztatva, hogy korholva az irányzó tüzéreket, vezényelve a tüzelést. A küzdelem hevében lova nyakára hajolva „fennebb, lennebb” szavakkal vezényel, irányoztat, s e percben jön a végzetes hat fontos ágyúgolyó s balkarjából, hónaljából és melléből egy darabot elsodorva nemes szívének lángját, nagy szellemének világát egy pillanat alatt kioltotta. Csodás végzet! Az ágyúhőst, az ágyúk nagymesterét éppen ágyú ölte meg. Csendben hátra vitték holttestét, eltitkolták a katonák előtt halálát. A nevében kihirdetett vezényszó vitte fényes győzelemre a sereget. Később elhantolták, de a nagy támadás miatt nem tudták tiszteletüket tenni, újra a harctérre siettek. Az ellenséges katonák – akik addig nevét hallván féltek ágyúitól – most lovaikkal megtaposták a hantot, így álltak bosszút rajta, halálában megszentségtelenítették. De áll újra a hant, amit azóta is sokan meglátogatnak.”

Ezt azon az emlékezetes háromszéki úton olvasta fel társainak, akik néma csendben hallgatták Zsófit. Idén novemberben, amikor a miskolci Gábor Áron Művészeti Szakközépiskola /volt Kohó- és Öntőipari Szakközépiskola/ – ahol édesapja másfél évtizeden át tanított ― ünnepélyén abban a megtiszteltetésében részesülhet, hogy a névadójuk születésének 200. évfordulóján felolvashatja versét és ezt a megemlékezést. Édesapja onnan, a csillagok közül letekint majd rá, és tovább segíti útján Zsófit és utódait, akik minden alkalmat megragadnak arra, hogy nemzetünk hősei előtt tisztelegjenek.

„A hős2 tetemét az eresztevényi temetőben tették örök nyugalomra. Sokáig jeltelenül állott a sír. 1892 óta díszes síremlék jelzi a helyet, ahol a legendás hős porai pihennek. A szép emlék tervezőjét, Gyárfás Győző főmérnök hazafiságát, ízlését és szakértelmét dicséri. Azóta soha nem hervad el a koszorú rajta.”

Zsófi is elhelyezte mezei virágból készített csokrát itt, gyertyát gyújtott. Elénekelték társaival a Himnuszt, a Gábor Áron rézágyúja című dalt, de azt is, amit szintén ebből a kötetből olvasott – Gelencei Szőke Ambrus, Bethlen Gábor fejedelem hadakozásának egyik hőse a kard mellett a lantját is használva írt és énekelt. Kemény József gróf közölte a költő bibliájának hátsó táblájára írt töredéket. Az ének Bethlent dicsőítő leírásának egy része, a vers elé a lantos ezt írta: ‘Énekeltem ezt hajdan néhai Nagyságos jó Fejedelmünk táborában, az Thisza mellett’. Az ének pedig így hangzik: „Székely föld/ Mindég zöld/ Hazám ott,/ Szívem ott,/ Jaj, be szép/ Székely nép,/ Székely név,/ Magyar ér/”. Ez az ének Gábor Áronról és a meg nem nevezett hős székely katonákról is szól. Dicsőségüket hirdeti e hant, maradjon fenn fényes életük emlékezetünkben.

Amikor Zsófiék beszálltak a buszba, és haza indultak, felettük az ég teljesen elfeketedett. Hirtelen iszonyú dörgés rengette meg az addig csendes vidéket, ami Gábor Áron ágyúit idézte fel. Húsz percig dübörgött a környék, a fellegekből hatalmas cseppek ütögették a busz tetejét, villámok cikáztak. Annyi víz zúdult le rájuk, mint az őserdőben az esős évszak idején. A busz vezetője nem látott semmit, félrehúzódtak, megálltak. A vihar tombolt körülöttük, ők egymás közt halkan beszélgettek az átélt élményekről. Zsófi arra gondolt, hogy Gábor Áront és a többi székelyt – akik a két világháborúban hősiesen küzdöttek ― és ezek között a gyönyörűséges hegyek között nyugszanak – siratják az égi hatalmak is, e hantokra ültetett cserjéket öntözik, hogy emlékük az elkövetkező nemzedékek emlékében is megmaradjon, a fiatal gallyak fává növekedjenek, hűs árnyékot adjanak.

A vihar elcsendesedett, a hegyek ormai fölött hatalmas szivárványhíd tűnt fel. Talán ez a híd összeköti majd az országokat, az emberiség a jövőben biztonságban, békében élhet, gyarapodhat. Az utánuk következő nemzedékek számára egyszer eljön az az idő is, amikor egymásra találnak a közös célokért küzdők, nem hiába ontották vérüket a hősök. Szóljon e vidéken még sokáig a harang értük.

1Székelyföld /Hankó Vilmos. Bp.: 1896, Lampel-Wodianer F. és Fiai

2A Székelyföld leírása/ Orbán Balázs. Pest, 1868 – Bp. 1873.

Magyar Irodalmi Lap