Láttam a Havasokat télen, a Csorba-tótól a Poprádi-tóig kirándultunk, vacogtunk hidegben, fagyban. Félcipőben battyogtunk az ösvényen, felettünk, alattunk sziklameredély, szemben, kartávolságnyira hóborította, meredek part meredt ránk. Lucskos lett a lábunk, olvadó hó a cipőnkben. Lassan megérkeztünk a menedékházba, forró teát iszogattunk, melegedtünk. Kis pihenő után újra elindultunk, irány a ház, a szállásunk. Besötétedett, a hegyek fölött a nap rózsaszínű, lila, majd szürke lett, feketébe hajlott az est. Levettük vizes cipőnket, a kis faház ontotta a meleget. Reggelre cipőnk kőkemény lett, másikat vettünk elő, könnyű kabátot, a fenyveserdőben sétáltunk, langymeleg szellő borzolta fenyők hűvösében a felkelő nap sugarai kíséretében. Friss, üde volt az erdő, madarak csiripeltek, tavaszt hirdető szavuk előcsalogatta a mezők illatát, havat olvasztott, patakot duzzasztott.

Üde fű illatát szívtam az Alpokban, hegyek között megbúvó kicsi fehér házakban szorgos emberek dolgoztak. Gyűjtötték a szénát, kazlakba rakták. Fehéren tündöklő kerítések között a házak udvarán tevékenykedtek, a távolban karcsú templomtornyok, smaragdzöld fű, gondosan nyírt legelő, lustán pihenő birkák, tehenek legelésztek. Mellettük pásztor s kutyája, a nyájat megugratja néha. Hegyek között vékony csíkban vízesés futkosása, csobogása hallatszik. Csillog a fényben a vízerecske, lent gyorsfolyású patakká nő. A jéghideg vízben hatalmas kő, mit a tavaszi hóolvadás görgetett a mélybe, a patak medrébe. A köveken gyíkok heverésznek, a patakban pisztrángok ficánkolnak. Erdők hűvösében őzek, szarvasok váltanak, ha csendben figyelsz, rudlit is láthatsz, ahogy egymás után, szimatolva, jobbra-balra tekintgetve lassan lépegetnek. Fenséges járásuk, felemelt fejük néhai nemesembert idéznek. Pici reccsenés, megiramodnak, már a hegytetőn járnak, aztán elrejti őket a sűrű növényzet. A mezők milliomnyi színes virágszőnyege, a hegyoldal változó színe a feketéből zöldre vált. Ahogy a nap leereszkedik, elönti a síkságot fénnyel, meleggel.

Svájcban hatalmas ormok alatt néztem esténként a csillagfényes égboltot, a hold szinte nappali fénnyel világított. A tó csillogó fényű hullámait a szél terelgette – emelgette – elejtette, elsimította, csendesítette a csobogást. Láttam ősszel a pilinkéző leveleket, a kósza szél felkapta, szerteszórta őket. Beszívtam a halódó illatokat, az avar fanyar földízét. Láttam esőfelhők feketéjét, ahogy beborítják a hegyeket. Megkönnyebbültem, amint az eső felváltotta a rekkenő hőséget, élénkítette a fű zöldjét, friss levegőt árasztva szét, majd újra érezhettem – negyedóra telt el -, a párától nedves, tikkasztó meleget, mely a következő percben újra hevített. Jártam havasi menedékházban. Sör mellett hegyi pásztorok üldögélek, versengtek, ki tud több szöget ütni a rönkbe, ki tud havasi kürtöt, furulyát szebben fújni. Harmonika szólt, táncra perdültek. Kemencében húst sütögettek. Dűlöngéltek a párok egymást karolva, sramlizene ütemére. Dobogtak a lábak, koccantak a poharak, csillogtak a szemek. Kedves, vendégszerető emberek. Kimentem a holdsugaras éjbe, lenéztem az alattam pislákoló fényekre, a csillogó gyöngysorra, a világító ablakokra. Ilyen békés nyugalomban, a természet ölelésében szívesen élnék, hajnalban kelnék, kitárnám szívemet a tágas horizont felé. Barna kenyeret, juhsajtot, édes puliszkát ennék, gyöngyharmatot innék. Szemelgetném az áfonyát, hűvös forrásból szomjat oltanék. Járnám a hegyeket éjjel-nappal. Találkoznék őzgidával, szarvassal. Hallgatnám az égi madarak zenéjét, enyém lenne a végtelen magasság. Örömömet-bánatomat elmesélném. A rőzsével, mit szednék, gondjaimat hátamon cipelném, letehetném időnként a smaragd fűbe, a mindennapok harca nem űzne.

Erdélyben, hegyek között kanyarog az út, távol egy hegygerincen lassan halad egy szekér. Anyóka ül a bakon, girhes lovacska poroszkál. Olyan, mint a mesében. Elhagyott mezőkön alig néhány embert látni, szedik a pityókát. Fejkendős nénikék hajladoznak, a zsákokat férfiak hordják. A gyerekek árnyas fák alatt játszanak, koszorút fonnak. A kerítéseken színes, tarka szőttesek. Bácsikák, nénikék padon üldögélnek, hímeznek, tereferélnek. Pici gyerekek kínálják a szalmakalapot, kosarat, kerámiát. Esőben, hőségben állnak a kapuban, rendületlen mosolyognak. Szavuk egyszerű, de ízesebb, mint a mienk, ma is fülemben zsong-bong. Sürgölődnek körülöttünk, el-elkapnak egy-egy hazai szót. Örülnek, ha megállunk, híreket cserélünk, gondról, örömről hallhatnak tőlünk. A „Nagy-testvér”, az „Anyaország” szívükben él akkor is, ha ők megtagadták, elfeledték, hogy testvéreink. Nem akartak mást, csak szeretetet, emberséget. Mégsem kapták meg tőlünk, a többség másképp döntött. Elfeledettként, elhagyottként mégis szeretetet adnak, magyarokat otthonaikba befogadnak. Múltunk egy – remélem, jövőnk is. Közös sorsunk, történelmünk több ezer éves. A Havasokon élők minket nem felednek, nem adják fel hitüket az emberben. Magyarságuk igazabb, mint a mienk. Nézzünk fel hát rájuk, feledjük a hazugságot hirdetőket.

Szégyenkezzünk helyettük, öleljük azokat, kik megérdemlik. Szívünket, minden szeretetünket adjuk oda a havasi embereknek, kik hősiesen viselik a rájuk mérteket, kik Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken és Erdélyben küzdenek a mindennapok sűrűjében. A Havasok bércei oly magasságokban trónolnak, én, apró, semmi, porszem életem: lenn a völgyben. Mélység és magasság, óriás és törpe – feszülünk egymásnak naponta – miért is? Itt a Havasokban nincs harc, nincs különbség, kicsinyesség, csak erő, fény és békés magány. Itt minden ember egyenlő, a rengeteg apró lényeiként élünk. A szirttetőn enyhe fuvallat rázza a cirbolyafenyőt, a Havasok rejtett hangjai zenélni kezdenek. Összeverődnek a fenyőtobozok, harkály kopogtatja az odvas fát. Kong a kolomp a kos nyakán, egér cincog, tücsök hegedül. Zúg-zeng, kacag az erdő. Szívem dobbanásai ostromolják az eget. A zuhatagok mennyei muzsikája, a madarak trillája, a szelek orgonája. Szól-zeng a természet szimfóniája – bennem mélységes csend honol.

Magyar Irodalmi Lap