Aligha akad Kárpátalján művészettel foglalkozó személy, aki ne halott volna Erdélyi Béláról. Készült róla több tucat album, könyv, nevét megemlítik csaknem minden korabeli képzőművészeti írásban. Bár nehezen választhatók szét a munkáit objektíven bemutató, és az elfogult tanítványok által leírt lelkes (de jogos) méltatások. Szuggesztív hatása vitathatatlan, s le merem írni, nélküle a kárpátaljai festészet még a mainál is konzervatívabb lenne.
Erdélyi Béla egy nyugatról visszaszabadult világfi, akit „megrontottak” az új, a szabad izmusok. Aki évekig élt Párizsban, és akinek munkái Európa előkelő szalonjaiban voltak kiállítva. Nagyvonalúságáról, nőügyeiről legendák keringtek (nagy részük igaz), szuggesztív személyisége mindenkit magával ragadt. Egykori tanítványaitól ismert az a történet, amikor egyik fizetésnap Erdélyi a hazafelé úton megállt egy koldus előtt. Előkapta rajznoteszét és vázlatot firkált ceruzájával a papírra. Annyira meg volt elégedve a „modellel”, hogy hálából neki adta a rajta lévő kabátot. Azt már otthon vette észre, hogy az aznapi fizetése a kabát zsebében maradt. Mint mesélik aznap este a rajzórán nevetve mesélte a tanítványainak a történetet. Az, hogy egy fillér nélkül maradt egész hónapban nem zavarta. Nos, ilyen ember volt: egy melegszívű bohém. Túl nagy falat egy ilyen kis hazának, mint Kárpátalja.
Drámáját magában hordozta egész életében. Képein újra és újra előtörnek a nehéz, nyomasztó színek, formái van Gogh-osan örvénylenek, a fák lombjai sötét, fenyegető árnyékokká lesznek, s az égbolt csupa pazar feszültség. Művészetére rányomta bélyegét a kor, egy messiásváró század, mely antikrisztusokat kapott.
Lendületével, lebilincselő személyiségével, műveltségével igen nagy hatással volt növendékeire. Vezéregyéniség, alkotókedvénél csak a tudás átörökítésének vágya és egy új művésznemzedék kinevelése fűti jobban. Művészklubot, szabadiskolát, Művészeti Egyesületet, majd Képzőművészeti Főiskolát alapít. A kortársak elmondása szerint végtelenül emberséges és nagylelkű volt. Sok időt töltött a Kárpátokban, ahol expresszív, de harmonikus tájképeket alkotott. Portréi a lélek legmélyéig hatolnak, csendéletei a pillanat szépségét örökítik meg. Írói készsége is kivételes, több drámát, regényt, verset vetett papírra, s a naplóiban lejegyzett gondolatait is szépírói igényességgel fogalmazta meg. Egy helyütt „párisi naplójában” így ír: „Én mindent megtettem; éheztem, ki nem csordult véres könnyeket rágtam csikorgó álkapcsaim között; fetrengtem a követelők tekintetétől; anyag, az anyag, csakis az anyagra költöttem mindent – és egyebet nem tehetek, mint a művészet krisztusa… talán ecetesspongya ízzel -szájam szélének fájdalmas keserűségével – mosolygom meg az élet mindazonjait, akikért olyan szépen feszültem…keresztre… És a kín talán azért oly nagy, mert a földi öntudat szívében: Párisban – láttam azt, hogy csak az anyagtalanság és szerénységem miatt nem lehettem első az elsők között – itt – most.
És mégis! Hálatelt emberfölötti dacommal – nyíltan nézek Feléd – Isten – ki olyan szépen burkolóztál a lét nyílt titkába – és megengedted nekem, hogy feldúlt korokban, országok széthullása, trónok repülése után – végigláthattam azt, hogy milyen rettenetes, félelmetes, gyönyörűséges, megmagyarázhatatlan, örökcsoda az alkotásod és a hatalmad: Isten!!!”
Az alakos képeit a tájképek pillanatnyi érzelemkitöréseihez, felindulásaihoz csoportosítanám. Elsősorban a XX. századot, és A művész útját, (komorságuk miatt), de csaknem minden alakos képre, tájképre jellemző valami olyan erős érzelemkitörés, ami nyugtalanítja, felzaklatja a nézőt. Nem akarom ismételni a képekről elfogadott magyarázatokat, kritikákat, bár sokukkal egyetértek.
Csendéletei másak. A színek itt kivirulnak, néha (néha?) csodálnivaló tisztasággal. Érdekes, hogy ez a felülemelkedett tisztaság a csendéleteken megmaradt az 50-es évek elején is, mikor már igencsak „boszorkányüldözték”. Mintha csendéletei maradtak volna számára azok a mikrovilágok, melyekben mert gyengéd lenni, szemben a tájképek harcias kiállásaival. Portréit, ilyen megfontolás után, szintén a csendéletek harmonikus világába sorolom. Bár, lehet, hogy ha valamit elég ideig szemlélt, nem tudott másként megfesteni, csak gazdagon tobzódó színekkel.
Erdélyi Béla 1891. május 25.-én született a Bereg megyei Kelemenfalván (ma az Ilosvai járáshoz tartozik), az itteni tanító négy gyermekének egyikeként. A munkácsi gimnáziumban kezdi meg középiskolai tanulmányait, majd a máramarosszigeti tanítóképzőben kap oklevelet 1911-ben. Ezután a budapesti Képzőművészeti Akadémia növendéke lesz, ahol rajztanári képesítést kap. Kitűnő eredménnyel fejezi be, majd innen kap ösztöndíjat a kecskeméti művésztelepre, ahol megismerkedik Révész Imre, Ferenczy Károly, Zemplényi Tivadar és Iványi-Grünwald Béla munkásságával. (Utóbbinak kedvenc tanítványa lesz.)
Hazatérve Kárpátaljára rajzot oktat a munkácsi tanítóképzőben, ahol később évekig az igazgatói tisztséget is betölti. Ezt követően Európa képtárait és művésztelepeit látogatja. A munkácsi évek után az ungvári tanítóképző tanára, s ekkor alakítják meg közösen Boksay Józseffel a művészeti szabadiskolát. 1931-ben megalakul a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesülete, melynek tagjai Erdélyin és Boksayn kívül még három cseh művész, később a szabadiskola növendékei. Munkásságukról a korabeli magyar és cseh sajtó egyaránt pozitív kritikákat ír. Ezek a sikerek ösztönzik Erdélyi Bélát, hogy újra nyugatra induljon, és ott érvényesítse művészetét (nem kevés sikerrel). 1938-ban, tér vissza Párizsból, ahol hat évig élt, és telepszik le véglegesen Ungváron. A visszacsatolás Magyarországhoz lehetővé tette, hogy anyaországi művészek működjenek Kárpátalján, és ezzel egy időben kárpátaljai képzőművészek az országos tárlatokon együtt szerepeljenek Szőnyi Istvánnal, Aba-Novák Vilmossal, Bernáth Auréllal, Molnár C. Pállal.
Az 1944-es szovjet megszállás után még sikerül megalakítania a Képzőművészeti Főiskolát Ungváron (1946. október 15-én indult meg a tanítás), ahol Erdélyin és Boksayn kívül, még Endrédy György kap vezető szerepet. A háborút követő évben megrendezett őszi tárlat még egészen szabad szellemben folyik, de a későbbiekben mind erősebben jelentkezik a felső vezetés „kérése”, hogy kik és mit állíthatnak ki. Egyre gyakrabban kerül összeütközésbe feletteseivel, nem érti miért nem jó az, amit fest, s végül, 1949-ben felmentik az akkor már csak iparművészeti szakiskola igazgatói székéből, hamarosan állását is elveszíti. Hiába próbál engedményeket tenni, és a hatalom számára elfogadható képeket festeni, megbélyegzett marad, burzsoá csökevény, akinek nincs helye a népokító szocialista művészetben. 1955-ben, 64 éves korában halt meg. Halála után csak tizenhét évvel jelent meg munkássága nagyságát visszafogottan ugyan, de elismerő írás.
Magyar Irodalmi Lap