Cseresznyefa-gólem rubintkoronájába

derékig süllyedsz, hegyes, kicsi vállad kiáll

a létbôl, messzehordó, nagyöbû szemed

a liliommá dermedt kócsagot a Tejúton

eltalálja.

             Hideg, piros tûzben edzett,

Istentôl einstandolt golyók függnek zöld szárakon,

a béke ingaórái, immár a füleden

ékszerülnek.

                    A vízesésen túl végtelen

gondolatjel a csönd, dobhártyád átdöfi.

                           Hazatérés

      A tenger kitagadta a Földet,

      s vele minket, kiknek tenyerébe kagylókat,

      csigákat a messzeség izzadott.

      Most ülünk a diófakorona alatt

      ránk penészedô fényben, nézvén

      a margarétázó csöndességet.

      Elnyugszik izmainkban a tonnák

      vonta drótkötelek sietése,

      köztünk teli kancsó, glória-pályán.

      Tékozló-zöld lombba bugyolált

      szívünk halkan üget, bográcsunkban,

      akárha naplemente, halászlé érik,

      Isten esendô, kis ministránsa:

      bátya Berda Jóska, bográcsunkat,

      a legszentebb füstölôt meglengeti

      a négy égtáj felé, s ha az

      ingerült-kék égbôl valahová

      egy villám lecsattan, tudjuk, odafönt

      Ô csettint: ez aztán a zamat!

Magyar Irodalmi Lap