Iksz Ipszilon újraéled

Futott, futott, lélekszakadva rohant a nyomorú életéért. Amazok meg lődöztek rá, sűrű puskaropogással, hiszen vadászszezon volt. Meggyőződés nélkül mentette az irháját, hiszen annyiszor fogalmazta már meg: „Gyűlölöm az életösztönöm!”. A durranások egyre erősebbek voltak, és végül? Végül fölborzadt. Verejtékben úszott, és fájt a feje. A bejárati ajtón dörömböltek. Makacsul. Kiköpött egy káromkodást, de mégis odament: ez különben sosem hagyja abba („Zörgessetek, és ajtó nyittatik néktek”). Kinyitotta a kémlelőablakot. A dörömbölés rögtön megszűnt. Egy huszonéves, jóarcú fiú köszönt, és azt mondta: „Bocsánat a zavarásért, a Mesterhez van szerencsénk?” (Merthogy még két sápadt, de lelkesen csillogó szemű ifjú férfi volt a társaságában) „Nincs itt semmiféle mester! Az én nevem Iksz Ipszilon. És hogy jöttök ahhoz, hogy ilyen kora reggel bárkit is fölzavarjatok?” „Node, tisztelt Mester, délután 4 óra van.” „Te feleselsz velem?” – kérdezte Iksz Ipszilon. – „Nekem az egykutya! És különben is: nem is ismerjük egymást.” „Az azért nem úgy van. Merthogy mi a Mester minden sorát olvastuk, vitattuk, tanultunk belőle. Jobban ismerjük Önt, mintha évekkel ezelőtt összebútoroztunk volna.” „És mi járatban vagytok?” „Tetszik tudni, nem vagyunk ám kevesen, akik az Ön műveit tanulmányozzuk. Nem, mintha kötelező tananyag lenne. Ami azt illeti, éppen hogy…” – harapta el ijedten mondatát a fiú. „Mi szeretettel és nagy tisztelettel meghívnánk egy (vagy több) előadásra, mert azért mégis más személyesen hallgatni meg egy nagy filozófus szavait.” „Hát idefigyeljetek! 12 éve nem nyitotta rám az ajtót senki. Én már mindennel leszámoltam. Nem várok senkitől semmit, amit meg én adhatnék, az a kutyát sem érdekli.” „De Mester!” – bátorodott meg a vezérszónok. „Itt vagyunk mindjárt mi. Tetszik gondolni, hogy azért jöttünk ide, mert nem akarunk Öntől tanulni?” „Akkor is takarodjatok!” – mondta a professzor. Indulat nélkül, apatikusan, a hangját sem emelve fel. „Különben a kutyát uszítom rátok.” A sápadt fiú kicsit hátralépett. „A Mesternek van kutyája?” „Nincs, de ha volna!” – és becsapta az ablakot. A fiúk csalódottan, lehorgasztott fejjel botorkáltak lefelé. Persze hogy nem égett a lépcsőházi villany. Valami rossz érzés támadt bennük, és szinte egyszerre fordultak vissza.

Iksz Ipszilon feldúlt volt. „Végül csak idepofátlankodtak. Honnan tudjam, hogy nem cinikus provokátorok?” – kérdezte. A konyhába ment. Már évek óta ott lógott a kötél. Felállt a hokedlire. „Neee!” – sikoltották a fiúk. Iksz Ipszilon rezignáltan kérdezte: „Hogy a túróba jöttetek be?” „Hát kifeszítettük az ajtót. Ami azt illeti, nem volt az nehéz. Ha mondjuk rögzítve lett volna… Tessék onnan szaporán leszállni, különben minden tiszteletünkkel együtt feketére pofozzuk a kedves Mestert!” Iksz Ipszilont ezek a szeretetteljesen fenyegető szavak meggyőzték, és lekászálódott a hokedliről. „Na most szépen leül, és megmondja, milyen kaját hozzunk a közértből.” A professzor beadta a derekát, és diktált: „Hát először is kenyeret. Margarint, párizsit, legalább 15 dekát, csirkemáj-pástétomot és egy kis virslit. Olyan 6-8 párt. Ha már életben marasztaltatok, csibészek.” „Ez volna minden?” – kérdezte a Sápadtarcú. „Hát nem egészen. Mert itt van például a gyümölcsjoghurt. Nem mindenki szereti, de én igen. Kefír, joghurt, tejföl, tejből elég lesz 2 liter” – „Elnézést uram, de van Önnek hűtőgépe?” – hangzott el a kérdés. „Persze hogy van, csak nem működik. Baj?” „Ugye meghívhatjuk a Mestert erre a szerény vacsorára?” „Máshogy az nem is menne, egy huncut vasam sincs. Ne szakíts engem félbe folyton. Ennyit első nekifutásra. Hát ti mit esztek?” „Szóval mégsem tetszik minket kirúgni? Kérhetem cserébe, hogy ne tessék berúgni?” (Ez gyengéd célzás volt az alany időnként eltúlzott folyadékfelvételére.) „Jó, hogy mondod! Van neked arról fogalmad, milyen régen ittam tüzes vizet, ahhoz képest, mint amennyire szeretem?”

A történet itt rövid szünetre megszakad. Bevásárlás, fogyasztás. Éjfél felé azért már asztalt bontottak. „Hova siettek?” – kérdezte a kivirult Iksz Ipszilon. „Úgy útálom a felugrálós partnereket!”

És Iksz Ipszilon mégiscsak élt – ha nem is mindig boldogan – ameddig természetes halállal el nem távozott.

Lám-lám, jó az Isten! Legalábbis néha…

Budapest, 2012. június 29.

Magyar Irodalmi Lap