Milyen lehet a halál? – kérdezte magától Iksz Ipszilon. Nem, mintha inge-renciája támadt volna végre kipróbálni. Arra, hogy megöljék, hozzátartozó-it, barátait deprimáltan szokta kérlelni, azzal kecsegtetve mindet, hogy nem lesz hálátlan. Nem, most egészséges kíváncsisággal szerette volna körüljárni a témát, sokirányú tudásszomja okán. Nem óbégatott a böllér után, önmagát megölni meg a legsötétebb időkben sem próbálta, azonkívül, hogy gyáva, gyönge és kényelmes volt világéletében, még fakezű is, rühellte volna, hogy egy félresikerült kísérletért csúnyán kiröhögik. A gömbvillám meg nem jött.
Milyen lehet? Megrázó, érdekes, egy életre szóló tanulságokat jelentő él-mény. Milyen kár, hogy a következtetéseket már csak a kibicek vonhatják le – morgott. Egyáltalán: a legrosszabb fajtába tartozott – idealista, aki túl sok ellentmondással találkozott, hívő, vallás nélkül. Az általa megismert vallások ugyanis mind dogmák kritikátlan elfogadását várták volna el tőle. Ő meg – noha a „cselekvő szeretet” szellemében embertársain keresztül mindig Istent szándékozott szolgálni – csak gyermeke volt hajlandó lenni a Teremtőnek, nem hajbókoló cselédje. Kemény feje miatt a szívét is annak bélyegezték, így aztán sehol sem volt maradása.
Milyen lehet elmúlni a földi térből? Fájdalmas? Örömteli? Félelmetes? Megváltó? A szentségit! Már megint gondolkozom – kapta rajta magát. Végül is, egy az Isten, odaát majd csak szót értünk. Ha tényleg végtelen a kegyelme, csak jut belőle nekem is. 

Magyar Irodalmi Lap