Folytatás…

    Feláll, sétálni kezd fel-alá.

    Megengedhetném-e én magamnak, hogy gyűlöljem őket?  A harag, a gyűlölet nem nemesíti a lelket, hanem fárasztja. És időpocsékolás. Nem marad ideje az embernek a győzelmével törődni. (Szünet; suttogva.) Ha nekem fiam született volna! Hatalmas, győztes életre neveltem volna. Az én fiam, miközben szavaimat hallgatná, érezné is, amit érzek, s ez azt jelentené, hogy nevelésem… Az én fiam, az én gyermekem…

    Megáll, arca elkínzottá válik, torkaszakadtából  üvölti.

    Hazudtam önmagamnak, és hazudtam másoknak! Nekem nem azért nem lett gyermekem Kassaitól, mert nem akartam! Nekem azért nem lett gyermekem, mert meddő vagyok! (Szünet; valamivel csendesebben.) Kolozsvárról Marosvásárhelyre utaz­tunk fellépni, szekérrel, ládák tetején. Jaj, hogy rázott a szekér. Miért nem fogadtál kocsit terhes feleségednek, cudar, kupori Kassai! Rázott a szekér, és eleredt a vérem… Minden vérem el­folyt… Én akartam, hogy legyen gyermekem, akartam, akartam, akartam! (Szünet, majd csúfondárosan.) Nem hagysz te se békén ma este, Kassai Vidor. Válóperünk idején arra kértél, segítsek neked bizonyítványt előteremteni saját hitványságom­ról. (Gyűlölettel.) Jobb, hogy meddő lettem, semhogy tőled gyermekem legyen. Semmi örömöm abban a gyermekben nem lenne, ha a te természetedet örökli. S ha nem a tiédet, akkor kiét? Apámét?… Anyámét? Aki olyan tiszta és áldo­zatkész, mint anyám volt, az életképtelen. Hát az én természe­temet?! Önmagamat egyetlen példányban is nehéz elviselnem!… Köszönöm hát neked, Kassai, hogy azon a rette­netes napon sajnáltad a pénzt a kényelmes és biztonságos ko­csira – születendő gyermekünktől. Köszönöm, nagy jót tettél. (Felkacag.) Á, lehet, hogy nem is akkor lettem meddő. (Öngúnnyal.) A sors velem mindig kivételezett, hát meddőséggel is kegyeskedett megáldani… Persze, hisz színésznő számára a meddőség nagy szerencse… Mindenki más szerencsecsillagát elhomályosító ragyogással tündököl az égen a szerencsecsilla­gom! Miből is állt az én életem? Szerencsés helyzetek láncolata. (Felnevet.) A porosz–osztrák háborúban is, kiskorú markotá­nyoslány koromban őrmester erőszakolt meg, nem köz­katona… Még előbb… Apám vizes kötéllel vert és nem lánccal, így nem törtek össze a csontjaim. S később? Színművésznő let­tem, egyre irigyeltebb, egyre híresebb, egyre nagyobb, egyre gyű­löltebb! S aztán? Aranykoszorúval tiszteltek meg, mint a legnagyobba­kat, a színészet királynőjévé kiáltottak ki. To­vább! Folytasd csak! Híres szerelmeiddel nem volna kedved eldicsekedni?! (Élesen.) Vádollak, Jászai Mari, mert jogtalanul vagy elégedetlen a sorsoddal! Az örömöt, boldogságot mindig születése órájában meggyilkoltad, mintha nem is éreznéd otthon magad csak az örök és öncélú elégedet­lenség poklában. És van-e olyan bűn, vétek, hiba, amivel te még nem vádoltad magad? Te mintha szeretnél is a vádlott szerepé­ben tetszelegni! (Csúfondá­rosan.) Ó, dehogyis! A vádló szerepé­ben szeretnék tetszelegni! De kit vádoljak? Titeket, szegény pá­lyatársaim?! A valódi vádhoz hit is kell, valódi hit… Ó, nagy az én hitem! Nagy? A szerelemben, a nagyban, örökben, igazi­ban sem hiszek – bár a szerelmet nagynak, halálosnak, nap tüzé­nél perzselőbbnek, mennyországosnak éltem át mindig, mindig a legutolsót tartván leghalálosabbnak; szerettem butát, okosat, szentet, zsenit, szélhámost halálos szerelemmel, s aztán kit én hagytam el, ki engem hagyott el; adná Isten, hogy még egyszer szerelmet hazudjon nekem valaki, adná Isten, hogy el is higgyem; a kiábrándulás napján én mindig azt mondtam: meg­érte!; de a Szerelemben, a legyőzhetetlenben, a halhatatlanban hogyan is hihetnék: dörzsölt komédiásnő vagyok én, nem naiv lelkű poéta! Hiszek persze a barátságban, hiszek az emberi nagy­ságban, hisz Széchenyi Istvánok is születtek a mi évezredünk­ben! (Szünet; egyre ünnepé­lyesebben.) De szeret­nék hinni valamiben, ami legelviselhetetle­nebb pillanataimban is erőt adna: abban szeretnék hinni, hogy az Igazság, az Élő, Égi Igazság őrangyalként védelmez engemet… De hiszen védelmez, valaki onnan fentről engem mindig védelmezett… Legnagyobb kérdés: Milyen az Igazság? Ki az Igazság? Az Égi Élő Igazság, aki legyőzhetetlen? Platón két és fél ezer éve fi­gyelmezteti a világot az Igazság legyőzhetetlenségére… Miképpen hisz Szókratész az Igazságban még azután is, miután igazságta­lanul halálra ítélték? Szókratész nyugodt a méregpohár felhajtása előtt, hiszen az igazságtalanságot nem ő követte el, tehát nem ő lesz az Áldozat. Ó, az Igazság mint Égi Lény: Isten egyik meg­jelenési formája. S a világ megszűnne létezni, ha becsapható lenne. Érvényesíti önmagát, hiú reménye a bűnösnek, az igazságtalan­nak, hogy sokáig késik… Az Igazság Isten Önvédő megnyilatko­zása. A legnagyobb Erő, a legszilárdabb Hatalom. (Elmo­solyo­dik.) Hogy nem maga Igazság-Isten vett engem külön pártfogásába? Ha nem vagyok is különleges és rendkívüli ke­gyeltje, azért növeli Ő bizony az én hitemet, küzdőszelle­memet, önbizalmamat. Ó, Hatalmas Igazság, mily sokat je­lentesz ne­kem. A Benned való bizalmamnak köszönhe­tem, hogy képes vagyok új erőt gyűjteni újabb és újabb küzdelmeimhez! (Szünet; suttogva.) Én megfejtettem a legértékesebb titkot: Az ember visszaszerezheti az örökké­valósághoz való jogát… Csakis tisztességes küzde­lemben tudja visszaszerezni, az Igazság felü­gyelete alatt, csalni, hamiskodni itt nem lehet… Egyszerű: e földi létben nem a percért, hanem a végtelenért érdemes élnünk. Földi létünkben az örökkévalóságra kell függesz­te­nünk tekintetünket: minden cselekede­tünket annak kell alárendelnünk, hogy visszaszerezhessük az örökkévaló­ság­hoz való jogunkat. Ó, csak emberi, sárba húzó  gyarlóságaink legyőzé­se sikerüljön. Annak az önmagunknak a legyőzése, aki nevetséges földi hívsá­goknak szolgál… Én már majdnem le­győztem. Ha legyőzöm, ragyogni fog nekem is  a fényen túli fény, rá­vezet a Hídra, amely az Eget és a Földet összeköti. Hisz sejtem, már-már tudom, mi nyitja az Ég ka­puját…

    Leül  az íróasztalhoz, magába mélyed; csendesen.

    Egy kissé mintha elragadtattad volna magadat, Jászai Mari! Tudod, mit hitess el már önmagaddal? Azt a szerény igazságot, hogy nem Szophoklésznek születtél, csak Élektrája megszemélyesítő­jének. Kicsinyled magad mint színészt?! (Mély gúnnyal.) A hit kérdései valóban korod legfontosabb kérdései, hát tetszelegsz a filozófus meg a teológus pózában?! A színésznőt talán már le is nézed önmagadban! Ne emlékeztesselek emberfeletti boldogsá­godra, amikor Élektra szerepét megkaptad?! Áhítatos nyilatkoza­taidra azokban a csodálatos napokban, amikor megvívtad nagy harco­dat Élektrád színpadi győzelméért? (Álpá­tosszal, karikírozva.) Élektrát fogom játszani! Nincs az én fejemben jelenleg több en­nél a gondolatnál, nincs a szívemben több egyetlenegy érzésnél, mert valósággal szerelmes vagyok Élektrá­ba. Nem vagyok képes másra gondolni, másról beszélni, csak róla, az Egyetlenről. E szerepért érdemes volt megszületnem!… Szerelmem tárgyában élek! Egy vagyok vele! Szívem az ő mellében ver, vérem az ő ereiben forr – ó, hogyan forr! Élektra! Ó, nagy Szophoklész, köszönettel köszönöm, hogy megtanítottál így szeretni. (Nem bírja tovább, kacagásban tör ki; öngúnnyal.) Ilyen voltam, ilyen rettenetesen lelkendező, ilyen elviselhetetlenül rajongó. (Hosszú szünet, majd csendesen.)  Az a gyanúm, hogy ilyen vagyok most is. Nem baj, hogy ilyen vagyok. Ó, akkora vagy még nagyobb pátosszal nyilatkoztam a többi nagy színpadi győzelmeim idején is… Mint Médeia, mint Antigoné, mint Stuart Mária, mint Gertrudis, mint Imogen, mint Lady Macbeth,  mint Volumnia. És reggelig sorolhatnám – panaszkodás, elégedetlenkedés helyett. (Szünet, majd elmosolyodik.) Ó, Istenem, hogy előttem van! Mintha ma lenne… Az a hatéves művésznő! Istenem! Az én első szereplésem! Amikor eljegyeztettem a színészettel, pedig még fogalmam sem volt, hogy az mi fán terem, nem is hallottam azt a szót, hogy színház… Hát hatéves voltam… Hogy elfelejtet­tem azt a hatéves primadonnát… Évekig, nem: évtizedekig eszembe se jutott… És most itt áll előttem… Milyen félénk, de milyen aranyos… Milyen gyámoltalan… De mi az a tűz a szemé­ben? Már van öntudata, színésznői öntudata. A ruhája rongyos, a haja kócos, arca maszatos. De a maszatos arcon boldogság: a hatéves primadonna érzi, hogy játékának sikere van… Érzi, de nem érti… Ezért gyámoltalan és félénk. Mintha ma történt volna, úgy emlékszem. Ó, Istenem! Első fellépésem Pannonhalmán… Szent István napja volt. Roppant nagy búcsú. Ezrével tolongtak a hivők – és koldusok. A tér kellős közepén egy kopasz, vak kol­dus gajdol. Forró, tüzes délidő. Árnyéknak nyoma se. A vak koldusnak fekete és fényes a koponyája… És folyik róla az izzad­ság. És én már ott is állok mellette, zsebkendőmmel törölgetem, a vak koldus fejét törölge­tem. És kimondhatatlan gyönyörűséggel hallgatom, hogy a kö­rülállók rólam beszélnek. És sűrűn hullnak a krajcárok a koldus ölébe… Én nem tudom abbahagyni, törölgetem tovább. Hogy hagyhatnám abba? Sikerem van. Szárazra töröltem már rég az öreg koldus tar koponyáját, de nem tudom abbahagyni… Hisz mindenki a játékomat figyeli. És nem tudják levenni rólam a szemüket… És én nem tudtam, hogy azért vol­tam bol­dog, mert találkoztam a színészettel… Még színházat nem is láttam belülről, de szerepelni már szerepeltem. (Csendesen.) Hogy miken ment át az az aranyos, gyámolta­lan, tüzes szemű, kó­cos-rongyos, félénk-aranyos kislány prima­donna, míg egy iga­zi színpad deszkáira felléphetett… De a színpadi sikernek mindig úgy tudtam örülni, mint az a hatéves kislány: belefeledkezve, mértéken felül. A szűnni nem akaró tapsnak, a színpadra dobált vagy az öltözőmbe hozott virágcsokroknak… Végtelen nagy örömmel fogadtam mindig a sikert! Ilyen vagyok ma is, és nem szégyellem, dehogyis szégyellem. Csodálatos hiva­tás ez az enyém! Legyen áldott Szigligeti emléke, ki engem kezdő koromban mindenki ellen csak védett, ki erősítette az önbizalmamat, Szigligeti, kedves, szép emlékű első igazgatóm a Nem­zeti Színház­nál.

    Feláll; sétálni kezd fel-alá.

    Mekkora békesség van most az én lelkemben! Ó, ha ezt a bé­kességet semmi sem zavarhatná meg. (Szünet; ellenségesen.) Drá­ga pályatársaimat én szerethetem, én meg­bocsáthatok nekik, de ők? Ők gyűlölnek és gyűlölni fognak. Nem baj, az a fontos, hogy le nem győzetem általuk. Színházamat nem hagyom ott aka­­ratuk szerint, az életből nem lépek ki titkos óhajuk szerint. De szere­tetüket sem nyerem el soha. Engem meggyűlöltek, és éle­tem végéig gyűlölni fognak. Meggyűlöltek, mert nem bocsátok meg nekik semmit. És nagyon jól tudják, hogy soha nem is fogok megbocsátani azoknak, akik az elhivatottak húsát tépik, lelkét mérgezik. (Kiabál.) Például hogyan bocsáthattam volna meg ne­kik, hogyan hallgathattam volna el felháborodásomat, ami­kor megbuktatták Gárdonyi Géza Zétáját? Annak a darabnak nagy sikere lett volna, nagy, megérdemelt sikere. Megbukott! Szép szö­­­­veg, de rossz szereposztás, semmi rendezés, a próbákon sem­mittevés… Kinek fáj, hogy megbuktatták? Hogy felelőtlenül, ne­gyed­­­készen mutatták be? Gárdonyinak és nekem. Csak azért tűz­ték műsorra, hogy befogják a száját azoknak, akik a magyar Nemzeti Színháztól magyar dráma bemutatását is követelik. Hát be van tömve a szájuk. És ismételten be van bizonyítva, hogy a magyar drámát hagyni kell a fenébe, hiszen úgyis megbukik. Hogy is írhatna Gárdonyi Géza életképes drámát?! Még ha Ox­fordban járt volna iskolába! És ki állt a pártomra, amikor a színház bölcs vezetőit felelősségre vontam a bukásért? Senki. Tá­madtam volna meg az újságokban saját színházamat? Hát ez lesz a vége! S a drága pályatársaim, akik a Zétá-ban játszottak? Cinkosok! Még örültek is, hogy nem kell komolyan venniük a próbákat, hogy rendező helyett egy fölhúzott báb mond meg nekik annyit, mikor kell suttogni, mikor kiabálni. Szerepépítkezés! Et­től már elszoktak. Miféle színészeink vannak! Szegény Gárdo­nyi! Nincs neki is jobb dolga, mint drámát írni?! Magyar író magyar színháznak? Miért? Menjen Lon­­donba, fordíttassa le angolra, járja ki magá­nak, hogy bemutassák, talán sikere lesz. A londoni siker után persze itthon is sikere lesz! Hiszen milyen alapon, mire hivat­kozva buktatnák meg, ha Londonban bebizonyosodik, hogy jó darab? A bukás akkor már nem drámairodalmunk, hanem a színjátszásunk tehetetlenségét bizonyítaná. Mi lett volna tehát itt, a Nemzetiben a londoni siker után? Oda­adták volna a legjobb rendezőnek, kiosztották volna a legjobb színészeknek, próbálták volna nem négy-öt, hanem negyven-ötven napig; végeredmény: ez a Gárdonyi-darab lett volna az évad legnagyobb sikere. Gárdonyi, Gárdonyi, meg kellene hogy tanítsalak visel­kedni. Ó, legalább neked elmondtam volna mind­ezeket a bemu­tató estéjén – vigasztalásul. Mert te, szegény, bizonyára még el is hitted, hogy rossz a darabod. Jobb pedig, mint a nagy lelkende­zéssel műsorra tűzött import színművek kilencven százaléka! Meg fogjuk-e valaha becsülni saját értékeinket?! Igenis, színészetünk, drámairodalmunk, nyelvünk elleni vétek­nek tartom az idegen darabok lelkiismeretlen, mohó importálá­sát… Mintha nem lenne már mindannyiunk előtt világos, hogy igazi, valóban jelentős színjátszás nincs jó eredeti drámairoda­lom nélkül.

    Megáll; ingerülten.

    Ideje lenne másra is gondolni, nemcsak a színházra. Olvassak? Mindegy, csak önmagammal ne foglalkozzam a színház helyett. (Felkacag.) Mert akkor megint a színházhoz jutunk vissza. (Szünet, majd határozottan.) Történelmünk nagyjai, hatalmas küzdelemben győzedelmeskedők… (Szünet; ön­gúnnyal.) Jászai, te szegény, talán csak nem nagy, győztes életű elődök után kutatsz ismét? Nono! Minek az alapján emlegetnéd  magad egy napon velük?… Drámai helyzetetek, lehetőségeitek volnának azonosak? Hát azonos a helyzetünk, csak a méretek mások: az én felelősségem, valamint lehetőségeim oly parányiak… Szánalomra méltó a küzdelmem… (Szünet; határozottan.) Szánalomra méltó a küzdelmem, mert a színház gondja nem gondja az országnak… Ország gondja lesz! Mert akarom!… S ha az ország gondjába nem fér bele a színház dolga, akkor törődni fogok az országnak gond­jával. (Lázasan.) Erőtlen vagyok színésznőként? Tapasztalni fogjátok az erőmet, drága felebarátaim! Hatalmas leszek, és erős! Mindent megteszek a hatalomért! Meg tudom én játszani a legfélelmetesebb zsarnokot is! Aztán majd meglátjuk… Hát addig is: Éljen Jászai Mari! Új ér­telme van hát az életemnek. Megtalálom én a módját, hogy felülre kerüljek. Csak egy kis aljasság, törlesz­kedés, könyöklés, csalás, öntömjénezés, esetleg zsarolás kell hozzá. Ezek a legélesebb „modern” fegyverek. Kíméletlenül lesújtok a gyengébbekre, és furfanggal oldalba támadom az erő­sebbeket. Aztán majd szépen fejük fölé emelnek a legyőzöttek, ismét megkoszorúznak – még azt is elvárom ám, hogy harmat csillogjon a koszorúm aranylevelein, szép nagy gyémántokból műharmat, éljenezni fogtok, a lábaimhoz borultok, boldog lesz, aki a talpamat nyelvével érintheti. Így lesz! Megértettem én az idők szavát. Gyarló, eredendő szabadságukkal élni nem tudó, nem is akaró emberkék, fogadjatok el zsarnoknak engem is! Eljutni hát a hatalom legmagasabb csúcsára! Fázni fog ott a csúcson a lelkem, de tiér­tetek, szeretett felebarátaim, mégis fel kell kapaszkodnom arra a csúcsra. Mit meg nem tesz egy zsarnok, hogy imádói érdekében és örömére még nagyobb zsarnok legyen! Előttem hát a megmá­szandó új szamárlétra! Alsó fokára fellépek színidirektorként! E helyen igen hamar meggyűlöltetem magam – elnézést, nehezen szokom meg a magas politika szóhasználatát helyesbítek: szeret­tetem meg magam –, lévén, hogy porig alázom az egész társula­tot a rendező uraktól az epizodistákig, a színházból mihamar egy nagy romhalmaz lesz, a romhalmaz tetejéről már rá is lépek a létra következő fokára: kultuszminiszter leszek vagy valami hasonló. Itt sem fogok építeni, csak rombolni. Visszaélni a hata­lommal – e gyönyörűséges műveletben fogom tökéletesíteni ma­gam. És fogadni fogom, most már nem százak, hanem tízezrek alázatos tiszteletét, hálakönnyeit, soha nem lankadó mélységes szeretetét – rombolómunkám jutalmául. Be nem lépek majd olyan színházba, ahol nem szórnak virágot a lábam elé, az igaz­gatót, kinek gerince  nem elég hajlékony bokámig hajlongani, elcsapatom… Taps és éljenzés közepette minden tisztességes direktort elcsapatok. Hogyan tovább? Játszottam én a III. Ri­chárd-ban, olvastam én Machiavel­lit. Engem nem lesz képes megállítani senki! Célba veszem a miniszterelnöki széket. Ó, nem lesz nehéz: csak jó színészi formámból ki ne essek! És mi­niszterelnökként se féltsen senki engem! Akinek nem hajlik a gerince, azét kioperáltatom! Igaz embert egyet sem tűrök meg, országom javára egyetlen intézkedést se hozok, jogot csak egyet hagyok meg: dicsőíttetésem jogát. A  tőlem való rettegés és az irántam való szeretet tölti majd be mindazok lelkét, akik érvé­nyesülni akarnak! Oly irgalmatlan leszek, oly megátalkodottan könyörtelen, hogy szeretetetek hamarosan átcsap imádatba! Nem is lesz más dolga senkinek országomban, mint leg­szeretettebb zsarnoka imádása; akik még nagyobb boldogságra vágynak, azokhoz kegyes leszek: engedélyezem nekik, hogy macskakövekként lapuljanak az úton a talpam alatt, amerre já­rok virágesőben, óriási tömeg éljenzését kevély mosollyal, kegyesen fogadva. Mi sem természetesebb mindezek után, mint hogy a következő lépcsőfokra, a szamárlétra csúcsára már fel se kell lépnem. Oda majd feltaszít hűséges népem – fegyverforgató, egyen­ru­hás imádóim biztatására –, én nagy kegyesen megszünte­tem a monarchiát, majd még kegyesebben királlyá koronáztatom magam… Miért ne tenném meg ezt is legalázatosabbá szelídített né­pem forró óhajára? (Kaca­gásban tör ki.) Jászai, te megkoszorúzott színészkirálynő, új sze­repedben fölülmúlod önmagadat, sikerülni is fog. Meg tudnám tenni, lelkiismeret-furdalás nélkül képes lennék porig alázni a népet, lelkiismeret-furdalás nélkül: mert nincs olyan rossz, amit meg nem érdemelne az a nép, amely bele­nyugszik megaláztatá­sába. (Kiáltva.) Csak Jászai Ma­ri nem fog belenyugodni: ezért Jászai Marit kötél általi halálra ítéltetem!

    Leül a földre; zokogni kezd. Hosszúszünet után csendesen.

    Nincs jogom könnyekkel könnyíteni magamon… A komédiás­nőnek gyerekjáték könnyeket előcsalni… Csak tiszta szívből ne­vetni, örülni nehéz a komédiásnőnek… Mert Jászai Mari komé­diásnő egész életében a tragikus szerepkört gyakorolta. (Szünet, majd gyámoltalanul.) Kleopátra aka­rok lenni. Shakespeare Kleopátrája. Mert ő volt az, az a le­győz­hetetlen, megrettenthetetlen, aki a megaláztatást, a kiszol­gáltatottságot, lelkének megtörettetését képtelen volt elviselni, vállalta inkább a fizikai megsemmisülést. Pedig hogy szeretett volna élni! Kleopátra nem bűntelen. Ő tűz és víz, szépség és átok… De a legbátrabb: a viperát volt bátorsága keblére tétetni! Sze­gény Kleopátra… Hát ha nem hiszek az ember nagy­ságában, akkor…  De hát még születnek Széchenyi Ist­vánok, egyre több születik. S ha a színház  felnő önmagához, akkor a legha­téko­nyabb segítség az ember megváltásában… A színház elő fogja készíteni a csodát… Megteremti a szakrális fejedelmet… Az ember megvilágosodik. A csoda történik meg: az ember megpil­lantja az Igazságot. Szókratészokat, győztes Szókratészokat ne­vel a Színház… Ráébreszti az Embert arra, hogy nem a pillanat­nak kell élnie… Nem gyarló Önmaga válik meghatározóvá… Fel­szabadul… Látóvá válik. Látni fogja az Élő Égi Igazságot, a Le­győzhe­tetlent… Látni fogja azt az Igazságot, aki Isten önvédő megnyilatkozása…  Megvilágosodik… Az Embert bizony a Színház megvilágosítja… S a megvilágosított ember győzedelmeskedik: önmaga felett és a múlandóság felett… Bizony szent háborút vívunk a Színházban… A szakrális beavatások helye lesz a szín­ház: sikeres beavatásokon fogunk ámulni. A katarzis maga a tisztí­tó­tűz… Mi is történik a valódi drámában? A tragédiát az te­szi igazi drá­mává, hogy főhőse az adott drámai helyzetben csak akkor győzedelmeskedhet, ha nem győzedelmeskedik. Vereségében diadalmaskodik: nem megsemmisül, hanem belép az örök­ké­valóság kapuján… És e kapu fénye elárasztja a nézőte­ret… És a katarzis ellenállhatatlan erővel sugalmazza, hogy aki meg akarja tartani életét, elveszti, aki pedig földi céloknál na­gyobbakon tartja tekintetét, az megnyeri. A  katarzis a halhatatlanság itala… A katarzis más minőséggé formálja az embert… Az­zá, aki megvívja szent hábo­rúját a sátánnal… Vakon lépnek be a szín­házba és látókként tá­voznak. A szakrális fejedelem is a nézőtéren születik… Nem a színpadon valósul meg a szakralitás, hanem a nézőtéren. És aki a valódi katarzist legmélyebben átéli, megpillantja Teremtőjét… E pillantásba belehal és újjászületik… Áldott le­gyen a katarzis! Áldott legyen a beavató színház minden szent rítusa: megvilágo­sító ereje és hatalma. A színház valódi szellemi központ, beavató központ… Színészkirálynő, a legszentebb beavatás papnője lehetsz! Hatalmas vagy, erős vagy, legyőzhetetlen vagy!

    Feláll; határozottan.

    Erős vagy, Jászai művésznő! Oly erős, hogy képes voltál vállalni, hogy a színházad méltánytalan „törvénykezősdijére” méltó vá­laszt adsz: szabad elhatározásodból vállalod az önvizsgálatot: ügyésze, bírája, vádlottja leszel a méltányos tárgyalásnak, mely­nek esküdtszéke saját lelkiismereted. Az ítélet most kihirdette­tik! Ha halálos ítélet lesz, nem fogsz semmiféle „be­tegség” vé­delmébe menekülni. Nem lenne méltó. (Szünet; zaklatot­tan.) Hát az méltó, hogy nem mersz megjelenni azon a szerencsétlen tárgya­láson? Hogy nem mersz a szemükbe nézni?! (Az órájára néz.) Félóra múlva kezdődik a tárgyalás. Sietnem kell.

    Sötét. A lassan felerősödő fény csak az ünnepélyesen álló Jászait világítjameg;  pátosszal.

    Tisztelt és szeretett pályatársaim! Elnézésüket kérem: Nagyra becsült Színházi Törvényszék! Elérkezett hát az önök által oly türelmetlenül várt nagy nap, melyen engem nyilvánosan meg­vádolhattak, és minden bizonnyal el is fognak ítélni. Sikerült kiügyeskedniük, hogy a vádlottak padjára kerüljön a sérthetet­lennek hitt Jászai Mari. Sikerükhöz gratulá­lok. Nem örültem e tisz­tes gyülekezet elé való idézésemnek, meg­jelentem mégis alázatos szívvel, mert azt reméltem, hogy a bírói tisztséghez méltó lesz a viselkedésük. Keservesen csalód­tam! Mert őszinte szó ezen a tárgyaláson el nem hangzott: még azt sem merték őszintén szemembe mondani, miért oly égbekiál­tóan fontos az önök számára az én megszégyeníttetésem. Szava­imat nem a harag, hanem a fájdalom diktálja. És megnyugtatá­sukra mondom: bosszúmtól nem kell tartaniuk. Már csak azért sem, mert nem ismertem fel senkit önök közül. Mert nincs ar­cuk. Sikerült elrejteniük igazi arcukat. Mégiscsak jó színészek önök. Kívánom, hogy tehetségüket színpadon is igazolni tudják. Ha szavaim súlyosak lesznek is, ne ijedjenek meg tőlük: biztosí­tom önöket vádlotthoz illő mély alázatomról. A kulisszák mögötti béke éber védői szerepében tetszelegnek itt előttem. S pénzbírsággal akar­nak megalázni engem, ki, vádjuk szerint, emberi és művésznői méltóságában sértettem meg Török Irma pályatársnőnket. Komo­lyan vehetem-e szerepüket, komolyan vehetem-e vádjukat? Ko­molyabban, jelentőségük nagyobb tudatával ülnek itt ezekben a rozoga színházi székekben,  mint maga Tisza István a díszes mi­niszterelnöki székben…Kenetteljes hazug szavakkal próbáltátok elviselhetővé tenni ezt az elviselhetetlen helyzetet. Nevezzétek csak bátran nevén az igazi vádat, mely minden bizonnyal nagy és hatalmas, mint el­lenem irányuló buzgalmatok, melynek ez a törvényszékesdi csak egyik legszelídebb megnyilvánulása. Ha továbbra is mellébeszél­tek, azt fogom hinni, hogy buzgalmatok célja a legméltatlanabb elégtétel: hogy azok, kiknek annak idején végig kellett nézniük, hogyan teszik Jászai Mari fejére az aranylevelű koszorút, kárpót­lásul akkori elviselhetetlen szenvedésükért most Színházi Tör­vényszék előtt szeretnék megalázni a megkoszorúzottat. Semmi sem fontosabb már ebben a színházban: hadd kezdjen el minél előbb őszülni a haj a megkoszorúzott fején. (Ironikusan.) Kedveskéim, alakítanátok legalább jól a maga­tokra erőltetett bírói szerepet, hogy én, ki annyiszor elégedetlen voltam a színpadi alakításaitokkal, most végre gyönyörűségemet leljem a játékotokban. Szakítsatok félbe engem,  mond­jatok ellent nekem! Legalább ebben a nem kívánt játékban legyetek méltó partnereim, ha már a színpadon képtelenek vagytok azzá válná… Lám, tudok én sértő szavakat vagdosni a fejetekhez, hallottátok-e őket? Lesz-e, ki a méltó vá­laszt méltó módon megadja erre?! Mega­láztam Török Irmát?! Ha ti­nektek fogalmatok lehetne az ember megaláztatásairól! Mit tudhattok ti a meg nem alázható lélek megpróbáltatásairól? Ravasz szavakkal azt mondtátok, hogy ha a színpadon nem is, a kulisszák mögött mindannyian egyenlőek vagyunk. Én pedig ezt kérdezem: hivatottak vagytok-e, vagy hivatalnokok? Senki hivatalnok velem nem egyen­lő! Legalább ne tűnne oly szánalmasnak a gyűlöletetek. És a félelmetek. Mert a gyűlölet mellett a félelem is megjelent a szeme­tekben. Nincs mitől félnetek, Jászai Mari nem bosszúálló, s ideje sincs efféle kicsinységekre. Vagy talán az utókor nehezte­lésétől tartotok, s ezért a félelem a szemetekben? Ör­vendezzetek inkább: az utókor haragja csak jót tesz veletek: ki Jászait megtá­madja, be­kerül a színháztörténetbe. Mindazokból pedig, amit elmondtam itt előttetek, kedveseim, felismerhetnétek, hogy mi a tragika komédiája: a nagyság bűvö­letében él, a nagy­­ságot keresi az ő szánalmas nappali életében is, és nem találja.

    Elhalványul, majd felerősödik a fény. Előrejön, leül a földre, fe­jét tenyerébehajtja. Felemeli a fejét; csendesen.

    Nem mentem el a megalázó tárgyalásra, mert eszembe jutott a sas… Az a szép hatalmas sas – képtelen vagyok elfelejteni… Fe­kete kétségbeesés a tiszta égen. Egy óriási halászsast üldözött nyolc-tíz vércse, semmi kis undok vércse… A sas ott fenn előbb az erdőnek, majd a Dunának vette útját, a vércsék utána. Néha-néha csapott egyet, nagyot, kétségbeesettet a szárnyával, mikor azt hitte, valamelyik üldözője alája kerül… De bizony azok fö­lényben látszottak lenni, mindenikük a sas fejére vágott egyet-egyet, ahogy sikerült megközelítenie… A sas észak felé is mene­külni próbált, fáradt, egyre fáradtabb szárnycsapásai a dicsőség­től: az élettől való riadt, iszonyú búcsúintegetéseknek tűntek. A vércsék diadalmasan a nyomában… Nem igazságos, kiáltottam.

    Feláll; öniróniával.

    Sas, akit legyőznek a vércsék is. Szép történet, pfuj… Félsz önmagadtól, jobban, mint a vércséidtől? Te nagy harcos, te küz­delmes életű. (Ironikusan felkacag.) Na lássuk csak, miket ta­lálsz még ki Szókratész méregpoharától való félelmedben, te legyőzött legyőzhetetlen, te megalázott megalázhatatlan. (Szü­net; csendesen.) Nem méltó hozzád az ily szá­nalmas rettegés…

    Hosszabb ideig áll mozdulatlanul, majd elmosolyodik.

    Győznöm kellett, le kellett győznöm szánandó önmagamat. Nem történhetett másképpen. Hisz tudván tudom: az Igazság tu­laj­­donképpen Égi Lény: Isten egyik megjelenési formája, Isten Ön­vé­dő megnyilatko­zása, a legnagyobb Erő, a legszilárdabb Hata­lom. Hát én szembefordulhatnék vele? Vagy éppen egy színház for­dulhatna szembe vele? Ó, Hatalmas Igazság, tudom, hogy raj­tam múlik, rajtunk múlik, hogy megtudhassuk, hol a Híd, hol a Ka­­pu, az Ég kapuja. Csak legyünk képesek legyőzni azt az önmagun­kat, aki nevetséges földi hívsá­goknak szolgál. Én legyőztem-e a mai estén? Hát mi más történt? Ismét sikerült legyőznöm a gyen­­­ge Jászai Marit, ennyitörtént csak ezen az estén, semmi más.

    Rövid szünet után feláll; mély nyugalommal.

    Késő van. Ideje elmondanom az esti imámat is: Méltó, valóban méltó, Neked is tetsző, Téged is szolgáló további küzdelem lehetőségét add meg  nekem, Mindenható Iste­nem, miképpen fenn a színpadon, azonképpen lenn a földön is. Ámen.

    Hirtelen sötét,majd függöny.

Magyar Irodalmi Lap