Machiavelli és La Fontaine művei kapcsán

„Az ördög nem alszik” – tartja a népi bölcsesség, és ennek igazságát – anélkül, hogy meg akarnánk tépázni a filológiát és irodalomtörténetet megillető méltóságot – talán még a hatástörténeti kutatások során sem ártana néha figyelembe venni. Az a mód ugyanis, ahogyan Machiavelli Belfagor nevű főördöge megjelent a magyar irodalmi életben, mintha alátámasztaná a fenti megfontolás igazságát.
A szépíróként nálunk kevésbé ismert Machiavelli 1517 körül írta Belfagor, a főördög című elbeszélését, amely válogatott műveinek kötetében is meg külön füzetként is igen gyakran megjelent az azóta eltelt több mint négy évszázad során. A firenzei szerző közismert vándormotívumot dolgoz fel: az asszonyba bújt ördögöt a cinkostársa eleinte könnyen ki tudja űzni, de a végén már csak azzal a csellel ér el eredményt, hogy ezt kiáltja: „Jön az egykori feleséged!”
A szellemes história a nagy francia írónak, La Fontaine-nek is megtetszett, ő is feldolgozta, mégpedig Machiavelli nyomán. La Fontaine nemegyszer tett ilyet: Boccaccio, Rabelais, Navarrai Margit és mások műveiből kölcsönözve újraélesztett egy-egy vidám és tanulságos históriát. Machiavellinek két munkáját dolgozta így át: s Mandragorát és a Belfagort. Az utóbbit 1682-ben ilyen címmel: Belphégor. Nouvelle tirée de Machiavel.
A francia szerző versben írt műve (291 sor) eléggé híven követi a firenzei alkotó novellájának lényegét: név szerint is megmaradnak a legfontosabb személyek (Belphégor, Roderic, Honesta, Mathéo), ugyanazok a legfontosabb helyszínek (Firenze, Nápoly), csak a mellékszereplők megnevezését hagyja el, viszont gyorsabban pörögnek az események, illetve a csattanós történet fejeződik be máshol: Machiavellinél Párizsban, a francia király udvarában, La Fontaine-nél a nápolyi királyi udvarban, de a szellemes végkifejlet ugyanaz marad.
Belfagor – a feldolgozás mindkét változata szerint – Honeszta közeledésének hírét meghallva, kibújik a királylányból és visszamenekül a pokolba. Aztán – a novellák utóéletében, recepciótörténetében – mintha idővel meggondolná magát, visszatér az emberek közé, az irodalommal foglalkozók világába, mégpedig Magyarországra, ahol egy műfordítóba fészkeli be magát. Előző kudarcainak tanulságait hasznosítva, itt sokkal jobban elrejtőzik az ördög, mert már a fordítónak a kilétét is jól eltitkolja, hiszen az csak így nevezi meg magát: N. N., a La Fontaine-mű magyar fordításának kiadója. A Kecskeméten működő Szilády Károly – akarva-akaratlan – besegít a rejtőzködő ördögnek, mert az 1865-ben kiadott, két ív terjedelmű kis könyv címlapján nem tünteti fel a szerző nevét, a fordítóén pedig nincs mit feltüntetni. Csak a 3. oldalon, a közölt szöveg elején olvasható: Belfegor. Lafontaine meséiből (Macchiavelli után) fordította N. N. Ez után következik a mű szövege: előbb a (Machiavellinél nem szereplő) ajánlás 29 sora Egy korabeli szép és bájdús színésznőhöz, aki Marie Desmares (Madame de Champmeslé), az író imádottja, majd utána a história 291 sora. Aztán még egy vers, de erről később.
A címlapon mindössze ez áll: Belfegor és Honeszta, / vagy / a páros élet / nyilvános titkai. / Kecskeméten, / nyomtattatott Szilády Károlynál. /1865. Minden olyan bibliográfus, aki csak ezt látta, és nem tudott magyarul (és az ördögnek sikerült ilyeneket találnia és a megfelelő felületességre rávennie), a két név (Belfegor és Honeszta) alapján – és nem ok nélkül – azonnal Machiavellire gondolt, hiszen az ő feldolgozása ismertebb. A firenzei szerző művei között szerepelteti ezt a könyvet Adolf Gerber, Machiavelli rendkívül alapos bibliográfusa, és ő teljes joggal, hiszen összeállításában a firenzei szerző kéziratait, kiadásait és fordításait együtt mutatja be. A könyvecskére korábban Oreste Tommasini, Machiavelli monográfusa hívta fel a figyelmet; Gerber után pedig az ő bibliográfiájára hivatkozva szerepeltették e tételt a könyvészet szakemberei. És ekkor kezdett intenzívebb működésbe az addig csak lappangó ördög.
A visszatért Belfagor azzal kezdte munkáját, hogy igyekezett eltüntetni a könyvet, és ez olyan sikerrel járt, hogy ma csak egyetlen számon tartott példányát emlegetik (ez a bécsi Nationalbibliothek-ban található). Egy újabb, igen alapos, Machiavelli műveinek a kiadásait a XIX. század végéig nyomon követő összeállítás, Sergio Bertelli és Piero Innocenti Bibliografia machiavelliana című munkája (Verona, 1979) szintén szerepelteti ezt a kis könyvet Tommasinire hivatkozva. Csakhogy a jó könyvészeti szakember nem nyugszik bele abba, hogy valamely kiadványról ne közöljön minden fontosat, ilyen esetben a szerző és a fordító nevét, így aztán a magyarul nem tudó két bibliográfus egyértelműen megteszi szerzőnek – La Fontaine említése nélkül – Machiavellit; fordítónak pedig – és itt érvényesül igazán az ördögi fondorlat – a cím negyedik sorában szereplő Nyilvános Titkait! Ez egyértelműen a bibliográfia végén szereplő mutatók egyikéből derül ki, hiszen a kiadások gondozói, fordítói stb. között szerepel a T betűnél, vezetékneve szerint a Titkai (ami valóban nagyon hasonlít a magyar családnevekhez), keresztnévként pedig – sajtóhibával, az i kimaradásával – a Nylvános, így lesz végül a mű fordítója – magyaros szórend szerint – Titkai Nyilvános. Egy magyarul nem tudó számára nyilván nem nyilvánvaló, hogy ilyen keresztnév nálunk sem az ősmagyar eredetűek, sem a legkülönlegesebb átvett keresztnevek között nincs. Vagy azért tegyük hozzá: „Tudja az ördög.”
A szerencsétlen Belfagor, aki Machiavelli szerint Plutótól, La Fontaine szerint a Sátántól kapta kényes és veszélyes megbízását – amit ugyan teljesített, de tapasztalatait összegző jelentését végül nem éppen imponáló körülmények között adhatta elő csúfos futása után a pokolban –, talán ki akarta kiköszörülni a csorbát, vagy elégtételt akart venni a sorstól az elszenvedett szégyenért, ezért visszatért a földi világba, és megmutatta, hogy nemcsak asszonyokba, de fordítókba és könyvészeti szakemberekbe is képes belebújni.
A rejtőzködés huncut mestere, amikor a magyar szerző-műfordítóba bújva működésbe kezdett, nem érte be annyival, hogy megteremtse annak feltételét: egyszerre öltse magára Machiavelli és La Fontaine Belfagorjának képét, hanem emellett versírásra is ösztönözte N. N. urat, aki így fordítóként és költőként egyszerre léphetett a nyilvánosság elé. A kötetben a La Fontaine-mű fordítása után, saját szerzeményként feltüntetve, N. N. ugyanis ilyen című verset közöl: Honeszta mentsége. Bár, ha jobban meggondoljuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ezt a hosszú költeményt (215 sor) nemigen ihlethette az ördög, hiszen benne Honeszta önmaga és a női nem mellett tartott védőbeszédének fő gondolata éppen az, hogy mind az ő, mind a többi nő házsártossága, elviselhetetlensége csupán a beléjük bújt ördög műve, ő korábban csupán önérzetes és talán kissé becsvágyó és rátarti volt; az ördög közreműködésével reá kényszerített házasság és a benne munkálkodó alvilági lény tette őt elviselhetetlenné. A rossz házasság és a bennük tanyát vert ördög teszi általában a nőket kibírhatatlanná, akár gyilkossá is, mint a nápolyi Johannát, aki Andrást a maga készítette selyemzsinórral fojtatta meg.
Honeszta tetszetős retorikával előadott önvédelméből nem az derül ki, hogy az ördög önkritikát gyakorolt volna N. N. pennáját felhasználva, ami egyébként nem csoda, hiszen az ördög írni is csak rosszat ír (Pole bíboros már 1535-ben felismerte, hogy A fejedelem szövegét is a „sátán ujjai írták”). Itt inkább arról van szó – tehát elszámította volna magát az ördög? –, hogy olyan messzire merészkedett „őalvilágisága”, hogy vállalkozása alól már kilóg a lóláb (vagy a saját patája), amit valakinek már feltétlenül le kell leplezni és meg kell kritizálni. Vagyis tulajdonképpen a nőket ily módon kompromittáló ördög arcátlansága felszította egy magyar úr – N[obilissimus] N[emo] – becsületérzését, és tollat ragadott a megrágalmazott gyengébb nem védelmében.
A rejtőzködő szerző a „sic et non” (igen és nem) szimmetriájának logikája szerint, vagyis egyrészt a La Fontaine-mű lefordításával, másrészt a Honesztát dicsérő saját versével be is mutatta meg le is leplezte az ördögöt, meg is adta neki az elismerést, meg el is vette tőle. A magyar olvasó is tudomásul vehette, hogy az ördög a hihetőnek költött, életszerű történetben végül is megszégyenült és menekülésre kényszerült. Csakhogy magukban az irodalmi művekben még ott lappang, hiszen a Bertelli–Innocenti-féle Machiavelli bibliográfia lapozgatója még mindig arról van informálva, hogy a kecskeméti Szilády-kiadványban – költött személyként – Machiavelli Belfagorja van jelen, nem pedig annak fantáziabeli leszármazottja, a La Fontaine teremtette Belphégor. Az elbeszélt történetekben kiűzték az ördögöt, az itt kiadott történetről kialakított tudásból azonban még nem. (Szerencsére Arany János, aki valószínűleg más forrás alapján dolgozta fel ezt a históriát A Jóka ördögében, nem teremtett lehetőséget ilyesfajta félreértésre.)
Az 1865-ben publikált kis könyv igen nagy ritkaság, Magyarországon szinte hozzáférhetetlen, így nem nagyon akad olyan ember, aki az ördög álmát háborgathatja. Hiába fáradozott a szorgos fordító, Titkai Nyilvános úr, azt nem tudta nyilvánossá tenni, hogy nem Machiavelli, hanem La Fontaine főhőse lappang a Szilády Nyomda által közölt történet mélyén. Sőt még azt is sikerült elérnie a Sátán ravasz famulusának, hogy a fordító kilétét is sűrű homály fedje, hiszen olyan általánosan használt jel mögé rejtette, amit a leggyakrabban használtak. Itt az ideje hát, hogy közhírré tegyük: a kecskeméti kiadvány nem egy Machiavelli-, hanem egy La Fontaine-mű fordítása. Sőt azt még azt is nyilvánosságra hozhatjuk, hogy ki a fordító. Szinnyei József írói lexikonjának VII. kötetében (441. hasáb) (Magyar írók élete és munkái; 1900) régóta ott porosodik ez az adat, de hát ki olvas lexikoncímszót egy olyan emberről, akiről nem tudja, hogy valamiért nagyon is érdemes őt tanulmányozni. Az illető Kulifay Zsigmond (1796–1868) kunhegyesi református lelkész, akinek egyházi és nyelvészeti témájú művei jelentek meg, illetve néhány érdekes fordítása nem jelent meg, és ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ma már nem a régi egyháztörténeti szerzők a legolvasottabbak; illetve a sok, mostanában megjelent könyv között még nincs ott a meg nem jelent fordítások valamilyen bibliográfiája vagy enciklopédiája. No és – tegyük még hozzá a Szinnyei közölte adathoz – az ördög azért még itt is megtett annyit, hogy megpöccintette a precíz tudós tollát, és az rosszul írta le a könyv megjelenésének évét: nála 1875 a valódi 1865 helyett, sőt még a kiadó Szilády Károly nevét is elhallgatta. Ezután már csak lapulnia kellett az ördögnek, mert a téves évszámot mások is átvették a kiadó elhallgatásával együtt, így a Pallas Lexikon (11. köt., 98. old.), a Révai Lexikon (12. köt., 340. old.), sőt Gulyás Pál Magyar írói álnévlexikonja is (401. old.). A szerzői titkok kifecsegése végett szerkesztett álnévlexikon különösen idegesítette az inkognitóját körömszakadtáig védelmezni akaró ördögöt, ezért úgy intézte a dolgot, hogy rejtekhelyét minél később fedezhessék fel, és sikerült kimesterkednie, hogy amikor Gulyás átvette a könyvről szóló (kissé pontatlan) adatokat, azokat a Függelékben helyezze el („Néhány száz névtelen munka jegyzéke”), nehogy azonnal szemet szúrjon a nem túlontúl ismerős fordító neve, majd ennek nyomán fény derüljön a szerzőség tényére is.
Csakhogy az ördög megfeledkezett arról, amit éppen ő szabott feltételül még Machiavellinél Matheónak: Nem lehet a rejtőzködés láncolatát a végtelenségig folytatni. Tehát több okunk is van arra, hogy a tudomány szigorú racionalitással átitatott módszerének alkalmazása mellett – Feyerabend és Derrida után –, a biztonság kedvéért, a gonoszkodó ördög végleges kiűzése végett mi is felkiáltsunk: „Takarodj, itt jön a filológus!”

Forrás: Polísz, 2009. 112. szám

Magyar Irodalmi Lap