1.

                  

                           A Fiú

Még fel-felugatnak a gépfegyverek,

hangjuktól az álom burka megreped,

kint, ha zörg a szélzilálta pléheresz,

jól tudom már, nem angyalszárny neszez,

surrog halálvemhû ólombogyó-raj,

és torokgyíkos gyermeki torokkal,

a hajnal sebnedvétôl nyákos gallyak

között hörögve gyászolnak a varjak,

s én riadt anyámat aggódva kérdem:

eltalálták a Kisjézust az égben?

(Talányos válaszát: „már igen s még nem”,

harminchárom évig tart, míg megértem.)

S a kívánság-levél, amit az este

az ablakba kitettem szívrepesve?

Félve keresem, hál’ Istennek, nincs már ott,

üres a bekartonozott ablaktok,

hogy itt járt Ô, lényével mégis teli,

nem halt meg mégsem, minden ezt híreli,

eltûnt a lista, s megleltem hitemet,

langy-lágynak érzem a zúzos hideget,

s örökléttel kacér a kétes béke:

züllött cipô elsônapos fényessége.

                               2.

                         Az Atya

S a kopott délelôtt ragyogni rákezd,

hogy apám az udvaron tüzet gerjeszt,

még nem idôs, csak percei öregek,

harctérrôl hazaírt levélkötegek

levendulaszaggal hullnak a lángba,

s élô emlék-inda: szalag ég rángva,

nézi anyám, mint életét, meredten,

két szó még felizzik: „Drága, egyetlen…”,

a többi pernye-gyász, a füst megreked,

általa tartósodik a rettenet,

mert pufajkásan, bestiális csapat

csörtet bosszúra ajzva a kert alatt,

hetykén-gyávák, de merész a géppisztolyuk,

jaj, Magyarország újra fekete lyuk,

engem is ôröl malomkô-félelem:

mi lesz, ha Jézuskához írt levelem

a többihez került s falánkan rágja

már rég a kis meghitt családi máglya?

(S lôn világosság: tôlem mindent elvesz

a történelem, és dús semmivé tesz.)

                                3.

                     A Szentlélek

Harmadnap a csöngettyû felcsilingel,

s én, megbirkózván a dacos kilinccsel

berontok, vár csillagszórós áhítat,

a fenyôfa zöld kegyelme átítat,

apa és anya egymás mellett állnak,

és egyetlen örömmé összefájnak,

anyám karján gôgicsél a kishúgom,

csitt!, szólok és az öcsém bokán rúgom,

mennybôl az angyal ránk teríti szárnyát,

gyertyafény éli föl a lét nagy árnyát,

s boldog bizsergés támad orrom táján:

túl a szoba magasztos aromáján,

mellemet horzsolva, hogy szívem megreng,

mámorítóan karcos bôrszag terjeng,

édes sejtés: a fa alá pillantok,

lélegzô, Nap-üde gömb megcsillan ott,

egy igazi foci! – becézve tapintja

kezem s bennem döng az emlék: amint a

távoli tankágyú ütemre böffen,

labdám döndülve a plafonig szökken.

                                  

Magyar Irodalmi Lap