K á r p á t a l j a
(Ukrajna)
Kárpátaljának nevezzük azt az egykor a történelmi Magyarország északkeleti részét alkotó területet, amely ma Ukrajna legnyugatibb része.
Az Északkeleti Kárpátok legjelentősebb része a külső övet alkotó homokkő jellegű flis kőzetű hegyek. Ezek közt található a Vereckei-szoros, a magyarok bejövetének színhelye. A flis hegyektől befelé, a Kárpát-medence felé eső belső íven sorakoznak az egykori vulkánok hegyei.
Néhány folyó tör át a hegyeken és folyik befelé: az Ung folyó és völgye alkotta egykor az Ung vármegye keleti részét, melynek főhelye Ungvár volt. Tőle keletre a másik nagy áttörés a Latorca-folyóé, amely köré a Bereg vármegye szerveződött. Még keletebbre, már a Máramaros vármegye északnyugati területén több gyors hegyifolyó töri át a hegyeket: a Nagyág, a Talabor, a Tarack és végül a legnagyobb, a Tisza. Ott, ahol a Latorca eléri az Alföldet, épült fel Munkács.
Mivel az Északkeleti-Kárpátok széles és nehezen járható, a Tatárjárás és a halicsi harcok óta viszonylag kevesebb küzdelem zajlott az országnak ebben a sarkában, ezért viszonylag kevesebb vár védte: Neviczke, Ungvár, Munkács és Huszt várát említhetjük, melyhez csatlakozott néhány kisebb is: Dolha, a nagyszőllősi Nyaláb vagy másnéven Ugocsa vára és végül Királyháza.
A hegyek alján az Alföld szélén a Honfoglalás óta már magyar a lakosság. Korábban a gyepüvédelem idején beljebb is voltak határvédő telepek. Az Őrdarma elnevezésű falu például rájuk emlékeztet. A korábbi magyar szórványokat azonban a mongol-tatár veszedelem elsodorta.
Kárpátalja lakosságának zöme ruszin, azaz az ukránok egy jól elkülöníthető népcsoportja. A ruszinok négy csoportba oszthatók. Legnyugatabbra a lemkók élnek: az Ung völgyében és attól nyugatra messze be, a Poprád folyóig a lengyel-szlovák határvonal mindkét oldalán. A lemkókat keletre a bojkók váltják fel. Ez a két csoport a később tárgyalandó huculokkal együtt inkább az erdős hegyvidéki területeken él és jobbára az erdőből él. Ellentétben velük a dolisnyákok, akiknek eredeti őshazájuk Volhiniában és Podóliában lehetett, inkább síksági területeken élnek és a szántóföldi mezőgazdaság adja leggyakrabban életük alapját. Nevük – dolisnyák – is a völgyekre utal. A Beregi-síkság és az Északkeleti Kárpátok találkozásánál élnek. Síkvidéki ruszinoknak is nevezik őket. A ruszinok negyedik csoportja, a huculok, akiknek nevét először egy kisebb termetű, de szívós, mezőgazdasági hasznosítású lófajtaként – hucul ló – ismertem meg Szabolcsban.
Bár a Honfoglalás idején már éltek itt kis létszámban szlávok, de a ruszinok a középkor második felében kezdték belakni az addig lakatlan hegyeket. A litván származású podóliai és volhiniai herceg, Korjatovics Todór herceg, akinek Nagy Lajos nagy földterületeket és Munkácsot adományozta, nagy számban költöztetett be ruszinokat 1365-től Kárpátaljára. Podóliai és volhiniai hercegsége miatt feltehetőleg ezekről a területekről, így ő lehetett, aki a dolisnyákokat behozta Kárpátaljára. Később III. Károly idején, a XVIII. század első felében nagy számmal telepítettek még be ruszinokat. A ruszinok utolsó csoportja, a huculok valószínűleg csak a XIX. század elején érkeztek Körösmezőre és környékére.
A Középkorban szászokat is telepítettek be Kárpátaljára: Beregszász neve még mindig őrzi az emléküket. A máramarosi bányászat középkori felvirágzásában is szerepet játszottak: például Visk, Técső. Mária Terézia és József idejében svábok is telepítettek Kárpátaljára, ahogy például Tolnába, Bácskába is. A II. világháború őket is elsodorta. Még a rájuk emlékeztető helységneveket: így lett például Németmokrából Komszomolszk.
A XVIII. századtól, de különösen a XIX. században nagyon sok galíciai zsidó települt be a Kárpátaljára. Elég nagy részük továbbment: Budapest, Magyarország, majd az Egyesült Államok felé. Ez utóbbiak voltak a szerencsésebbek, mert a Kárpátalján maradtak szinte kivétel nélkül a hitleri „Endlösung” áldozataivá váltak 1944-ben. Ma már nem találkozni zsidókkal Kárpátalján, de a temetőikkel igen. Ezek közül egy, a Szolyva melletti Holubina nagy elhagyatott, erdei mohával benőtt zsidó temetője nyomasztó hatással volt rám. Szolyva: a város szélén a malenkij robot magyar áldozatainak végül sikerült emlékművet felállítani. Egy-két kilométerre egymástól a XX. század két nagy „izmusának” tömeges áldozatai!
A kárpátaljai zsidók életéről, történetéről Eötvös Károly sokat ír a Nagy per című írásában. Ivan Olbracht cseh író is sokat foglalkozik a Kárpátaljai trilógiában (Átok völgye, Nikola Suhaj és Hegyek és századok) velük és a ruszinokkal. Bár Sólem Aléchem: Tejesembere, amelyből a világhírű musical lett, Kijev mellett játszódik, de azt hiszem, az az életvitel jellemző lehetett a kárpátaljai zsidókra is.
Kárpátalja XX. századi történelme nagyon „színesre” sikeredett. Addig viszonylag csend volt. Volt tatár-mongol járás, majd a két király – János király és Habsburg I. Ferdinánd – harca, amelyből az Erdélyi Fejedelemség és a Habsburgok harcai terebélyesedett ki, amely a XVII. század végén a kurucok, Thököly Imre küzdelmeibe váltott át és Rákóczi-szabadságharcával hunyt ki. Mindez azonban – még ha a krími tatárok borzalmas beütéseit és a lengyelek 1657-es hasonlóan borzalmas bosszú hadjáratát hozzá is tesszük, azért viszonylag csendesebb volt Kárpátalja történelme. A XX. században viszont nagyon megbolydult a világ Kárpátalján is: 1920-ban Trianon Csehszlovákiának juttatta. Ahogy a csehek a szlovákoknak sem adtak önálló mozgásteret, a ruszinoknak még kevésbé – a magyarokról nem is beszélve. Kárpátalja a cseheknek egy majdnem kimondottan elmaradott gyarmati terület volt.
Az 1938-as Müncheni Találkozó után Zsolnán Tiso vezetésével egy autonóm szlovák kormány alakult meg, amely eleinte joghatóságát Kárpátaljára – azaz Ruszinszkóra – is ki akarta terjeszteni, melyet azonban nem ismertek el. Egy ekkor felállított kárpátaljai autonóm kormányzat élére Bródy András került, aki a kárpátaljai magyarságnak Magyarországhoz csatolása érdekében tevékenykedett, ezért a csehszlovák hatóságok letartóztatták (ekkor még le tudták). Helyére a ruszin A. Volosint nevezték ki.
1938. november 2-án Hitler és Mussolini vezetésével meghozták az első bécsi döntést, amely Kárpátalja magyar lakosságát Magyarországba visszahelyezte. Mivel a négy nagyobb helységből három (Ungvár, Munkács, Beregszász) Magyarországra került, ezért Kárpátalja ruszin autonóm területein csak Huszt maradt. Kormányukat oda helyezték át.
1939. március 14-én Jozef Tiso bejelentette a független Szlovák Állam megalakulását, mely után a magyar honvédség megindult Kárpátalja visszaszerzésére (döntés volt arról, hogy ezt akkor is meg kell tenni, ha a németek elleneznék). Másnap Hitler csapatai megszállták Cseh- és Morvaországot. Volosin bejelentette Kárpátalja teljes függetlenségét és német segítséget kért a magyarok ellen. A németek ezt nem adták meg, egy véres ütközet is lefolyt Huszt mellett a „kárpátukránok” és a magyar honvédek között, de miután Volosin Romániába menekült, a magyar honvédség megszállta az egész Kárpátalját, melynek kormányzójává később Kozma Miklóst nevezték ki.
A szovjet hadsereg 1944 őszén elfoglalta Kárpátalját. Rövid bizonytalankodások, látszat csehszlovák állami lét után azonban Szovjetunió tette rá a kezét a területre, és így ma a Kárpátalja Ukrajna legnyugatibb megyéje.
A következő térképek a Kárpátalja helyét jelzik: 1. a történelmi Magyarországban, 2. Ukrajnában; 3. a vármegyék határai t, nevet, 4. a vármegyék körülbelüli elhelyezkedését és 5. Kárpátalja fő geológiai felépítését:
U n g vármegye
Kelet-Ung
A következő képek Ung vármegyével kapcsolatos adatokat tartalmaznak: 1. a vármegye címere, 2. a vármegye helye történelmi Magyarországban; 3. a vármegye körülbelüli elhelyezkedése és 4. a vármegyével kapcsolatos sorszámozott fényképek helyét a térképen:
Ung vármegye a történelmi Magyarország északkeleti részén alakult ki az Ung folyó mentén. Északi része hegyes, erdős: Keleti-Beszkidek, az Északkeleti-Kárpátok része. Miután az Ung kijut a hegyek közül síksági jellegű területek tartoznak a vármegyéhez. Az Ung és a Latorca folyik itt nyugati irányban – a Tiszától északra nem messze.
A vármegye első írásos említése Szent László királyunk idejéből való a XI. század végéről. Az első székhely a ma Szlovákiában található Nagykapos volt; a székhelyi rangot csak Mária Terézia idején vehette el tőle Ungvár.
Ungvár
A mai ungvári vár elődje a tatárjárás után épült királyi vár volt. (Anonymus leirása szerint korábban egy szláv vár is volt itt.) Az ungvári vár 1317-től 1684-ig a Drugethek birtokában volt. (A család utolsó férfi sarját, Drugeth Zsigmondot Thököly 1684-ben Kassán lefejeztette,) A Drugethek férfiágának kihalása után Drugeth Krisztinával kötött házassága révén Bercsényi Miklós gróf lett a vár birtokosa, majd később az ungvári görögkatolikus püspökség. A várat 1598-ban a kor szintjén modernizálták.
A XVI. század végén Lengyelországban jelentős esemény történt: az ortodox görögkeletiek egy része elismerte a pápát egyháza vezetőjének, miközben megtartották hitük számos jegyét, például a nagyméretű oltárfalat. Ily módon kezdett kialakulni a görögkatolikus egyház. Ezt az egyesülést (újraegyesülést?) nevezték unitusnak. Erre az első nyilvános lépés 1596-ban történt Breszt városában, amely ma a lengyel-fehérorosz határ fehérorosz (belorusz) oldalán van. Az unitus kihirdetése Magyarországban 1646-ban történt az ungvári vár kápolnájában. Az első görögkatolikus püspökséget Munkácson alakították ki, melyet azonban az egri püspökség (akkor még püspökség) alá helyezték. A görögkatolikus püspökség Mária Terézia idején függetlenedett Egertől, amikor azonban székhelyét áthelyezték Ungvárra.
Az új idők kora tavaszán, 1990 májusában egy turistacsoporttal Kárpátalján jártunk. Bár a hozzánk kirendelt magyar idegenvezető még a „hivatalos” szöveget nyomta, de már egy kicsit ő is elmosolyodott, mikor az akkor már a köztudott óriási, 11 emeletes szovjet betonkolosszus radarállomás mellett elhaladva elmondta, hogy itt egy „kenyérgyár” készül. Egyik ungvári estén részeg ukrán „nacionalista” ifjakkal találkoztunk az utcán, akik fennhangon kiabálták, hogy ők nem szovjetek, hanem igenis ukránok. Ennek igazolására kinyitották és mutatták, hogy a kabátban belül sárga-kék ukrán zászló van bevarrva.
Az 1990-es emlékek közé tartozik azonban a csapi határátkelésünk is. Buszunknak kedvezése volt, így rossz lelkiismerettel ugyan, de hamar a határátkelőhöz jutottunk. Azért rossz lelkiismerettel, mert a határ előtt vagy 10 kilométeres sorban várakoztak a személyautók, hogy átmehessenek Magyarországra. Állítólag volt, hogy egy hétig is kellett várakozniuk! Nem csoda, hogy idegileg kiborultak. Buszunkra nem fért fel az összes túratárs, ezért egy személyautóban négyen követték a buszt. A várakozók ezt már nem tűrték, ezért valami kalapáccsal beverték az autó szélvédőjét. (Vezetője csupa vér lett. Az ütéstől vagy az eltört ablakdaraboktól – már nem tudom.) A busz is rákapcsolt, utána a sebesült autó, és így megmenekültek. Állítólag még gyilkos verekedés is történt a végsőkig megfeszített idegzetű várakozók között. (Akkoriban még létezett a nagy lengyel „üzletelés” és a legtöbb várakozó – szintén állítólag – lengyel volt.)
1 – Ungvár főutca
2 – Ungvár központ
3 – Ungvár központ piac
4 – Ungvár Ung mellett
5 – Ungvár – görögkat. püspöki székesegyház
6 – Ungvár vár erődítési rész (új olasz bástyákkal)
7 – Ungvár várudvar – várpalota bejárati rész
8 – Ungvár várudvar – vártemplom alapjai
9 – Gerény körtemplom
A gerényi körtemplom feltehetőleg a XII. századból származik, nevezetes freskói pedig a XIV. századból. Az egyik legrégebbi körtemplom, a freskók pedig olasz trecento jellegűek.
10 – Gerény körtemplom freskók
11 – Neviczke várrrom
12 – Palágykomorócz ref. templom
14 – Szürte kat. templom
15 – Szürte kat. templom oldala – Szürtey-sírkő
16 – Kisszelmencz határátkelőhely
A magyarok által lakott Kis- és Nagyszelmenc a II. világháború utáni békék egyik szégyene. Kis- és Nagyszelmenc összenőtt és a temető a két falurész között található. Nos, a határt Szovjetunió és Csehszlovákia között úgy húzták meg, hogy az keresztülment a falu közös temetőjén. Két ház olyan helyzetbe került, hogy maguk a házak az egyik oldalon voltak, de az udvar, az istállók már a másik országba jutottak…
Az elmúlt években javult egy kissé a helyzet. A két falurész lakosai el is készítettek egy olyan emlékművet, amely biztosan a világ legfájdalmasabbjai közé tartozik: egy-egy fél székely kapu egymástól pár méterre felállítva!
A világ pedig olyan, hogy a falut eluralta a kereskedelem: tele van butikkal, nyüzsgő emberekkel…
17 – Szerednye – Dobó-várrom
Szerednye. A várat a templomos lovagok emelték a XIII. században. A vár leghíresebb tulajdonosa Dobó István, az egri hős volt. Itt halt meg, miután 1572-ben kiszabadult a bécsi börtönből, ahova egy megrendezett „koncepciós” per áldozataként került. (Pedig Habsburg Miksa császár-király még menlevelet is adott neki, hogy Bécsbe menjen!)
Az Ung folyó forrásvidéke felé haladva az egykori történelmi Magyarország határa felé közeledünk. Ezen a helyen nevezetes szép fatemplomok találhatóak (Sóslak, Csontos, Uzsok stb.), de most az Első világháború egyik legsikeresebb magyar hadi eseményéről emlékezünk meg, amely 1914 december elején zajlott le ezen a területen.
1914. november második felében, miközben Lódz mellett dúlt a nagy lódzi csata, a Kárpátokban is folyt az elkeseredett harc. Mindkét oldalnak nagy erőket kellett átadni a Lengyelországban folyó nagy csatába, így a hosszú Kárpátok íven csak egy-egy hadsereg volt mindkét oldalon: az oroszoknál a Bruszilov vezette 8., míg az osztrák-magyar félen a Boroevics irányította 3. hadsereg.
Ekkor jelent meg a magyar oldalon a világháború egyik legnagyobb hírű magyar hadvezére, Szurmay Sándor, aki a 38. honvéd gyaloghadosztály vezetését vette át 1914 novemberének végén.
Szurmay Sándornak a közvetlen eredményeinél (a Ciróka és az Ung völgyének felszabadítása és jelentős szerep a Limanowai csata déli szakaszán) sokkal jelentősebb a hatása, amelyet az eseményekre gyakorolt, ha az összefüggéseket feltárjuk. Amikor 1914 november 24-én átvette a 3. osztrák-magyar hadsereg jobb szárnyának irányítását, a helyzet az orosz betörések miatt nagyon súlyos volt. Az oroszok már betörtek az Uzsoki szoroson. Ettől nyugatra már uralták Homonnát és a Ciróka völgyét. Már hajszálra álltak az Alföld felé való betöréstől. Szurmay 1914. november 27-én egy bátor és váratlan támadással hegyeken keresztül tört át Méhesfalva felé. Az oroszok bekerítéstől tartva még az éjszaka visszavonultak Takcsánytól a Ciróka völgyében Homonna felé, majd onnan is észak felé elhagyták Magyarországot.
A méhesfalvi áttörés nagy sikerét Szurmay azonnal továbbfokozta és az oroszok Ciróka-völgyi elvonulása miatt felszabadult csapatait azonnal átküldte a szorongatott Ung-völgybe. Így ott megerősödve most már ő lépett fel támadólag.
A támadás december 2-án bontakozott ki. Szurmay altábornagy élcsapatai – persze megint a 38. hadosztály erdélyi katonái – két oldalról hegyes-erdős terepen megkerülték az Ung melletti erős orosz állásokat, melynek eredményeképpen az ellenség első vonalait kiürítette. Két nappal később már elfoglalták az Uzsoki szorost és itt is kiűzték az oroszokat az ország területéről.
Az oroszok üldözéséről azonban le kellett mondani, ugyanis az osztrák-magyar főparancsnokság Szurmay hadseregcsoportját bevonta a limanowai harcokba. Azonnal be kellett vagonirozni és a Poprád és Dunajec folyó környékére kellett utazniuk.
Szurmay tehát mindkét frontján, mind a Ciróka, mind az Ung völgyében nagy sikert ért el. Éppen az ő sikerei miatt a Boroevics-hadsereg jobb szárnyán megjavult a helyzet. Egy sikeres támadás lehetősége csillant fel, de a siker része volt az is, hogy Szurmay csapatait tudták nélkülözni a Kárpátokban és átdobhatták a nagyon jelentős Limanowai csatába, ahol aztán eldöntő szerepet játszottak.
Magyar Irodalmi Lap