
Koravén magzatként patánkkal tiportuk
anyánk szívét, s ô sorshatalmú combjai
jármába törte a Létet, fölpántlikázta
a tej selyemszalagjaival, s elindított –
És mi úgy bömböltünk, hogy a sírás torkunkból
elszabaduló mindenség-kerekében
terpeszbe állt a Teremtô, s mint egy mutatványos,
kinek a csömör vállára galamblott, forgott körbe
a Porondon, hol a tavasz úgy hatja át a
rögöt, mint katedrálist a fohász-szította
várakozás és ágaskodik a fû, mert a
fény nekisarkantyúzza mennyei tereknek,
míg lent egymás parttalan mezítelenségébe
veszejtve ringnak a szeretôk, átnyargal
fölöttük a reményre fölbujtott kaszáló
s virágtajték már testük nászgyöngyös izzadása,
a nyár fölneveli verítékbôl a tengert,
s az kushadván a horizont-ólban behemót
állatként, örökké tisztára nyalja magát,
míg morogva ôrzi az idôt, melynek buja
gödreiben csemetefává dicsôíti
az ôsz a káini dorongot –
itt, hol a tél
szikrázó szarvascsontvázzá fölélt jövendô,
acsarkodó ordasok fogain dermesztô
naplementéjével a vérnek, az eszme tábla
nyersszalonnaként csüng le a kupolából,
füstölôdvén az idomítottak léleksorvasztó
szagán, s a hit koszorúér-gyökereibôl
hiába feszül ki a háló, nem véd meg egy
hazát a zuhanástól –
csak deréktól lefelé
önfeledt a szabadságunk, félparipasággal
tombol a manézsban, s nagy ekét vicsorogtat
a megmaradásért, de a megrepedt homokórából
dôl a sivatag: örökifjú vágóhidak
fûrészpora, fölissza jelenbe vajúdott nyomunk.
De a torkunkból feltörô ôsmorajt hangokra
tördeltük, összefûztük mágikus lánccá: önámító
szabadulásunk bölcsôi e láncszemek, bennük
jött világra képzeletünk, mely vastag béklyón
határtalankodik, húsba gyömöszölt legenda
az ember –
a csönd lelappadt zabostarisznyáját
ellökjük a szánktól, mert a gerincporlasztó
hallgatás megtermi a maga szégyeneit,
s az ivadékok fejére visszaszáll, ó, nincs
szeplôtelen fogantatás, uralhatatlan
visszfényre karcolt arcunkon csak kopárlik a
kegyelem, ha nagykorúságunkat visszafogni
ráng gyémántzablája az idônek, s a tenyészô
sebek vonalából kivöröslik a fájdalom
országhatára –
a szesz csihadni elringatja
világegyetemmé táguló ölében a
ránktestált vereséget, mely föl-fölérez
bennünk megválthatatlanul és elindít
a gyászszalag-kaptatókra –
finom bársonyhalálból
a szemellenzônk, közte koponyánk szûk ege
feszül, a gondolat fényes porladással
szánkázik le róla a semmibe, ezért a vágy:
az ûrt lázadó húsunkkal hordjuk teli,
s midôn csôdörlô erôvel beszakadunk
a ránkkulcsolt combok sóvár abroncsa közé,
a gyönyörfelhôs asszonyszemekbôl kibuggyan
a hold, s mi, teremtés-lázú nyomtatólovak,
szent robotban rójuk a delejes köröket,
fékezhetetlenül, mint évgyûrûk a fában,
s szétmorzsoljuk a halált a szerelem-malomban,
táltosi herénkbôl kirobban a gazdagsugarú
folytatás, létszikrákkal úgy teliragyogja
a rejtelmes folyosót, hogy ürességünk megrendítôn
káprázik belé –
aztán: hasat be, mellet ki, fejet föl,
s irány az elmúlás,
elegáns galoppban.
Magyar Irodalmi Lap