Nagyvállalathoz kerültem tanulmányaim befejezése után. Nem ez volt az első munkahelyem, az egyetem előtt is dolgoztam pár évet, vagyis a munkahely önmagában nem volt újdonság. A miliő azonban szokatlan volt. Hangsúlyos volt a párt szerepe. Nagyvállaltnál sok a párttitkár, mert sok alapszervezet van, és mindegyiknek párttitkára van. Eddig nem foglalkoztatott a téma, hogy s miként van a párt körül, de az alapismereteket valahogy el kellett sajátítani, persze, az ilyesmi jön magától, ha az ember nyitott szemmel jár. Az egyetemen is valahogy így lehetett a felépítés, de akkori életemnek ez a vetület nem osztott, nem szorzott.
Az első ilyen, akit megismertem, valahogy az „Az agitátor” című festményt asszociálta bennem. Egy kicsit primitív, de kétségtelenül valami tűz-égette ember benyomását keltette. Szóval, valahogy volt benne valamiféle lobogás, azt később tudtam meg, hogy ebbe a lángolásba jócskán besegít az etilalkohol is, de ez csak mellékes körülmény.
Nemcsak a szavak szintjén, hanem valamiféle hit, vakhit is keveredett a mondanivalójába, amikor beszélt. Mert nekem pár mondat is elég, hogy az adott személyiség főbb irányultságát, összetevőit felmérjem. Így voltam már gyerekkoromban is, elég volt megszólalni valakinek, máris valami kép kialakult bennem róla.
Itt pedig már nem babra ment a játék: a megismert emberek a későbbiekben ilyen vagy olyan fontossággal bírtak, egyáltalán nem volt mindegy, hogy kit milyen skatulyába teszek a kezdet kezdetén. Mert, ha valakit átskatulyázni kell, az felettébb nehéz dió, ezt tudtam magamtól is. Pláne, a pártot érintő minden dologban óvatosnak kell lenni. Ezt is megtanultam jókorán.
Ez az ember olyan vegyes elvtárs volt. Nem ismertem meg közelebbről, de semmi meglepő fordulat nem volt vele. Vonalas volt, mint mindenki, aki egy kicsit is a párt nevében beszélt. Főleg azok, akik mélyen voltak, mint ez az elvtárs is. Tulajdonképpen a nép párttitkár oldala volt. Egyszerű, iskolázatlan ember, csak a pártiskolák nyomai látszottak. Beszélni, azt tudott, de ordító hibákkal, -suksükölt, babe volt mindig – a sódert azt nyomta, pártunk és kormányunkozott rendesen. Volt azonban valami szimpatikus-szánandó is benne, ahogy erőlködött a párt fedezékében. Érezni lehetett, hogy tudta: az iskolázottabb emberek lenézik, bár tartanak is tőle.
Kinek mi van, azzal főz – ez a mentalitás fogta át az egész lényét, bár a felszín alatt valami munkálkodott benne, valami értékesebb. A mozdulatai nem voltak betanultak, és a hangszín, a hanghordozás sem volt szinkronban a mondott szavak klisé jellegével. Érdekes ember volt, nekem annak tűnt.
Irodai dolgozók 4. sz. alapszervezete, ennek volt a párttitkára. Hogy mégsem a több tucatnyi titkár közül egy volt, jelezte az a körülmény is, hogy a vezér is ennek az alapszervezetnek a tagja volt. Hogy mennyire fontosnak találta a dolgot a vezér, példának okáért az is jelzi, soha nem fordult elő a nélküle tartott értekezlet. Ha külföldön volt, inkább elhalasztották a soron következő ülést, mert ezt el is várta a titkártól a vezér. Minden szóra figyelt, ami ott elhangzott, bár ő ritkán szólalt fel.
A személyzeti, a munkaügyi, szervezés, rendészet, ilyesmi emberek voltak ebben az alapszervezetben. A vezető beosztás eleve feltételezte a párttagságot, meg a számottevő emberek mind a párttagok közül kerültek ki. Szóval ilyen alapszervezet titkára volt emberünk, akit jókorán megismertem. Rajta keresztül képet nyertem a párt szerepéről a vállalat életében, ami deklarált volt abban az időben, de ugyanakkor ellentmondásos is. Mert ugyan igaz, hogy az „üzemi négyszög” egy-egy pillérét alkották a párt, a szakszervezet és a KISZ, de érdemi kérdésekben egyedül a vezér szava döntött. Az a funkcionárius, aki nem volt tisztában a valós helyzettel, és túllépett a vörös drapéria borítás védelmi ernyőjén, könnyen meggyőződhetett az autokratikus vezetési stílus árnyoldaláról. Mert extrém mértékű volt az autokrácia ennél a vállalatnál, és a vezér nemcsak gyakorolta, hanem el is várta vezetőitől, hogy ők is gazdái legyenek az irányított területnek, nemcsak vezetői. Akiről kiderült az ellenkezője, vehette is a sátorfáját, és magasabb vezető esetén jobban tette, ha elhagyta a vállalatot. Mert rajta köszörülte a nyelvét mindenki, akinek a nyelve fő fegyvere volt. Ezt is jó néven vette a vezér, nem tűrhette meg a gyengekezű embert, pláne, ha utólag derült ki róla, hogy rossz választás volt.
Nemcsak az érintett személynek volt keserű ez, hanem a kiválasztás kudarcát is jelezte. Persze, a hiúság itt is munkálkodott, hiszen ő maga volt, aki a kiválasztást végezte.
Nem volt könnyű helyzete a 4.sz. alapszervezet titkárának. Állandóan szem előtt volt, közben a párt vezető szerepéről, az élcsapat meghatározó létéről kellett beszélnie, de látnia kellett, hogy semmibe veszik a tulajdonképpeni semmi szerepét! Annyira azért nem butult bele a szerepébe, hogy időnként ne bántotta volna a nullához hasonló emberi sors, de csinálni kellett, mert ezt vállalta, iskolás gyerekei voltak, nagyravágyó felesége és még nagyobbat képzelő rokonsága, és ő pedig egy megkötözött senki.
Tudta jól, hogy ebben a szakmában életveszélyes a lelkiismeret, az önérték tudat akár tenyérnyi térnyerése is, pártmunkás léte ezt megtaníttatta vele. A gonosz a túloldalon van, és harcolni kell vele, ellene, mert eltiporja különben a népet, a pártot, ez olyan axióma volt, ami beleégett a lelkébe még inas éveiben. Mindent a párt érdekeinek rendelt alá, ezért lett pártmunkás. Őneki igenis a párt volt az Isten, a minden.
Az összes többi dolog ezután következett.
Igaz, néha belé nyilallt, hogy talán jobb lenne egyszerű emberként élni, futballmeccsre járni, kirándulni. De őt a párt kiszemelte magának, és most már az élte is a párté.

Magyar Irodalmi Lap