Gábor öcsémnek

                     1.

Helyben vándorolnak a fák.

Gyökér közt rejtezô hazák

nem engedik lépni ôket.
Szeleket küldj: fanyûvôket,

mákgubóban homokórás

játszmát ûzô, égi órjás!

Árnyékodból megácsoltad

járókámat, kicsúfoltad

akarásom – semmit se ér:

tavaszra nyár jön, ôszre tél.

Tavaszra nyár és ôszre tél,

parancsolj rám, de mit sem ér,

könyöröghetsz is: csönd legyen,

érett perceim csöngetem:

mákgubóban hajdanvoltom,

hangolom köldökzsinórom.

Tündöklô öledbe ugrom,

Napdegesz körte a bugyrom,

tejfogamat ôrzi méhe,

leszórom a tél elébe.

Világíts a délelôttel,

szomor orrom eget öklel,

mellem mossa felhôronggyal

dévajkodó kamasz angyal.

A szeretôm hogyha ködbôl,

én meg akkor bazaltkôbôl.

Dérhorzsolta, rozsdaette

ôszirózsa vérzô teste,

szökik hôje, nagyon fázom,

hagymaszáron pikulázom,

hogyha zabál mohó féreg,

ébresztem a messzeséget.

                     2.

Diót és átkot ont a kert.

Belemered az esôvert

tájba két puskacsô szemem,

sorsom: hallgatni szüntelen,

rajta a rozsda hogy morog.

Elhagytak mind a jó borok,

hajam sárban szertemászik,

oda, hol tulipánság alszik,

álmodván, a tavasz kihajt

szívükbôl egy postásduda rajt;

neszt lopni fülem odanô,

honnan üzenet sose jô.

Szöknek tôlem, nagyon fázom,

hagymaszáron pikulázom,

ha zabálok mohón férget,

ébresztem a mindenséget.

Magyar Irodalmi Lap