Nagyon sok humoros dolog esik meg a nem látó emberrel. Egyszer például elmentem az egyik barátomékhoz. A prémsapkámat ledobtam a ládájukra. Beszélgettünk, töltöttük az időt. Na, most már megyek! Elmartam a sapkámat, az pedig rákezdte:

– Pfff… Miau…

És összekarmolt. Egy másik alkalommal tanítottam egy kislányt, hogyan vezessen engem. A buszmegállóba mentünk.

– Gyere, itt a busz!

És akkor át akartam fogni a derekát. Igen ám, de ő közben ellépett mellőlem, így én csak egy kukát öleltem át, azt vittem volna magammal.

Nevetek az ilyen eseteken. Egyszer megkérdezte tőlem egy lány:

– Te ilyen vidám vagy? Tényleg ilyen vidám vagy?

Írtam neki levélben: olyasmi ez, mint a Balaton vize. Nyár elején még csak a víz felszíne meleg, de nyár végére átmelegszik az egész tó. Ahogy múlnak az évek, úgy hatol bennem is egyre mélyebbre a melegség. A vidámság. Emlékszem, a mesterem, Géza bácsi eleinte mindig kizavart, ha nem mosolyogva mentem be hozzá. Most már mindenhova mosolyogva megyek. Ez kell az embereknek. Miért ne adjam meg nekik? Mosolyogni egyébként is olyan jó! De éppen Géza bácsi írta az egyik versében: „Ott belül egy kicsit mindig hullt a hó.” Szerintem nagyon szép sor. És ebben az is benne van, hogy hiába látszunk mi akármilyen vidámnak kívülről, ott belül egy kicsit mindig hull a hó.

1958-ban születtem Szolnokon, Palásti Tibor névre kereszteltek. Elég nagy családba születtem bele. A szüleim apai és anyai ágon is sokan voltak testvérek: heten, mint a gonoszok. Sok szegény ember… Anyukám Borsod megyei, apu alföldi, ceglédi. Ő bányában dolgozott, Edelényben, itt kerültek össze, elég korán. Anyu tizenhét, apu húszéves volt. 1957-ben házasodtak össze, és én a következő esztendőben már meg is születtem. Közben Szolnokra költöztek, itt éltünk a Tisza partján. Engem téglaházi gyereknek mondanak. Ott még erősen él a falusi beidegződés, hogy számon tartják, ki hol született. Csak éppen nem alvégnek hívták itt azt a részt, hanem Téglaházának, bár nem akadt ott egyetlen téglaház sem. De aki ott született, az élete végéig téglaházi gyerek marad, és szerintem valahogy mindig visszakerül a Tisza partjára. Mi másfél méterre laktunk a gáttól, szinte a gáton volt a kerítés.

Apuék nagyon nehezen indultak be. Anyunak hét, apunak négy osztálya volt csak, segédmunkásként dolgoztak mind a ketten. Anyu a tejüzemben kezdett, apu nagyon sok helyen dolgozott, mindig oda ment, ahol egy kicsivel többet tudott keresni. A ház, amiben laktunk, nagyon alacsony építésű, régi vályogház volt. Nagyapámékkal és apu egyik testvérével közösen laktunk. Három család tengődött egy udvarban, de az a porta nem volt negyven négyzetméter. Nekünk egy szobánk volt, és egy közös konyhánk nagyapámékkal. Örökös súrlódások között éltünk. Az az igazság, hogy nagyapám nagyon sokat ivott. Talán a szegénység miatt is… Nem tudom. Később az ivás átragadt apura is. Egyébként elég jól kerestek a szüleim. Apu minden munkát megragadott, nagyon sokat üzletelt. Örökké disznót vágott, télen-nyáron… Megvette, levágta, feldolgozta, eladta. Mindig volt pénz és ennivaló, ennek köszönhető, hogy hatéves koromban lakást tudtunk szerezni.

A téglaházi részen nagyon jól éreztem magam, bár állandó rettegésben éltünk otthon. Ellentétek voltak nagyapámék és ellentétek voltak apu és a testvére között. Napirenden voltak a veszekedések, durva megmozdulások, verekedések. Főleg nagyapám kezdte a balhét nagyanyámmal, aztán az egyik testvér védte a mamát, a másik a papát. Ezek a zűrök erősen megmaradtak bennem, mégis inkább az apróbb dolgokra emlékszem. Talán négyéves lehettem, amikor horgászni indultam. Először. Akkor tanultam. Dobáltam a vízbe a horgot, de az egyszer úgy beleakadt az ujjamba, hogy átszúrta, és a körmömnél jött ki. Rettenetesen ordítottam. Apámék rohantak velem a kórházba, a háromméteres zsinórt húzták utánam. Szét kellett vágni az ujjamat, úgy vették ki a horgot. Utána, amikor először mentem óvodába, még be volt pólyázva az ujjam, a kezem a nyakamba akasztva, én pedig minden gyereknek pityeregve adtam a tanácsokat:

– Ne horgásszatok, mert az ujjatokba megy a horog!

Aztán arra emlékszem, hogy erős paprikát dörzsöltem a szemembe. Meg arra, hogy békát fogtunk. Hogy sündisznót gurítottunk vonalzóval, mert nem mertük megfogni… A téglaházi nagyfiúkkal remekül lehetett játszani. Elfogadták a kisgyerekeket, sőt szerettek minket, magukkal vittek mindenhova. Négy-öt éves lehettem, amikor ezek a kamaszok a hátukra vettek, és átúszták velem a Tiszát. Nem tudtam úszni, de egy csöppet sem féltem. Belekapaszkodtam a nyakukba… A mai kamaszok már nem érnek rá ennyire a picik számára, már ők is rohannak, akár a felnőttek. És ma már nincsenek olyan játékok, mint akkor. Most villanyvasúttal játszanak a kicsik. Mi még durr-durrocskát játszottunk: fapuskáink voltak, elbújtunk, meg kellett keresni a másikat, s ha megtaláltuk, lőttünk.

– Durr! Durr!… Ess el, vagy nem játszol!…

Volt egy hatalmas hintánk. A folyópart tele volt nyárfával. Az egyikre, amelyet most is hintafának hívnak, kötelet kötöttek a kamaszok, a gát fölött ráült valaki a kis deszkára, a többi jól belengette… Rettentő nagyokat lehetett innen ugrani a Tisza közepére. Ha jött a rendőrség, gyorsan feldobták a hintát a nyárfa tetejére, és futás, ki merre látott. Ezekre a dolgokra nagyon jó visszagondolni.

Előfordult, hogy átmentünk a Tisza túlsó partjára, és csináltunk egy indiántanyát. Volt odaát egy pici tó, olyan mocsárszerű valami, irtózatosan büdös volt, alig lehetett megmaradni mellette. Mi hősiesen álltuk a szagát, oda építettük a kiskunyhókat, a kis mólónkat – igazi indiánok voltunk, jó nagy baltákkal felfegyverkezve. Szedtük a vadszedret, ettük, faltuk, aztán rohantunk a bokrokba a hasmenés miatt… Nagyon szerettünk ott lenni: az a rengeteg tilos dolog, amit nem volt szabad csinálni! Élveztük, hogy kijátszottuk a rendőröket és a halőröket. Később hiába költöztünk el, visszajártam, szinte minden héten kint voltam. Ahogy a nóta mondja: „Ki a Tisza vizét issza, szíve vágyik annak vissza.” Bizony, nagyon vágyott. Olyan jó volt mindig visszamenni! Még ma is jó, bár most már ritkábban megyek, mert túlságosan kötve vagyok. Nyaranta azért csak visszalátogatok, elég sokszor, például úszni, pedig nem látom meg, ha jönnek a rendőrök. Jó ott lenni. Már gyerekkoromban is Nyikitának hívtak. Ott, Téglaházán mindenkinek van valami neve, de hogy az enyém miért éppen Nyikita, nem tudom. Nyikita vagyok az öregeknek, a piciknek is. Mikor kimegyek, rohan elém a sok apró srác.

– Nyikita, gyere focizni!

Ők is tudják, hogy nem látok, de ez nem érdekes, be kell állnom közéjük. Leteszik elém a labdát, rúgjam én, mert én vagyok a Nyikita, és nekem játszanom kell. És borzasztóan élvezik, mikor kicseleznek… Milyen boldogok, mikor kötényt adnak! És hogy nevetnek, mikor a labda mellé rúgok! Az ember még rá is játszik, megnevetteti őket. Nagyon szeretnek. Az öregek is. Velük sokat beszélgetünk. Olyan, mintha hazajárna az ember: Négy-öt utcából áll az egész Téglaháza, de hát az egy csoda! Az utca másik oldalán állt a papírgyári lakótelep, ott már az ellenség élt. Azokkal nem volt szabad szóba állni, azoktól csak szilvát lopni volt szabad. Az dicséretes dolognak számított. Dicséretes dolog volt bemenni a Milleneum nevű kocsmába, és megverni ezt vagy azt. Odajárt az egész környék, a papírgyáriak, a vágóhídiak, fehértelepiek, téglaháziak, járműsök… Külön bandák voltak, s közöttük nagy csihi-puhik. Ezekben azonban én már nem vettem részt, mert hatéves koromban elköltöztünk a Vosztok lakótelepre.

Jöttek az iskolás évek. Jó nagy volt a hátamra akasztható táska, de ennek örültem, főleg télen, amikor erős szél fújt.

– Ezzel a táskával már nem fúj el a szél, ugye, anyukám?

– Nem, kisfiam, mehetsz nyugodtan.

Nagyon pici gyerek voltam, a legkisebb az osztályban. Azóta alaposan megnőttem.

Furcsa gyerekek laktak a Vosztokon. Megszeppenem, mikor bekerültem abba a komfortos környezetbe. A lépcsőházba. Ezek a gyerekek nem úgy játszottak, mint a téglaháziak, nem voltak olyan becsületesek, könnyen átvágták az embert. Visszahúzódó lettem, félénk, az első években nem nagyon kerestem a társaságukat, de később itt is kialakult a banda. Nem lett az igazi. Bújócskánál például sokszor nem fogadták el, ha megláttam őket. Igaz, már akkor is rossz volt a szemem, sokszor tényleg csak kacsára mentem, de ők vissza is éltek ezzel. Kihasználtak, becsaptak. Bandában voltam, valahogy mégis egyedül. Tulajdonképpen szerettek engem, játszottak velem, de csak azért, hogy kilegyen a banda. Nem voltam egyenrangú partner.

A Vosztokon már iskolázottabb emberek éltek, mint a téglaházi részen. Főleg katonatisztek gyerekeivel játszottam. Ezeknek is, de az iskolában is hazudnom kellett, hogy hol van az apám. Ugyanis sitten volt. Verekedésért. Súlyos testi sértés, könnyebb testi sértés. Összesen három évet csücsült. Ahogy összekerültek anyuval, attól kezdve apu nagyon sokat ivott. Még most is, de már nem tud annyit inni, mert nem bírja az italt. Anyu eleinte jobban tűrte ezt, de később sokat veszekedtek. Apu mindig a család elé helyezte az ivócimborákat. Pedig ő is olyan egyedül volt, mint én. Ezek nem a barátai voltak, csak az ivócimborái. Amíg apunak tartott a pénze, nagy volt a barátság, utána pedig jött a verekedés. Apu nem valami gyenge kötésű ember, ha odatette valahová az öklét, abból baj lett. Néha még a kést is használta, így aztán többször bajba került. Olyan hat-nyolc hónapokat ült, a legtöbb egy év volt. Én pedig azt mondtam a többi gyereknek, hogy kiküldetésben van. Vagy iskolán. Szégyelltem. Arra nagyon emlékszem, mikor „kiküldetésben” volt – négy elemivel. A sitten végezte el az ötödik és a hatodik osztályt.

Nagyon nehezen éltünk. Olyan volt ez a család, mint mikor két ló kétfele húz. A kocsi nem haladt. Messze voltunk az anyagi jóléttől, még az átlagos szintet sem értük el. A szüleimet nem értettem: ha az egyiknek jókedve volt, a másik biztos elrontotta. És apu nagyon féltékenykedett. Durváskodott. Micsoda nagyjelenetek voltak! Sokszor aludtam a szomszédban. Éjszaka apu hazajött ittasan, kezdődött a veszekedés, verekedés… Én felkaptam a kispárnámat, és átrohantam a szemben lakó szomszédhoz. Néha anyu is velem tartott… Ma már nincs ilyesmi a műsoron. Talán tart tőlem apu. Igaz, nem látom, de felnőttem, és erős vagyok. Pedig én soha nem említettem neki ezeket a dolgokat, szemrehányást sem tettem. Nem avatkoztam a dolgukba. Viszont ez a zűrös élet mély nyomot hagyott bennem: megfogadtam, hogy én másként fogok élni. Valahogy úgy, hogy az emberek ne rettegjenek, hanem boldogok legyenek körülöttem, s ehhez én is hozzájáruljak egy kicsit. Ez az egész család, a rokonságot is beleértve, elrettentő példa.

Az iskolába nagyon szerettem elmenni, de ott már nem volt jó. Egyedül voltam. Nem szerettem rosszalkodni, ezért kimaradtam a csínytevésekből, így aztán sohasem fogadott be igazán az osztály. Mindig féltem egy kicsit, nem mertem azt megtenni, amit a többiek… Például egy óriási fatuskó hevert az ártéren, két ember nyugodtan belefért volna. De hogy tudjuk kivájni? Hát égessük ki!… Meggyulladt az, de eloltani már nem tudtuk. Három napig égett. Tíz-tizenkét éves lehettem. Ekkor hetekig nem aludtam, vártam, mikor jön értem a rendőrség… Nem voltam rossz srác. Ha véletlenül mégis belevittek valamibe, iszonyú lelkifurdalásom volt. Nem tudom, miért. Nem voltam vallásos, inkább az apámtól féltem, mint az Istenről. Pedig apu sohasem ütött meg, de nem is becsült semmire. A legszebb szavai ezek voltak: „Szemét piaci légy!” A húgommal viszont már átestek a ló túlsó oldalára: majomszeretettel veszik körül. Nem mondom, én is nagyon szeretem, jó, hogy olyan kicsi. Ugyanis ő elég későn, tizennyolc évre született. Most ötéves. Büszke vagyok, ha végigvezet az utcán. Rábízom magam arra a pici lányra. Úgy szoktunk veszekedni, mint a gyerekek. A kedvéért szívesen mászkálok négykézláb is az udvaron. Szeret nekem mesélni. Nagyon szeret tanítani, mert nekem négyszer-ötször el kell magyarázni mindent, hiszen annyira buta vagyok…

– Hogy nem lehet ezt megérteni?

– Már majdnem értem…

– Még egyszer elmagyarázom, de többször nem!

Reggelente így búcsúzik:

– Szervusz bátyus, jó legyél az áruházban, én is jó leszek az oviban.

Este pedig többször is elmeséli, hogy mi történt aznap, és látja, engem tényleg érdekel. Nagyon szépen beszél a húgom, s azt hiszem, ez egy kicsit az én érdemem is. Sokat tanítottam, hogyan kell ejteni az egyes hangokat. Egyszer, mikor még kisebb volt, tanítottam vele az „r”-hangot.

– Mondjad: krrr…

– Krrr…

– Mondjad: krépa. Krrrépa…

– Krrrszél…

Amikor hazafelé igyekszem a munkából, elém rohan.

– Szia, bátyó!

– Szia!

Ott játszanak a pajtásai, azok is köszönnek:

– Csókolom!

Hallom a húgomat:

– Miért csókolomot köszöntök? Ez az én bátyuskám…

– De ő már bácsi…

Jókat nevetek rajtuk. A húgom most tanul biciklizni, ilyenkor ott kell állnom, nézni őt.

– Látod?

– Látom.

– Ugye, milyen jól biciklizek?

– Nagyon ügyes vagy.

Pedig tudja, hogy nem látom. Sajnos. Olyan hetedikes, nyolcadikos lehettem, amikor már erősen romlott a szemem. Az első osztályban még az utolsó padból is el tudtam olvasni a táblára írt szöveget, nyolcadikban már csak az elsőből. Ezt nagyon szégyelltem, még félszegebb lettem. Este már nem szerettem lemenni játszani. A srácok előtt ez nagyon hamar kiderült, kezdtek utazni rám…

Két szakmára is kacsingattam nyolcadikban. Nagy kedvem volt a hentesszakmához, de aztán a vágóhídon tett első és egyben utolsó látogatásom örökre kiábrándított. Szerettem a családi disznóvágásokat, de ami a vágóhídon ment, az csúnya munka volt. Rosszul lettem tőle. Ott semmi becsülete nem volt az állatnak. Kiszúrták a szemét az egyik bikának. Passzióból. Le akartak ütni egy vak lovat, le sem kötötték, hiszen úgyis vak, nem látja, mikor lesújtanak rá. Csakhogy nem sikerült leütni, az a szerencsétlen állat kiszabadult, nekirohant mindennek, törte-zúzta magát, végül beleugrott egy meszesgödörbe… Így hát parkettázó lettem. Voltam orvosin, a szemészeten is vizsgáltak: „Jó, mehet!” Pedig nem láttam jól.

Jártam a szakmunkásképzőbe. Már az első félév után kezdtek kialakulni a problémák. A srácok itt is utaztak rám. A szemem pedig egyre romlott, harmadikban már semmit sem tudtam írni, semmit sem tudtam elolvasni. Nagyon-nagyon sok tanári segítséggel tudtam csak elvégezni az iskolát. De addig még sokat kellett kínlódnom. A srácok előtt csak a testi erőnek volt becsülete. Én voltam közöttük a legerősebb. De becsületem nem volt. A többiek már csajokkal jártak, nálam ez is kimaradt. Nem a lányokhoz jártam, hanem az orvoshoz: ilyen külföldi gyógyszer, olyan külföldi gyógyszer. Rengeteg pénzért. A javulás? Óriási javulásnak számított, ha az előző hónaphoz képest kevesebbet romlott a szemem. A suliban nagyon sokat szenvedtem a társaim bánásmódja miatt. Sokszor mentem haza sírva. A második tanév közepén már megfogadtam, hogy otthagyom az iskolát. Apu éppen kiküldetésben volt, azaz börtönben ült. Nem segíthetett. Viszont Kerekes Géza, a mesterem rábeszélt, hogy maradjak. Maradtam. Tanultam játszani tangóharmonikán, ez jó volt. Nagyon ösztönzött, hogy a lépcsőházunkban két lánynak tetszett a játékom. A lányokkal félszeg voltam, húszéves koromig még csak nem is csókolóztam, nem udvaroltam. Egyetlen lány volt, aki szeretett, de az elől is menekültem, mert nagyon rámenős volt, féltem tőle. Még az építkezésre is feljött utánam, emiatt a többi inas szekált. Az az igazság, hogy lenéztek a srácok. Rám szálltak. Bekenték a cipőmet ragasztóval – belülről. Egy építkezésen elég sötét van a festetlen helyiségben. Amikor beléptem a fényről, semmit sem láttam. Kitettek elém valamit, puff, hasra estem. Ők pedig röhögtek. Vagy felhajtották a szőnyegpadlót, beragasztózták alatta, én pedig beletocsogtam, és hozzáragadt a zokni a talpamhoz. Ott ugyanis zokniban kellett járni. Mindig nehéz munkára küldtek, mindig az alja melót adták nekem. Én cipeltem a nagy súlyokat, söprögettem… Mindig megleckéztettek, aztán legyintettek rám, hogy minek magyaráznak, hiszen úgyse látom. Elhívtak focizni: „Na, most mutasd meg, milyen okos vagy” Akkor már kialakult nálam a foltszerű látás, a szemem kereste az éles fényt, amit még érzékel, létrejött egy sajátos, vízszintes szemmozgás, de eleinte a fejem is mozgott, mintha mindig nemet intettem volna. Én ezt nem vettem észre, de ők igen. Utánoztak, nagyokat röhögtek. Aljas módon csinálták, gonoszok voltak. Pedig féltek tőlem, mert erősebb voltam náluk. Mindig bunyózni akartak, mert tudták, hogy nem látom az öklüket. Birkózni egyik sem mert. Előfordult, hogy úgy belefeledkeztem a munkába, hogy nem vettem észre az ebédidőt A társaim nem szóltak volna, elmentek, otthagytak. Sokszor dolgoztam étlen. Szerettem a munkát, elmélyedtem benne. Sohasem a munka esett rosszul, hanem az, hogy a többi inastól egyetlen jó szót sem kaptam. A mester, az mindig tekintettel volt rám, ő nem tolt ki velem. Csak egyszer: mellém ült, elkapta a combomon a vastaghúst alulról, csavarta, szorította. Azt mondta, ha megmukkanok, huszonötöt vág rám. Csupa vérhólyag lett a lábam, csurgott a könny a szememből, de kiálltam. Attól kezdve becsületem volt előtte. Persze, büntetést sűrűn kaptunk, ha elcsináltunk valamit: fenekest a parkettaszegélyléccel vagy körmöst.

1972 óta minden nyáron kórházban voltam, a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után is. Amikor végeztem a suliban, mentem az építőiparba. Bekerültem egy brigádba. Mint segédmunkás. Nem vettek fel szakmunkásnak, mert kettes volt a bizonyítványom. Beosztottak betont csiszolni. Az első fizetést el kellett inni, fizetnem kellett az öregeknek. Egy betanított munkással csiszoltuk a betont, ő vezette a naplót. A srác általában elment ebéd után, de én ott maradtam végig. Fizetést viszont nagyon keveset kaptam. Gyanús volt a dolog. Megnéztem a fizetési papírt: nem volt még százharminc órám sem. Pedig őhelyette is dolgoztam, még túlóráztam is. Csakhogy az én órám egy részét is magának írta be a srác. Reklamáltam a művezetőnél, utánanéztek, kiderült, igazam van. De nem történt semmi, nem voltam fontos. A társam pedig megfenyegetett, hogy ha még egyszer ugatok, agyonver. Nem is kaptam meg egyetlenegyszer sem azt, ami járt volna, körülbelül ezer, ezerötszáz forinttal rövidítettek meg havonta. Három hónapig dolgoztam itt, akkor szólt a művezető, ha nem tudom megfelelően elvégezni a munkámat, mondjak föl. Pityeregve mentem haza. Nem mondom, sok jogos kifogás merült fel velem szemben: nem biztonságos az épületben a közlekedésem, elhagyom sepréskor a szemetet, nem tudom felmérni a hulladékot… Pedig én mindent megcsináltam, bármilyen nehéz munkát, csak ne bántsanak. De hát mindenben lehetett hibát találni. Volt a brigádban két-három szakmunkás, ők nagyon sokat segítettek nekem, de a többiek előtt a legkevesebb becsületem se volt, se szakmailag, se emberileg. Egyszerűen nem vettek emberszámba. Persze, jól jöttem nekik, mert átadáskor az egész hibajegyzéket az én nyakamba varrták. Én pedig boldog voltam, hogy dolgozhatok. Hogy munkás vagyok. Mindig nagy örömmel mentem dolgozni. Hazafelé már keserű volt a szám íze, de egy kicsit jó is volt, hogy én is úgy megyek haza a munkából, mint más. Ez az én egyetlen örökségem, ez maradt rám a családból, semmi több: a munka szeretete. A szüleim is dolgos emberek, jó munkások.

Végül áthelyeztek egy vegyianyag-raktárba. Festékpor, gőzök, gázok… Ott nagyon romlott a szemem. 1976 márciusában betegállományba vettek, egy év múlva pedig leszázalékoltak. Közben feküdtem a szemklinikán, szerettem volna kikerülni a Szovjetunióba, mert hallottam, hogy Ogyesszában van a világ leghíresebb szemklinikája. De már nem mehettem, az állapotom reménytelen volt. Nagyon levert voltam. Hazakerültem. Megkíséreltem az öngyilkosságot – nem sikerült. A mesteremtől, Géza bácsitól ezért nagy fejmosást kaptam. Ekkoriban borzasztóan féltem az emberektől. Ha az utcán megállt mellettem egy autó, és nyílott az ajtaja, megtorpantam és visszafordultam, mert azt hittem, tőlem akarnak valamit. Amikor mentem az utcán, azt hittem, rám fog dőlni a ház. Ha köszöntek mögöttem, összerezzentem. Nyugtatókat adtak az orvosok. Senkivel sem beszéltem, éjszakánként sokat sírtam. Nem tudtam mosolyogni. Megrettentem, ha szóltak hozzám. Állandóan búskomor voltam, három hónapig még csak nem is muzsikáltam. Pedig akkor még láttam valamit, úgy-ahogy felismertem az embereket is. Nem fordult meg a fejemben, hogy megvakulok, mert az orvos azzal biztatott, fényt mindig fogok látni. Valóban látok fényt ma is. Mást nem. De mégsem élek nappali sötétségben.

Magyar Irodalmi Lap