Humán úr folyamatosan szolgált. De mert neki is voltak szolgái: kinevezte magát úrnak. Rangot lopott, a hierarchián túlról. A nagy U-t szerényen kis u-ra cserélte. Tetszett neki a ropogós, rövid szó, s a mögötte rejlő, annyiszor értelmezett, mégis homályos tartalom izgatta.

Humán úrnak megmondták: mit tegyen; s hogy mit tegyen: ő is megmondta másnak. A világ meredek függését ravaszabb forma követte, a lépcsőzet már csak enyhén lejtett. A hirtelen zökkenés megártott: a végső kiegyenlítődés mámora sugallta; a közeli látáshoz idomult szem pedig betelt a vízszintes lánc káprázatával. Kézfogásnak álcázták a kapaszkodást, a rúgást ficánkolásnak. A dúsított mennyiségnek új minőségét elhitték.

– Tehát úr vagyok – közölte Humán úr önmagával. A bizalmas közlések mindig két szem közt zajlanak. A két csukott szem mögötti visszhangos kútgödörben.

– Tehát én vagyok az úr – bővítette, egyre gőgösödő tudattal.

…Miben áll az Úrnak képessége?

Az Úr szabad. Gondolata, érzése, akarata. Gondolatai szerint érez – s akaratával gondolkodik.

Közlekednek benne, és nem sérül. Átjárja alattvalóit, és sarka föl nem vérez.

Egyszerre létezik lent és fent, és nem létezik a lent és fent nélküle.

…Miben áll az Úrnak hatalma?

Idő meg nem fojtja – az idő csak játszódás neki. Tér meg nem csonkolhatja – ő selejtez a térből.

Humán úr buzgón próbálkozott.

Először érzelmei rúgtattak szerte. Rokonszenvei, ellenszenvei, szenvedélyei és a közöny hideg foltja.

Kell a szabály, kell a mérce: a pólusok közt az érintkezés szigorúsága.

Valamit babrált, elhamarkodottan.

És történt: ha az érzelem lámpája feltöltve kigyúlt – villogott az ész, vészjeleivel. Az értelem lámpája ha fénylett – az érzelemben csupa síró, szaggatott mínuszvonal.

Egy rosszul programozott, tervrajztól eltérő szerkezet vár itt sürgős korrekcióra. Mert a dulakodás őrjítő; kölcsönös erőszak. Füstöl a vezeték, az áramkör hunyóban.

Humán úr ismét cselekedett; cselekvése ismét átmeneti. A gondolatot vágyaira kapcsolta: pusztán téves sorrend, nem az áhított összhang.

Így silányul hamissá minden ítélet. Ingovány a hártyavékony nyugalom alatt.

– Akarom hát! – kiáltott Humán úr –, mert ez megoldás: akarom, hogy azt érezzem, amit gondolok. S azt gondolom:

a szenvedély pusztít.

Azt gondolom:

az irigység sorvaszt.

Azt gondolom:

a hiúság védtelenné meztelenít.

Azt gondolom:

a birtokvágy az elme gyermekparalízise.

A szorongás pedig tudatlanság – ezt gondolom.

Már heroikus kísérlet: nagy a kudarc is. Humán úr majd beleszakadt, amíg fölfogta: az ember sokat akarhat: sokféle lényegeset és lényegtelent és a potenciálisan megvalósíthatót, összetévesztve a ható akarattal.

Mert az ember valójában nem akarhatja, amit akar. Aztán megtapsolták testét-lelkét. Tévedésből vagy heccből odavagdosták okos koponyáját a betonhoz.

Jóindulatát bambaságnak, erélyességét terrornak bélyegezték. Méltányossága megalkuvás, következetessége dogma. Szenvedélyeit kitakarták és kiröhögték.

Ezt viszonozta: belegyalogolt ő is minden fedetlen, lágy húsba, megmarkolt minden szakadékony kedélyt. A kölcsönös hitványság testvérisége!

Néha fölülkerekedett, néha alányomták. Valamiféle kiszámíthatatlan vurstli-mechanizmus kénye-kedve szerint. S néha fölül érezte magát mélyen;s lent a magasban.

– De hát úr vagyok én? – kérdezte Humán úr, végül is csüggedve.

Már fenyegette az idő; tarka kacatba burkolta óráit, de a tiktak, tiktak sürgetése még a legvastagabb pehelypaplanon is átketyegett.

Mellkasát tapogatta a tükör előtt, nyújtózott, de bőrét egy centivel sem bővíthette, egy centivel sem tágult teste határa. Ujjai koncentrált parancsszóra se nőttek tovább.

– Itt legyek, ott legyek, hipp-hopp, csak itt ne legyek – kereste a gombot kívül-belül; majd a négy falat verte.

Akkor feladta.

Micsoda csőd.

…Se képesség, se hatalom.

– Az Isten kezében vagyunk – közölte, s a szűkülő tölcsér száján, álom ürügyén, átcsúszott egy táguló tölcsérbe.

Ahol a két tölcsér – a homokóra résnyi közepe – találkozott, ott állt a Legkisebb Kirendelt, a még Alig Angyal, s mint ilyen, még részvéttel teli, emlékezetében frissek a régi gyötretés képei.

A Legkisebb Kirendelt a vizekben rejtezett, onnan vetítette az üzenet-fotót feljebb, a levegőbe, ahol a Középső Kirendelt lebegett. A képek hanggá finomultak, a Középső Kirendelt – országnyi kiterjedéssel – továbbadta az értesülést, gyorsan, temérdek értesülés között. A Felső átélte. Benne – meleg, langyos és hűvös foltok – hullámzott az egyre vegyesebb korszak, az áttekintendő bonyolultság.

Ez a Felső: Viszonyított Felső csupán. A Második Hierarchia tolmácsa. Földteremtő Lények és az Előzmény teremtői, az Előzmény Előzményének teremtői viszik Humán úr közlését mint evidenciát egyre följebb.

Az Első Hierarchia az ősokokban tevékeny; a Fizikai Csírateremtő még teli gonddal. De a Kerubok és Szeráfok már Illetékes Közvetítők. Ismerik az Úrnak nyelvezetét, bár csak részben szándékait. A kő repedését, a gyökér szakadását, az állat végbődülését is áteresztik – mindent, ami törekszik lentről a magasba. Fölfelé nincsen cenzúra, csak tágabb értelmezés. De lefelé tartják az Úrnak titkait: szűrők. Szárnyaik sűrűjén csak az Éppen Aktuális szemcséi peregnek, fokról fokra porlasztva alá.

A Kerubok és Szeráfok a Szabadság Birodalmát őrzik; az Úr teljes testét.

Az Úr gyönyörű testén szemlélik a sebet; a fertőzést, ami kikezdte a Kozmosz tökéletességét. A népesült, lüktető sebet, ahogy forr, varasodik és begennyed újra.

Jaj a sebnek, amikor az Úr megvakarja.

Vizek, szelek, tüzek tombolnak.

Jaj a sebnek, amikor a Kontár Orvos belekezel.

Egymást zabálják a sejtek; háború.

Egyre erősebb az orvosság, egyre csípősebb és keserűbb – mert egyre tűrhetetlenebb az Úr fájdalma. S vele együtt a seb fájdalma: mégis fél a megszokott betegség a sosem ismert egészségtől. Butaságában különlegességét, lázadását félti.

A Kerubok tudni vélik az Úr szándékát:

– Magad sebesedtél, magad is gyógyulsz. Neked kell legyőznöd a kórokozót.

De a Szeráfok már mást is látnak: régóta iszonyú kést, iszonyú pengével az Úrnak baljában. S az Úr habozik. Az első vágást eddig hibátlan testén régóta vonakodik megejteni.

A hatszárnyú angyalok körbeborulnak.

– Az Isten kezében vagyunk – csupa könyörgés Humán úr gyermeteg közlése.

– Újra téves – sír föl az Úr, augusztusi éjszakában millió szikrák a könnyek. – És már elkéstem. Túl nagy a fölvérzett terület, túl mély a góc… – A késsel a Világegyetemet tágítja tovább. Nem hagyja abba, még. – Előbb kellett volna semmire szánnom. Most már magával együtt ő pusztíthat el engem. Barátaim: a végtelen könyörületesség csapdájába estünk. A végső szó: fordítsátok vissza az imát. Én kérek, mert van még bizodalmam.

Megreszkettek a Kerubok és Szeráfok; rándult a hiába feszített Fiú, izom az Úr jobb karjában.

A semmisülés tudatával küzd hát az Örök?

A Tévedhetetlen éppen tévedhetetlenségében tévedett? Görcsösen mozdultak a Hierarchiák, méltóságos szárnyak verődtek (ez nem suhogás), aztán szokás szerint szelídült közhellyé az Úr megtisztelő könyörgése.

A Második Hierarchia már csak parancsot észlelt; a Földteremtő hirtelen depresszióját vizsgálta. A Lények között pedig a hőben, légben és vizekben furcsa, zavaró suttogás: égi kalózok pletykája ez, vagy forradalom az Úrban?

A Felső Közvetítő perzselődött atomtűzben, a Középső gázban fulladozott, az Alig-Angyal, szegény, a szennyezett vizekből legalább arcát s megkékült szárnycsonkjait kiemelte. Rajta a roppant feladat súlya, a pontos fordítás felelőssége. Bénította a még élénk helyzetismeret.

Humán úr fejéhez odaverdesett.

– Az ember kezében vagyunk – ez az új század kinyilatkoztatása.

– Ne kívánd, Uram – esdekelt. – Nemes a közlés. De nem érti meg. Vagy ami katasztrófa: félreérti.

Magyar Irodalmi Lap