A tölgyesben,  alig-lomb közt ezer kis csőr bogarász,
télből-érlelt nyárra-várót ezer torok dalolász.
Ketten járnak benn a fák közt, elmerengve álmukon,
szokott csapás fut előttük,  s nehéz tavasz vállukon.

Az egyik az árnyék foglya, ismer minden lágy mohát,
fél,  ha zizzen, zúg az erdő, nem találja otthonát.

A másiknak döngő léptét panaszolja hóvirág,
erős karja nem fél gátat, reccsen a friss cserjeág.

Az egyik az égig retten, ha egy neszt is fúj a szél,
sírva,  bújva alszik éjjel, s ébredéskor újra fél.

A másiktól messze röppen, elszalad, mit megtalál,
titok-sóhajt küld egy társért, de az mindig porba száll.

Az egyiknek remeg szíve, simogatásért kiált,
gondoskodó ölelésben pihenné ki mit kiállt.

A másik csak óvni vágyik, ölelni, s ha végre lel,
bármit adna egy barátért, halna is, ha vére kell.

 –

Így kísért el két merengő egy erdei álmodást,
s így esett, hogy megkapták a kívánt, nagy találkozást.

Fürdőt vett a déli naptól reményszínű fény-kalász,
s kilépve az erdőszélre szemben álltak: nyúl, s vadász…

Magyar Irodalmi Lap