Az ősz az elmúlás ideje, de egyben a betakarításé is. Eszembe jutnak régen eltávozott szeretteink, de azok is, akik még itt vannak velünk, de már ritkán találkozhatunk. Az évek múlásával egyre többen vannak, egyre nagyobb erővel törnek a felszínre azok az emlékek, amelyek meghatározóak voltak számomra. Learatjuk a búzát nyáron, malmainkban megőröljük, a lisztből finom kenyeret sütünk belőle. Leszedjük a mézízű szőlőszemeket ősszel, bort préselünk levéből. Attól függ, milyen lesz a termés, hogy mit és hogyan ültettünk, ápoltunk, hogyan metszettük venyigénket, sütött-e rá az áldott nap, megérett-e, vagy elfonnyadt, lepergett, szétszóródott a földön és semmivé vált a munkánk, mert nem elég gondosan végeztük azt. A körülmények is kedvezhetnek, de az eredményt számos tényező befolyásolhatja, ami nem rajtunk múlik. Az a fontos, hogy mi mindent megtegyünk, hogy életünk munkájával értékeket teremthessünk, képességeinket kihasználva, legjobb tudásunk szerint tevékenykedjünk, az eredmény nem marad el.

Most, amikor a lelkek templomában lépkedek, innen is, onnan is rám tekintenek azok a lelkek, akik ifjúságom idején, vagy később, felnőtt koromban társaim voltak. Körülöttem suttogva vagy éppen kiáltva emlékeztetnek a régi időkre, amikor még mellettem lehettek. A sűrű homályból felvillan kedves alakjuk, mosolyuk, vidám dalukat, biztatásukat hallom, de fájdalmas küzdelmeik hangja, sikolyuk vagy sóhajtásuk is elér hozzám. A templomi kórus hangja először csak piano, majd hirtelen fortissimo szól. Mint az ókori tragédiák előadásain, az amfiteátrumban, a lelkek elbeszélik életüket.

Nagyszüleimmel, szüleimmel én is már csak képzeletben, így beszélgethetek. Ezek a hetek az emlékezés időszakai. Édesapám hagyatékából kötetet szerkesztettem, amíg írtam, mellettem állt, hallottam hangját, éreztem fejemen simogató kezét. A bemutatón érte és szeretteimért gyújtottam gyertyát.

Emlékeztünk az aradi vértanúinkra. Később egy önálló műsort hallgattunk, az 56-os hősök harcait, megpróbáltatásait idézték fel a versek, korabeli fotók, rajzok. Kiváló előadóművészünk, Kati állította össze az előadás anyagát, Szalay Lajos grafikusművészünk rajzaira komponálta az estet. Szívfájdító élmény volt, ma is hatása alatt vagyok. Jött a Mindenszentek, amikor ünneplőbe öltöztettük sírjainkat, virágokkal díszítettük és csendben sirattuk szeretteinket. Úgy érzem, minden ilyen emlékezés itt marasztja elődeinket, amíg előttük tisztelgünk, velünk élnek tovább.

Egy hónapja távozott el közülünk első igazgatónk, Győri Erzsébet, akire a minap emlékeztünk. A kollégák emlékkövet avattak tiszteletére a Városi Könyvtár udvarán. Életének meghatározó éveiről, szakmai munkásságáról, hatalmas tudásáról, munkabírásáról, országosan elismert eredményeiről, de a legfontosabbról, a mások felé forduló baráti kéznyújtásról, segítő tetteiről, emberségéről is szóltak. Minden idejét a könyvtárügynek szentelte, emellett 18 éves korától családfenntartóként gondoskodott testvéreiről is. Azért fáradozott, hogy minél több helyen hozzon létre könyvtárakat, olyan közösségi tereket, ahol minden olvasó megtalálja azokat a köteteket, azt a segítséget, ami számára nemcsak a kultúrát, hanem a mindennapi életben való eligazodást, szellemi gyarapodást, lelki gyógyulást is jelenti. Hatalmas munkát végzett, könyvtárakat alapított, gyarapított, módszertani tanácsokat adott, kutatott, tanított, nevelt. Ahol csak tudott, segített. A sok cipekedés, könyvtárrendezés, átalakítás, felújítás, leltározás, új könyvtár létrehozása, költözködés, polcok szerelése, takarítás, árvíz és belvíz összekovácsolta a társaságot. Soha nem unatkozhattunk, ezek „színesítették” mindennapjainkat. A legnehezebb időkben, amikor elkeseredtünk, gondjaink felhőssé tették tekintetünket, ő arcunkat mosolyra fakasztotta. Lelket öntött kollégáiba, diplomáciai érzékenységével mindent elsimított, szót értett azokkal is, akikkel más nem, ebben mester volt. Minden korosztályból szerzett barátot, lelkük fájdalmát elsírhatták neki, mint ahogy nekünk is, ő meghallgatta, tanácsot adott. A szakma titkait megismertette a fiatal kollégákkal, főiskolások tőle tanulhatták meg az alapokat. Közeli és távoli kollégáknak ötleteivel sokat segített. Minden nehéz fizikai munkát vidáman végzett, ha látszott is rajta a fáradtság, nem törődött ezzel. Megkövetelte a színvonalas munkát, de magához is maximalista volt. Az Új Könyvek, a Könyvtári Intézet, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete munkájában évtizedeken át vett részt, irányított, képezte a fiatal könyvtárosokat, akik az értékeket továbbadták. Kapcsolatai nem formálisak voltak, mindenkihez úgy szólt, hogy egyenrangúnak érezhette magát az is, aki magas intelligenciájához, műveltségéhez, szakmai tudásához fel sem ért. Biztatta kollégáit, hogy érdemes tanulni. Tisztelte a tudást, az akaraterőt, az embert mindenkiben.

Sorra szólaltak meg legrégebbi kollégái, barátai, húga. Példamutató élete megmutatkozott az emlékezők szavaiban, de az őt követő társak további munkájának eredményeiben is. Emlegették azokat az éveket, amelyeket együtt éltek át. A szellemi tevékenység mellett sok fizikai munkában vettek részt együtt, és később mi, utódok is, a nehézségekkel teli eseményekben. Egymásra figyelő, segítő közösséggé válhattunk általa.

Erzsike Budapestre költözése után a következő nemzedék tagjai is ezt tanították nekünk. Volt mire építeni, volt kit követni.

Réka és Marika embersége, szakmaszeretete, tudása ugyanúgy megnyilvánult tettekben, mint az övé. Tőlük tovább tanulhattuk mindezt. Öröm volt számunkra is együtt dolgozni, értelmes célokért küzdeni. Senki sem állt félre, mindenki ugyanúgy kivette részét a nehezebb munkákból is, mint hajdan ők. A főnök egyenrangú társ volt, irányított, de a beosztottakkal együtt dolgozott, nem kímélte magát. Szerényen, mégis magas színvonalon avattak be minket a szakma rejtelmeibe, tudásukat átadták nekünk, és azt a morált közvetítették, amit Erzsikétől átvettek.

Erzsikével fiatalon találkoztam, azonnal megnyert kedvességével. Figyelt ránk, pontos munkát várt el tőlünk, ezt ellenőrizte is, de értékelte, megbecsülte, ha valaki jól teljesített. Nem anyagiakkal, hanem figyelemmel, ami sokszor többet ért nekünk, mintha jutalmat kaptunk volna. Néha azért azt is kaptunk. Fontosnak tartotta az apró részletekben rejlő teljességet. Mindenki tisztelte, de nem azért, mert megkövetelte, ez természetes volt, tekintélyét nem csak tudásának és odaadó munkájának köszönhette, hanem emberségének is. Figyelmesen meghallgatott mindenkit, időt szánt ránk, ajtaja mindig nyitva állt előttünk. Sokszor órákig beszélgettünk, szüleinket, gyermekeinket ismerte, részt vett életünkben, mint egy szerető édesanya. Tanácsokkal segítette a rászorulókat. Örültünk, amikor megtudtuk, hogy megtalálta párját. Akkor viszont szomorúak lettünk, amikor elköltözött Budapestre. Ha családjához hazajött – ez gyakran történt – , akkor ellátogatott a könyvtárakba, hozzánk is, érdekelte, mi változott körülöttünk, mi történt velünk azóta, mióta nem találkoztunk. Mi is mehettünk hozzá bármikor, figyelemmel kísérte szakmai és egyéni életünket, örült, ha hívtuk mi is magunkhoz. Ragaszkodtunk hozzá.

Réka és Marika is ugyanígy bánt velünk, barátokká lettünk, szeretettel tanítottak, formáltak, neveltek bennünket. A könyvtári szakma, az országos és helyi intézmények vezetőivel, egyesületekkel, írókkal, művészekkel kapcsolatokat alakítottak ki, amikben mi is részt vehettünk.

Évtizedeken át tartó szoros barátságok születtek köztünk és olvasóink között is. Az értékeket úgy adták át nekik, mint egy gondos, felelősségteljes szülő a gyermekének. Ők pedig hálásak voltak ezért. Egymástól is sokat tanulhattunk. Klárival, Emesével, Olgival, Józsikával az ún. „aranykorban”dolgozhattunk, amikor még volt idő egymásra, a kollégákra, olvasókra is. A magánéletben is barátok voltunk, hiszem, hogy igazi közösséggé váltunk. Ehhez mindenki megtette a magáét, fizikailag és szellemileg is. Amikor arra gondolok, hogy a sok évtized alatt mennyit tanultam Marikától, majd később munkatársaimtól, mit sajátítottunk el a közös munkánk során a szakma újdonságaiból, milyen nagyszerű kollégáim voltak, hogyan segítettük egymást, akkor csak a köszönet szavai jutnak eszembe. Mindezt nehéz szavakkal megköszönni, nem is lehet.

Olyanok voltak a kollégáim, mintha a testvéreim lettek volna. Ismertük és toleráltuk egymás rossz tulajdonságait, örömeinket, gondjainkat megosztottuk. Munkánkat szeretettel végeztük. Együtt bosszankodtunk, amikor valami hátráltatott bennünket, de együtt örültünk a jól sikerült rendezvényeknek, kisebb és nagyobb szakmai eredményeknek. Együtt terveztünk, minden részletre figyeltünk. Kitartóan végeztük a háttérben is munkánkat, ebből az olvasók semmit sem vettek észre, csak azt, hogy értük történt minden. Feláldoztuk szabadidőnket is, ezért semmi külön juttatásban nem részesültünk, de örömmel tettük dolgunkat. Egy-egy rendezvény alkalmával benépesült a terem, a szokásos csendet zsongás váltotta fel. A mindennapok aprólékos, precíz munkája érik be, ez a legnagyobb ajándék egy könyvtáros számára.

A szolgálat ekkor nyeri el jutalmát. A jutalom az olvasók, látogatók öröme, elégedettsége volt, amikor pillanatok alatt megkapták a keresett köteteket, folyóiratok cikkeit, a versenyekhez, dolgozatokhoz a segítséget, a megfelelő irodalmat. Örömünk fokozódott, amikor a korábban értéktelen, sekélyes irodalmat kölcsönző diákok ajánlásunkra érdeklődni kezdtek az értékes művek iránt, amikor egy kutatónak kezébe adhattuk a szakirodalmat, vagy egy nehéz helyzetben, súlyos betegségben szenvedő az üdítő olvasmány hatására megnyugodott, lelkierőt nyert.

Ha olvasunk, kilépünk a mindennapok szürkeségéből egy más világba, különböző népek kultúráját, nagy egyéniségek életét, ismeretlen tájakat ismerhetünk meg. Gazdaggá válhatunk azzal, ha magunkévá tesszük a nagy gondolkodók bölcs tanításait. Megismerhetjük magunkat, sorsokba, titkokba pillanthatunk be, képességeinket fejleszthetjük. Egy regény vagy dráma segíthet abban, hogy egy küzdelmes életet megismerjünk, és rájöjjünk arra, hogy a mi kis harcaink, kudarcaink mennyire elenyészőek ezek mellett. Erőt meríthetünk a nagy formátumú emberek élettapasztalatából, tanításaiból. Saját életünket változtathatjuk meg, és a világhoz, az emberekhez való viszonyunkat tehetjük jobbá. Lelki mélységekben elmerülve, szívünkbe béke költözhet. Olvasóinkkal gyakran beszélgettünk, nem mindig könyvélményekről, sokkal inkább saját sorsukról, gondjaikról. Örültek, ha valakivel megoszthatták gondolataikat. Meghatott az a bizalom, ami ilyenkor felénk áradt. Eleinte ez nekem furcsa volt, korábban visszahúzódó, inkább szemlélődő voltam, de egyre inkább kinyíltam, és sok barátot szereztem.

Olvasóink a környékről és a város távolabbi részeiről is gyakran jöttek hozzánk, mert itt mindig megkapták azt az ismeretet, amire éppen szükségük volt. Szívesen tettük ezt, ők hálásak voltak, mi pedig örültünk, hogy segíthettünk. Kollégáimmal olyan közösséget alkottunk, ahol kiélhettük kreativitásunkat. Ha új feladatot kaptunk, nem kérdeztük, hogyan oldjuk meg, azt válaszoltuk, szívesen megcsináljuk. Az utóbbi években felgyorsult az élet, naponta újabb munkákkal terheltek meg bennünket, de mindig helyt álltunk. Képességeink szerint mindent megtettünk, hogy olvasóink, látogatóink elégedettek legyenek.

Miután a Szentpéteri lakótelepen csupán a könyvtár kínálta a kultúrát, arra törekedtünk, hogy a város életében aktívan részt vegyünk. Kiállításainkkal, vetélkedőkkel, előadásokkal, rendhagyó irodalom- és történelemórákkal, előadásokkal, koncertekkel, író-olvasó, művész-látogató találkozókkal, szakmai napokkal, vonzó programokkal vártuk az érdeklődőket, tettük nyitottá intézményünket.

Közben alig volt idő, hogy megbeszéljük a teendőinket, hogy egy-két baráti szót váltsunk. Ez felőrölte energiánkat. Csökkent az anyagi fedezetünk, de kiterjedt kapcsolataink segítségével ingyen is eljöttek hozzánk a szakma és a kultúra minden területén nagyot alkotó, híres emberek. Ezen alkalmak megszervezésében, megrendezésében segítettünk másoknak is. Részt vettünk egymás privát életében, gyakran találkoztunk munka után is. Sajnos fájdalmas együttléteink is voltak, amikor elveszítettünk egy-egy családtagot, sokszor sírtunk egymás vállán. Sok fotó tanúsítja, voltak vidám névnapok, születésnapok, egy-egy nagyobb munka után néhány nyugalmas óra is. Sok vicces pillanatra emlékszem.

Könyvtárunk minden szegletét harminc éven át gyakran árasztotta el a víz. Jött felülről, oldalról, alulról, eső és szennyvíz alakjában is. Néha vasárnap, vagy éppen karácsonykor kellett bemennünk, hogy szedjük a vizet az ablakpárkányból, a villanyszobából, az armatúrákból, hogy ne érje kár a könyveket. Éppen kiállítást nyitottunk volna, amikor az irodánk ablakain zúdult be a víz, az lefolyt az alagsorba, ahol menteni kellett a földön fekvő könyveket. Ünneplő ruhában térdig vízben állva pakoltunk, az olvasók is segítettek. Költözés előtt gyűjtöttük a dobozokat, targoncával hoztuk a kórházi égető mellől, poros, füstös melegítőben jártuk a boltokat. Sokszor néztek bennünket kukásoknak, takarítóknak. A környékbeliek gyakran megszólítottak, hogy az ő házuk mellől is seperjük el a havat, szedjük fel a szemetet. Telefonon nagy feladat elé állítottak bennünket, amikor ki kellett találni, melyik szerző melyik művét keresi az érdeklődő, mert annyira kiforgatták, felismerhetetlen volt, ami elhangzott. A nagymamát maga helyett küldő unoka macskakaparásait silabizálhattuk, írásszakértő tudományunkra sokszor volt szükség. Néhány mondatot idéztek egy regényből, mi odaadtuk a kezébe a keresett kötetet. Elrendeztük a vitákat az olvasók között egy tréfás történetet idézve, amelyben magukra ismertek. Furcsa volt, amikor nyugdíjas lettem és az utcán összefutottunk. Hiányoznak a kollégáim, olvasóim, akik közül többen barátaim. Külön-külön minden kollégámról lehetne hosszan írni, de enélkül is tudják, hogy sokat köszönhetek nekik, és jó volt együtt dolgozni, barátként és munkatársként egyaránt.

Elszorul a szívem, hogy ez a hivatását szerető közösség már szétszéledt, és a mindennapokban ritkán jöhetünk össze. Mindegyikünk továbbra is figyeli a többiek életét, de csak távolról. A nyugdíjasoknak ezer más teendője akad ma, amikor gyermekeinket, unokáinkat, idős szüleinket kell segítenünk, nem sok időnk marad régi társainkra. Megértem, mégis elszorul a szívem, hogy nem szólhatok hozzájuk, mert más városba költöztek, vagy mint Erzsike, már csak a csillagok közül tekint ránk. Az élet rövid, meg kellene becsülnünk minden percet, amit még együtt tölthetünk.

Amikor a lelkek templomában lépkedek és ők megszólalnak bennem, nekem is felelnem kell nekik. Elhatároztam, hogy gyakrabban keresem fel társaimat, hogy együtt lehessünk néhány vidám vagy csendes órára. Minden válás, változás egy kicsit hasonlít a halálhoz. A búcsúzás egy régi baráttól, társtól mindig fájdalmas, egy kicsit mindig meghalunk. A találkozások viszont új, örömteli pillanatokat ígérnek, ezért addig keresem az alkalmakat, amíg lehet. Ki tudja, ki távozik el közülünk legközelebb? Gyűjtsük be, arassuk le a termést, amíg tudjuk, ne hagyjuk, hogy emlékeink a porba hulljanak, szétszóródjanak.

Magyar Irodalmi Lap