New Orleans, nyár, és olyan hőség, hogy az aligátorok is sokallják már.

Bemenekülünk feleségemmel egy kis vendéglőbe. Ez New Orleans legromantikusabb része: Francia negyed. Kis kávézók és vendéglőcskék mindenütt, ahol általában név szerint ismeri a pincér a mindennapos vendéget problémáival és magánügyeivel együtt úgy mindenestül. Több mint családias a hangulat. Az étlap is csak krétával írott tábla a falon. Persze, a konyha francia, vagyis a hagyományos francia konyha louisianai változata, ami még több fokhagymát jelent és annyi fűszert, hogy leég tőle az ember nyelve.

Mit együnk?

Én a sok érthetetlenség közül a leggyanúsabban hangzó valamit választom: Gumbó.

A kis pincérlány elcsicsergi, hogy a turista számára valóban ez a lehető legjobb választás, mert ez a legtipikusabb louisianai étel, amolyan mindennapos betevő, amiben Louisiana lelke lángol és gőzöl.

A mi kis mindennapi betevő zónapörköltjeinkre gondolok egy pillanatra, amelyekben valóban egy ételkultúra íze-fűszere lángol.

És már hozza is a gumbót.

Egy tányér barna főzelékszerűség, közepében egy nagy gombóc rizs. Belepiszkálok, és tengeri rákocskák kancsalítanak rám, húsdarabkák kerülnek a felszíne, répaszeletek, fokhagyma… és pállott hagymaszag gőzöl az arcomba. Mosogatás közben éreztem hasonló szagokat.

Megkóstolom, és a disznók jutnak eszembe, mert nem, hogy ettem már jobbat is, hanem disznóink is ettek már jobbat.

Louisiana.

Mindennapi betevő.

Sohasem volt jó véleményem a francia konyháról, sőt szerintem fogalmuk sincs a főzésről, csak az önimádatnak olyan magas hőfokán lihegik tele a világot a francia konyha szuperioritásával, hogy végül meg is etetik a világot a blöffel.

Hónapokkal később, a tévé süssünk-főzzünk rovatában éppen a gumbókészítés művészetéről lelkendezik a híres szakács. Megtudom, hogy az a pállott szagú barna szósz, amiben a rizsgombóc lottyad szét, nem is olyan egyszerű. Majdnem egy teljes napig kell főzni az egyik legfontosabb hozzávalót, a nyúlcsontokat, aztán a rákocskákat kell parázson megpörkölni mielőtt belefőzik a nyúlcsont-lébe, aztán a hagyma jön, meg a bor, meg a passzírozott halpép és persze, a fokhagyma, és azok a fűszerek, amelyek számomra teljesen ismeretlenek, és még vagy egy félnapos további hókuszpókusz kell hozzá mire végül megteremtődött a – moslék.

Ezt a pontot sokkal egyenesebben is el lehet érni. 

Magyar Irodalmi Lap