Lavotta János egyetlen levele sem maradt meg. Külön szerencse, hogy kottáihoz kegyes volt az idő. Bár nem mindhez. Van olyan alkotása, amely esetleg még lappang valahol, vagy sok más emlékével együtt elégett az időben. „Harmatcseppben csillagfény lebben” – hirdeti egy olasz közmondás. Emberi valónk, létünk olyan, hogy matematikai módszerekkel különös volna leírni. Rendkívül bonyolult függvények, differenciálegyenletek közelíthetnék meg. Az egyszerűség kedvéért elég egy gömbfelszínre gondolni. Azon különböző metszetek tűnnek elénk. Ez a látás, egy életnek ez az áttekintése a teljességnek, az egésznek a hiányát tudatosíthatja, annak az érzetét kelti.
Miért beszélek én erről a zene kapcsán? Elsősorban azért, mert a zene oly közel áll a matematikához, és az emberi élet, szellemiségünk megközelítésében is úgy visz minket közel a végtelenhez, az örökhöz, hogy a befogadás bűvöltében szinte kilépünk a szűk korlátú lét keretei közül.
Ily módon lehetséges az, hogy egy-egy olyan zeneszerzőnek a műve is a teljesség érzetét keltheti bennünk, akinek vesztek el alkotásai, és életrajzi adataihoz még annyira sem volt kegyes az idő, mint ahogyan megérdemelte volna. Ha a zenéje lelkünkben újraszületik, hatóerővé válik, akkor boldogan fedezzük fel, hogy csalóka az a hiányérzet, amely az alkotó által kialakult bennünk, hiszen olyasmi is felsejlett előttünk, amit életrajzi adatok tömkelege sem lett volna képes felidézni. Még az ismeretlen szerzőkkel is így találkozunk.
Lavotta János esetében a hiányt örvendetesen pótolja az, hogy az ő küldetése népünk létéhez teljességéhez kötődik. Az, ami a fent emlegetett körülmények hátterében van, egész nemzetünk sorsa is egyúttal: tragédiáink és felemelkedésünk: megmaradásunk állapot-egyenlete is. A reneszánsz virágba borulásakor csapott fel a magasba Girolamo Savonarola máglyája, és alkonyati fényét zavarta meg Giordano Bruno hasonló végzete. A két iszonyú vég között izzik fel Dózsa György tüzes trónja. Ötszáz évvel ezelőtt Bakfark Bálint már követhette az eseményeket, és hamar meg kellett tanulnia, hogy ebben a tűzhalálban nem csupán egy rendkívüli egyéniség égett el, hanem a magyar jövendőnek egy része is. Mohács következett, menekülés vagy halál, esetleg rejtőzködő lét.
Pálóczi Horváth Ádám olyan – az ő idejében már százéves verseket is bemutatott (kétszázegy évvel ezelőtt), amelyeknek ismeretlen szerzői azt az aggodalmat fejezték ki, hogy földeinket, vizeinket elveszítjük örökre. Ünnepünk lényege, hogy a negyed évezreddel ezelőtt született Lavotta János zenéje egyre több ember szívében, lelkében találja meg a megfelelő helyét. Őneki és társainak nagy érdeme az, hogy Dózsának és parasztjainak az elégett ideje kezdte a riadó vak mélységet betölteni… felverni.
Mennyi újrakezdés volt a múltunkban. A nagy és virágzó folytatás lehetőségét elmosták a történelmi szennyes és végzetes áradatok. Halál és halál. Így égett el gyakran erőszak által őseinkben az idő. Hamu lett belőle? Sokan úgy vélték. De nem! Ezt látta meg Lavotta János is. Ebből az elégett időből gyémánt lett a megalázottaknak, a megszomorítottaknak a lelkében. Elégetni, ellopni, elpusztítani azt is lehet. Bűnös kezek mindenre képesek. Az igazi nagyok megérezték húrjai rezgésében a magyarság lelkét. Ettől repesett Kölcsey Ferenc szíve, ezt hallotta meg Liszt Ferenc füle. Így lett ő a mi újjászületésünknek, megmaradásunknak, halálszorításból való kiszabadulásunknak az egyik fontos alakja. Egy bámulatos művelődési felemelkedésnek előfutára. Húrjaiban ott repes egy csodálatos, egyedüli kezdetnek a reménye, hite és végtelen szeretete.
Búvópatak, 2014. augusztus
Magyar Irodalmi Lap