Kedves Barátaim!

Üldögéltem egyszer néhány éve egy szép kora nyári délelőtt egy parkban, amikor hozzám penderült egy csaknem meztelen kis cigánylány. Nem kell rosszra gondolni, olyan hároméves füligszáj kis tündérke volt, aki barátkozni szeretett volna a „bácsival”. Rögvest előkerült a bátyuskája is, aki vigyázott rá, egy komolyabb, tízéves forma legényke. Sosem láttam még itt őket, kérdezgetni kezdtem, honnét keveredtek ide. Valami kis abaúji falut mondott a fiú, ahonnan nemrég költöztek Budapestre. És hol jobb élni, itt-e vagy ott? – kérdeztem tőle. Hát sokkal jobb volt falun – mondta sóvárogva. – Akkor meg miért jöttetek ide? – Azért, mert az apukám csak itt kapott munkát – válaszolta a gyerek.
Miért nem élhetnek ott az emberek, ahol jól érzik magukat, miért kell sokkal rosszabb helyekre, barátságtalanabb körülmények közé költözniükő Valami itt nincsen rendben. Tudjuk, hogy ez nem csupán magyar probléma, hanem az egész mai világrendszeré. Indiában például sokkal iszonyatosabb a helyzet, mert az óriásvárosokban tízmilliószámra nyomorognak a bevándorolt emberek. De India már jó ideje megpróbál tenni is ez ellen. Egy csodálatos embernek, Swaminat-hannak köszönhetően kidolgoztak egy olyan rendszert, amely lehetővé teszi a sok százmillió falusinak, hogy élhessen tovább a szülőföldjén, ne kelljen elvándorolnia. Így aztán, ha az ember az utolsó autósztrádát vagy vasútállomást is elhagyja, 50 kilométerrel távolabb kezdődik a földi paradicsom, ahol az élet az önellátásra van berendezve, még sincs bezárkózás. Exportálni is tudják a termékeket, és leszakadva sincsenek a világtól – pedálos biciklivel állítják elő például azt az áramot, ami a legkorszerűbb számítógépek működtetéséhez kell.
Tudjuk, a cigányok valamikor régen Indiából vándoroltak szét a világ minden tájára, így mihozzánk is. Ahhoz, hogy problémáik megoldódjanak, vissza semmiképpen sem mehetnek, de talán India eljöhet ide. Így gondolta néhány éve egy kiváló magyar fejlesztési szakértő, és hozzákezdett az ott látott modell magyarországi alkalmazásához. Talált mindenekelőtt egy alkalmasnak látszó mintafalut, melynek lakossága többségében cigány, s akik nagy érdeklődést is mutattak a dolog iránt, hiszen már sok éve nincsen sem munkájuk, sem lehetőségük az elvándorlásra (amit bizonnyal nem is szívesen tennének meg). De ehhez a fejlesztéshez közhatalmi támogatás is kell, helyi és országos, és itt kezdődtek a bonyodalmak. Minálunk ez nem olyan egyszerű, mint Indiában.
A 2002-es önkormányzati választás idején megpróbáltak egy fiatal, dinamikus, helybéli cigánynőt polgármesterré választatni, mert az ő együttműködésével a mintaprogramot el lehetett volna kezdeni. Ám elindult ellenük egy felháborító kampány, s azt híresztelték, hogy az ő győzelmük esetén a cigányokat gázkamrába küldenék. Ebben az országban következmények nélkül lehet ilyen rágalmakat terjeszteni, a szegény korlátolt falusiak meg valóban megrémültek ettől, újra is választották az addigi polgármestert, aki folytatta azt a semmit, amit az előző tíz évben végzett. Még többet is tett, mert a brüszszeli támogatással valahogy mégiscsak indulóban lévő közmunkaprogramot is félbeszakította – a támogatás pedig a szerződés megszegése miatt elveszett.
A meg nem valósult mintaprogram egyébként azóta is nagyon érdekli az indiai kormányt, nagykövetein keresztül figyelemmel is kísérné, ha volna mit. Kár, hogy ez az érdeklődés nem ragadt át a magyarországi kormányra. Nálunk az a nézet, hogy a cigánypolitikát nem lehet elválasztani az általános közpolitikától, még előrevivő megoldásoknál sem, mondván, hogy a cigányok is a hazai társadalom részei.
Ahhoz, hogy az emberek a lakóhelyü-kön is találhassanak megélhetést, olyan módszeres gazdaságpolitika kellene, mint amilyent az Európai Unióban már ki is dolgoztak és támogatnak: ezt mondják vidékfejlesztésnek. Sajnos a csatlakozási tárgyalásokon a magyarországi vezetés a legrosszabb feltételeket harcolta ki a vidékfejlesztés támogatására, és most is csak az EU által előírt kötelező minimumot fogja erre szánni.
Még az előző kormány idejében történt, amikor még nem voltunk tagok, de már ki volt tűzve a csatlakozás időpontja, hogy az EU adott egy aránylag csekély támogatást a LEADER programból, amelynek a segítségével helyi fejlesztési modelleket lehetett kidolgozni és megvalósítani. Ezek főleg a helyi gazdasági együttműködés támogatását szolgálták, hogy munkaalkalmakat segítsenek teremteni, és ezzel lehetővé tenni a helybéli megélhetést. Két cigány közösség is részt vett benne, a Zala megyei Sormás és a Nógrád megyei Endrefalva szervezőközponttal. Nem volt ez nagy pénz, 14 község 47 projektje részesedett belőle, összesen körülbelül 50 millió Ft támogatási értékben, viszont a tanulságait jól lehetett volna alkalmazni a csatlakozásunk után, amikor már megnyílnak előttünk a nagy támogatási alapok is. De ilyesmi nem történt, a program befejeződött, tanulságai meg nincsenek. Nem is lehetnek akkor, ha a kormányzatot az egész vidékfejlesztés nem érdekli, az ott lakók megélhetése sem.
Tudomásul kell venni azt, hogy a „cigánypolitika” egyáltalán nem választható el az általános politikától. Ezért a 2002 után bekövetkezett változások, amelyek a cigányság számára annyira rosszak voltak, összefüggenek a nagypolitikai célok változásával.
Nincsen többé szó vidéki munkahelyek telepítéséről, hanem ehelyett a támogatásokat a jó ég tudja, miféle gyárak kapják, amelyek a falusi cigányok munkalehetőségeit aligha fogják javítani. Igaz, hogy más falusiakét sem. A távlati célkitűzés a falvak felszámolása, és ennek érdekében le kell rontani a falusi közellátást, például meg kell szüntetni a postát, az iskolát, a közlekedést.
Az Országos Cigány Önkormányzat több éven át kapott olyan átengedett alapot, amellyel támogatni tudta a helyi cigányság fejlesztési pályázatait, évi több milliárd forintnyi fejlesztést lehetett így megvalósítani. Ennek is véget vetettek, mert hát ez is ellentétes a falvak elsorvasztásának koncepciójával.
Volt egy indulás előtti program, amelynek az volt a célja, hogy a még meglévő 600 cigánytelepet felszámolja, és az ott élőknek jobb lakhatási lehetőséget biztosítson. Persze itt nagyon szegény emberekről van szó, ezért ezt csak szociális lakásjuttatás formájában lehetett volna megoldani. De az új kormány a szociális lakásjuttatásokat befagyasztotta, így aztán nem került sor a telepfelszámolásokra sem, amit már 2002-ben el lehetett volna kezdeni, és a munka felén már túl is volnánk. Ezzel is talán az lehet a fő baj, hogy szintén a falvakat fejlesztené, merthogy ott van a legtöbb ilyen cigánytelep. Az, hogy e helyett és e pénzből autósztrádák épülnek, nem tudom, mennyire vigasztalja a vidéki cigányokat.
Volt egy sikeres program, amelyben a falusiak önfoglalkoztatását támogatták. Helyi kis termelői közösségek vehettek részt benne, akiknek volt valami csekély földjük, és ennek a megművelésére évente támogatást kaphattak. Nagyon sikeres program volt ez, hiszen nem „halat” adott az éhezőknek, hanem „halászni” tanította meg őket. A résztvevőknek körülbelül a harmada volt falusi cigány, de nagyon nagy volt az érdeklődés, és aránylag csekély ráfordítással a sokszorosára lehetett volna növelni a résztvevők számát. De mit várjunk akkor, ha a kormányprogram a 10 ezer hektáros gazdaságok kialakítását támogatja, a kisgazdaságokat pedig megszüntetné, mert „életképtelenek”? Hát, akit fojtogatnak, az valóban életképtelen is marad. Így járt ez a program, ami visszaesett a töredékére, de várható, hogy teljesen meg is szüntetik majd.
Volt egy tervezet arról, miképpen lehetne megfelelő képzettségű cigány családokat telepíteni olyan falvakba, ahol többségükben cigányok élnek, és a föld eléggé kedvezőtlen nagyüzemi szántóföldi művelésre, viszont különféle, éppen a cigányok által kedvelt kultúrákra, mint állattartás vagy gyógynövény-termesztés, megfelelő. Ezt a tervezetet is félretették, de hát ez is ellentétes az óriásgazdaságok gondolatával.
Volt elképzelés arra is, hogyan lehetne megoldani a nagyszámú munkanélküli muzsikus cigány foglalkoztatását a vendéglátóhelyeken, de már ezt sem lehetett kidolgozni. Kit érdekel a falusi-kisvárosi vendéglátáső óriási bevásárlóközpontok kellenek, azokat kell inkább támogatni!
Az egészségügy támogatásainak csökkentéséről, a kórházak privatizációjáról sok szó esett az elmúlt években, de döntő áttörés csak a választások utánra várható. Nem nehéz rájönni, hogy ha ezek megvalósulnak, akkor annak is a cigányok lesznek a legnagyobb vesztesei.
Persze a cigányoknak azért sokféle olyan bajuk van, ami, ha meg is egyezik a társadalom egészének problémakörével, annál súlyosabb. Ezért látszott szükségesnek egy olyan dokumentum kidolgozása, amely a cigányság gondjainak hoszszú távú megoldását foglalja össze, és pontosan számon is kérhető a mindenkori kormányoktól, hogy mennyit tett ennek érdekében. Ebből a célból készült egy országgyűlési határozattervezet, amit egyeztettek a minisztériumokkal is, a helyi cigányság szervezeteivel is, és 2002 tavaszára készen is volt. Csakhogy az új parlament ezt is kidobta az ablakon. Ugyanez érvényes a közigazgatásra is. Annak előtte köztisztviselők intézték a cigánypolitikát, amiben az volt a jó, hogy védte őket a tisztviselői törvény, és ok nélkül nem kerülhettek ki az állásukból. Ez pedig fontos szempont olyan kritikus területen, mint a cigánypolitika, ahol sokféle részérdekkel szemben bizony gyakran kell vitatkozni, sőt veszekedni is. Most viszont a cigánypolitika már „roma származásúakra” van rábízva, amiben részint az a rossz, hogy a közigazgatás éppúgy szakmai hozzáértést igényel, mint az orvostudomány. Ki mondana olyat, hogy a cigányokat cigányoknak kell operálniő Persze lehetnek orvosok, de meg kell szerezni a szakértelmet is hozzá. Részint pedig az a baj, hogy ők csak politikai munkatársak, és ezért bármikor indoklás nélkül fel lehet nekik mondani. Ilyenkor persze az ember óvatos, és nem teszi szóvá, ha lát valami problémát. Ezért eshetett olyan könnyen áldozatul a cigánypolitika a kormányváltásnak, mert nem tehették szóvá, amit lehetett volna.
Van aztán még egy szomorú dolog itten. Amikor 1990 márciusában Marosvásárhelyen elszabadulni látszott a pokol, mert pogrom volt kialakulóban, a hadsereg pedig lezárta a várost, nem engedte be a magyarokat, a cigányok, akik bemehettek, mindjárt a magyarok védelmére keltek, hiszen nem volt nehéz rájönniük, hogy utána ők következnének. Amikor baj van, akkor félre kell tenni a nézeteltéréseket, ez a tanulság, amit, sajnos, itt mintha elfelejtettek volna a cigányok. Én nem tudom, miféle alapja van a szervezetek és vezetőik közötti rossz viszonynak. De bármi is, amikor az egyik országos szervezetet kidobják a székházából, akkor minden cigány szervezetnek azt kellett volna éreznie, hogy itt őket bántják, és azonnal a védelmükre kellett volna kelniük. Sajnos ez nem történt meg. Kedves barátaim, az egymás iránti szolidaritás nélkül pedig nem fognak soha egyről a kettőre jutni.
Eszembe jutott még a bibliai Ézsau története is, aki egy tál lencséért eladta elsőszülöttségi jogát, vagyis a jövőjét. A választás is ilyen komoly dolog. Nem szabad a szavazatot odaadni egy üveg sörért, vagy egy tányér gulyáslevesért. Mert aki ezt teszi, az magára vessen, ha a sorsa rosszabbra fordul. Még inkább azt mondom, semmiképpen se szavazzanak arra, aki ilyen eszközökkel dolgozik. Mert látatlanban is meg lehet mondani azt, hogy biztosan nem akar jót.
Ahhoz, hogy hazánk demokráciája tényleg működjék is, felelősen gondolkodó emberek sokasága kell. A mi jövőnk pedig, cigányoké és nem cigányoké egyaránt attól függ, hogy tudunk-e olyan működőképes demokráciát teremteni, ahol a mi érdekeink érvényesülnek, és ahol a döntéshozók felelősséggel is tartoznak nekünk, választóiknak.

Jegyzet
1.A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság 2005. december 15-i rendezvényén tartott előadás szerkesztett szövege.

Forrás: Polísz, 2007. 104. szám

Magyar Irodalmi Lap