TRENCSÉN

A Vág mentén fölfelé, Beckón túl kitágul a szilaj folyam völgye, óriási hegyek szinte egymásra dőlnek körös-körül keretnek, míg végre Kosztolnánál meredek sziklán megvillan egy hatalmas romvár: Trencsén.

Itt székelt valamikor a leghatalmasabb magyar úr, Csák Máté, aki fittyet hányt a királyoknak és a törvénynek. A romhalmazban egy-egy kövön a Thurzó címer látszik, másikon a Forgáchok koronás nőalakja domborodik ki, amott a Hunyadiak hollója röpköd, majd a Zápolya- vagy az Illésházy-címer kerül szemünk elé. A kövek elbeszélik némán, hogy kik voltak ennek a várnak az urai. A vár udvarán van egy hetvenhat ölnyi mély kút. Ehhez is tapad egy történet.

Trencsén urainak mindenük volt, ami szívüknek, szájuknak tetszett. Csak egy hiányzott s ezt az egyet még Csák Máté sem tudta előteremteni. Nem volt a váruraknak vizük. Vizet nem adhatott nekik a király, a szikla pedig nem akart adni. Pedig ugyancsak bizgatták elégszer.

Szapolyai István, aki 1475-ben kapta meg a várat, egy portyázásból nagy zsákmánnyal tért meg. Sok lábas jószágot és törököt fogott. Mind a kettő készpénz; mert a lábas jószágnak jó ára van és a rabokat is kiváltogatják apródonkint. A rabok között volt egy gyönyörű leány, Fatime; szelid, finom, tartásban, modorban előkelő, elbájoló. Nagyon megtetszett Szapolyainénak, Hedvig tescheni hercegnőnek. Elkérte férjétől a hölgyei közé. Rá néhány hónapra előkelő török úr, Omar basa fia, jelent meg Trencsénben a várúrnál, hogy a török rabokat szeretné kiváltani.

– Azt igen okosan teszed. Olcsón engedem őket. Megalkudtak az összegben, de a török ifjú még így szólt előbb:

– Szeretném előbb látni, hogy mit váltok ki.

– Nézd meg hát előbb a portékát. Levezette a rabokhoz. Az ifjú elhalványodott s remegve kérdezte:

– Csak ennyi?

– Nos igen.

– Mind itt van?

– Mind.

– Ő tehát meghalt! – kiáltotta kétségbeesetten.

– Kicsoda? – Az én jegyesem, Fatime.

– Nem, a feleségemnek ajándékoztam.

– Őt akarom kiváltani, uram.

– Az lehetetlen. Amit egyszer feleségének ad a magyar ember, azt vissza nem veheti többé.

– Annyi aranyat adok érte, amennyit nyom – esengett a bég.

– Elég aranyam van.

– Száz arabs lovat hajtok érte az udvarodra.

– Elég ménesem van, – felelte ridegen Szapolyai.

– Hát mid nincs? Szapolyai nevetett.

– Vizem nincs jó muzulmán. Fakassz nekem e kősziklából vizet s én odaadom nemcsak Fatimet, de valamennyi rabot ingyen.

– Add rá nemesi szavadat.

Ezzel nekilátott az ifjú és a rabokkal három hosszú évig vájta a kősziklát mindig mélyebbre, mélyebbre, lankadatlan erővel, szívóssággal, míg végre az emberi akarat előtt meglágyult a kő is és víz buggyant fel a mélységből. Szapolyai szavát állta: a rabokat szabadon eresztette. A bég testileg megtörve e szemrehányó szavakkal vált meg tőle:

– Vized már van Szapolyai, de szíved nincs. A Szapolyaiak akkor veszítették el Trencsént, mikor a trónra jutottak. János királytól ostrommal vette be Ferdinánd vezére, Baracskay Pál. Ferdinánd odaadta zálogba Thurzó Elek országbírónak, a Thurzóktól a Forgáchokhoz származott, míg végre az Illésházyaknál állott meg hosszú évszázadokig.

Sok vidám, rózsaszínű napja volt Trencsénnek; lagzi, menyasszonyvárás, kendőadás. Itt ment férjhez Mária, I. Lajos leánya, luxemburgi Zsigmondhoz. Itt várták a magyar főurak Podjebrád követeit, s fogadták mesés pompával Mátyás jegyesét. Itt jegyezte el magát Szapolyai Istvánné leánya, Szapolyai Borbála, Zsigmond lengyel királlyal.

A sötét napokból is kijutott. „Álgyúk sokszor dördülének, falak sokszor repedének”, különösen Illésházy István idejében, akitől el is kobozta a várat Rudolf császár és odaajándékozta a bécsi kereskedőjének, Henkl Lázárnak. A Csák Máté vára Henkl uramnál! Minden várúr arcát pirosra festette a harag és a szégyen. Maga Bocskay István azt üzentette Trencsénbe, hogy egy rőffel fogja onnan Henklt kiverni. (Milyen boldog idő, mikor még csak egy Henkl volt. Most már ezer van.)

1605-ben ostrom alá fogta Bocskay a várat és csakhamar bevette. Okos ember volt, így gondolkozott:

– Most már kinek adjam? A saját embereim közül valamelyiknek? Ezek mindig marakodni fognak rajta. Ej, odaadom régi urának, Illésházynak. Legott nyeregbe is ültette csatlósát, keresse fel levelével Illésházyt.

A levél így szólott: „Bevettem Trencsént. Kegyelmedé volt, hát nem adhatom én sem másnak.”

Mire visszaírt Illésházy: „Nagyságodé volt a vár, most nagyságodé a várúr.”

Hű barátja lett Bocskaynak ezután, s nagyban elősegítette céljait, mert Trencsén vár nagyszerű ura, úgyszólván a Csák Máté hatalmát érte el, roppant népszerűsége és államférfiúi ügyessége révén. Egyszer meglátogatta Mátyás főherceg Trencsénben s bizalmas beszélgetésben elárulta, hogy király szeretne lenni.

– Tegyen meg felséged előbb nádorrá, és akkor király lesz – mondta Illésházy. A főherceg mosolygott.

– Az egy kicsit nehéz. Hanem kegyelmed tegyen meg előbb királlyá és akkor nádor lesz.

Illésházy meghajtotta magát. – Ám úgy is jó.

Nemsokára király lett Mátyás főherceg, Illésházy pedig 1608-ban nádor. Nem volt tréfadolog sem az egyik, sem a másik, – de mégis könnyebb volt Illésházynak királyt csinálni Mátyásból, mint Mátyásnak Illésházyból nádorispánt. Mert Illésházy protestáns volt, s a protestánst akkor szívesebben ültették máglyára, mint nádori székbe.

Szerkesztés: Felber Zsolt

Fotó: Veress Zoltán

Magyar Irodalmi Lap