Móricz Zsigmondnak nagy kultusza van Kárpátalján. Nevét az ugocsai Péterfalván
középiskola, a nagyszőlősi járásban kulturális egyesület viseli. Születésének 125.
évfordulóján a megemlékezések központja a hajdani Szatmár megyébôl egyetlenként
átcsatolt település, a Boldog emberben is megidézett Nagypalád volt.
A ragaszkodás nem véletlen, hiszen Móricz Zsigmond életét és munkásságát számtalan
szál köti Kárpátaljához. Egy kis lokálpatrióta túlzással úgy is fogalmazhatnánk,
írja egyik munkájában a neves kárpátaljai irodalomtörténész, Gortvay Erzsébet, hogy
életrajzában és életmûvében csak úgy hemzsegnek a kárpátaljai magyar helységnevek:
Kisdobrony, Csetfalva, Újlak, Beregújfalu, Bökény, Beregszász, Nagypalád,
Ungvár, Munkács. Az egyik településen gyerekfejjel fordult meg, a másik településen
már ismert, országos hírű íróként, szerkesztőként tartott előadást.
Sokáig kevesen tudtak arról, hogy Móricz Zsigmondot egyéb, rokoni szálak is
Kárpátaljához kötik. Ezek felgombolyítására a már említett Gortvay Erzsébet vállalkozott,
Még pedig a Boldog emberben és az Életem regényében fellelhető ,,nyersanyaglelőhely’’
alapján. A Pallagi és a Móricz família gyökérzetét Kárpátalján könnyen felleli
a kutató. Csak oda kell figyelnie magára az életrajzíró Móricz Zsigmondra, aki az
Életem regényében azt állítja, hogy neki joga van az ország legnagyobb uraival is
gorombáskodni, mert „az embernek szabad a véreit, önmagát szidni”. Márpedig az
ő ősei között – folytatja az elődökről való elmélkedést – a kapás jobbágytól az arisztokráciáig
megtalálható minden társadalmi réteg. Hogy a parasztősök hol keresendők,
azt nem részletezi, ellenben Pallagi-ágon számon tart egy báró Bánhidy Mária nevű
ükanyát, akinek a lányát, Kisdobronyi Isaák Erzsébetet Nyilas József porcsalmi református
pap, az író dédnagyapja vette feleségül.
Kisdobrony Csaptól egy karnyújtásnyira fekszik. A krónika ismeri Isaák Gáspár
földbirtokost, Szatmár megye egykori szolgabíráját is. A tüzetesebb kutatás – mégpedig
a családon belüli, Móricz Miklós, a tudós testvéröcs személyében – levéltári
adatok alapján bebizonyította: Erzsébet dédnagymama ugyan létezett, de nem
Kisdobrony, hanem a Tiszaújlak szomszédságában fekvő Csetfalva lakosa volt, és
nem édes, hanem csak nevelt lánya Isaák Gáspárnak, s csak valószínűleg rokona.
Tehát nem ment férjhez rangon alul Nyilas József református paphoz, aki Czine Mihály
szerint jobbágy vagy pár holdas paraszt nemes ivadék, és Tompához hasonlóan,
szolgadiákként végezte el a teológiát Sárospatakon. Ebből a házasságból származik
Nyilas Katalin, akit aztán a csetfalvi református pap, Pallagi József vesz feleségül.
Az ő lányuk Pallagi Erzsébet, az író édesanyja, aki 1859-ben született
Csetfalván.
A csetfalvi szülőházról az anya később így mesél írófiának: „Olyan kis öreg papi
ház volt, csak olyan kicsi, mint a többi parasztház. Faragott oszlopok voltak a tornácon…
Egyszer leütöttem egy cserép virágot a tornác karfájáról”. Móricz Zsigmond
maga is megfordult a 20-as években Csetfalván. E látogatásáról Sándor László Móricz
Zsigmond és Kárpátontúl című írásában tesz említést. Az egykori paplakot Móricz
már nem láthatta, csak a fakazettás, műemlék értékű református templomot.
És beszélhetett olyan öregekkel, akik emlékeztek még nagyapjára, Pallagi papra. Itt
gazdagodott meg olyannyira, hogy 1867-ben Beregújfaluban 60 hold földet tudott
vásárolni. A csetfalviak szerint abból, hogy a földesúrral paktált és „a falu ellen szavazott”.
Az író édesanyja másképp magyarázza: rendkívül fukar, kuporgató természetű
volt Pallagi tiszteletes. „Annyi szilva termett, rengeteg, és mégis megszámolta
édesapám, hány szemet szabad megenni vacsorára. S ez nekem akkor igen fájt”.
A családi emlékezet, amelyből Móricz Zsigmond a múltjukra vonatkozó információt
meríti, csak elvétve eleveníti fel restellni való dolgokat, s a valóságnál szívesebben
tartja számon az ellenőrizhetetlen illúziót. Így például a beregújfalusi nagy gazdagságot,
amely sajnálatos módon kicsúszott a család kezéből az apa korai halála
következtében. Móricz Miklós a tudós tárgyilagosságával vizsgálja a családi hagyomány
egyezését a tényekkel Móricz Zsigmond indulása című könyvében, és a
beregújfalusi jobb napokról így nyilatkozik: „Zsigmond még kőházat írt, a doktor
házát, amit úri háznak vél. Négy vagy talán öt szobával, de nem volt az másféle, mint
a régi parasztházak: két szoba, az egyikben Dajda lakott az urával, a másikban az
özvegy papné hat gyermekével”.
A hívekkel sem lehetett valami jó a viszonya Pallagi tiszteletes özvegyének. Elkötötték
a lovait, megdézsmálták a méhesét, pusztították a baromfit az udvarban. Ha
ugatott este a kutya, vasvillával kellett a portát körüljárni. Móricz Zsigmond megérti
ugyan, hogy „a paraszti erkölcs mást diktál, mint a fix fizetéses papi morál”, de a
beregújfalusiakat az Életem regényében anyja szemével látja, aki szerint, „még abban
az időben valóságos vademberek voltak. Az öregek üstököt hordtak, befonták hajukat
és fésût viseltek benne. Indulataikban is olyan régifajta népek voltak”. Pallagi tiszteletes
asszony ezzel a világgal Beregújfalun nem kívánt volna összerokonosodni. Inkább
hazaköltözött apja falujába, Csécsére, ahol övéi közt több biztonságot remélt.
Itt történt 1878-ban a Mikszáthénál is meglepőbb házasság: Pallagi Erzsébet, a
paplány Móricz Bálinthoz, a parasztlegényhez ment feleségül. Találóan jegyzi meg e
frigyről Czine Mihály: „a mesebeli szegénylegény könnyebben elnyerhette a tündér
királylány kezét, mint akkoriban a parasztfiú a tiszteletes kisasszonyt”.
Móricz ágon nem volt szokás úgy számon tartani az ősöket, mint Pallagi vonalon.
Az Életem regényében ezt az író maga is megerősíti: „Móricz elődökről csak annyit
tudok – írja –, amit hosszú idô alatt elejtett szavakból gyűjtöttem. Apám soha egy
szót sem volt hajlandó szólni családi emlékeirôl, mintha valami olyan lett volna, ami
nem hoz dicsőséget rá. Különben maga sem sokat tudhatott róla, mert hiszen hároméves
korában maradt árván”.
Az Életem regényében a családi múlt egyetlen hiteles krónikásaként Borca nagynénjét
tünteti fel Móricz Zsigmond. Családja jelenéről és múltjáró! szóló értesüléseit
főleg tőle szerzi be. Rá hivatkozik például, mint hiteles forrásra, mikor apai nagyapja
halálának csaknem idillikus, megkapóan tiszta, emberi történetét elmeséli: „Így mondta
el Borca néném, édesapám egyetlen testvére 1923 májusában, itt, Budapesten, édesanyám
lakásán” – teszi hozzá az 1855-ös kolerajárványról szóló történethez.
Ez a Borca néni, Papp Györgyné, született Móricz Borbála magosligeti lakos nem
más, mint a Boldog emberből ismert Joó György édesanyja. 79 éves 1923-ban, és az
író szerint nagyon hasonlít öccsére, Móricz Bálintra. „Éppen olyan kicsi, vaskos, lapos
arcú, sárgás arcbőrű, s a szája is ugyanaz az ívelés nélküli, és az ajak alatt behajlás
nélküli áll. Keleti filmeken látni még ma is ilyen arcokat”.
„A boldog ember anyjának vonásait nekem még volt szerencsém felfedezni unokája
arcán” – olvashatjuk Gortvay Erzsébet Móricz Zsigmond rokonai Kárpátalján
címû tanulmányában. Ez az unoka volt az utolsó Móricz rokon Kárpátalján. Az irodalomtörténészt egy 1979-ben egy népköltési gyűjtőúton hozta vele össze a véletlen.
Orlóczky Gézánét Ombódy llonának hívták, 1901-ben született Tiszabecsen, 1919-
ben jött Újlakra feleségül. Apja Ombódy Lajos, anyja, Papp Mária, édestestvére volt
annak a Papp Mihálynak, aki 1932-ben, Pesten jártakor elbeszélte a nagybátyjának
az ő olyan igen boldog gyermek- és ifjúkorát.
Ilonka néni jól emlékezett a magosligeti rokonságra, Mihály nagybácsi gyermekeire:
Lenkére, Olgára, Mihályra. Arra is figyelmeztetett, hogy nemcsak Mihály nagybátyja
próbált Pesten megélhetést keresni, mikor a faluja elűzte, hanem testvéröccse,
András is. Papp Andrásról, a pesti bádogos rokonról megemlékezik Móricz Miklós
is. Ilonka néni úgy tudta, Móricz Zsigmond taníttatta ki a mesterségre.
Természetesen emlékezett Ombódy llona, aki a nevét y-nal írta és váltig ragaszkodott
a Papp és Móricz család nemesi származásának bizonyítottságához, anyai
nagybátyjára, Móricz Zsigmondra is. „Itt járt, ezen a portán – állította. – Talán még
fénykép is van róla”. De nem találta. Csak a saját lánykori teljesalakú fényképével
ajándékozta meg a kutatót.
Idézzünk egy részletet a Gortvay Erzsébet irodalomtörténész által rögzített beszélgetésből:
„– Aztán milyen ember volt Móricz Zsigmond? – faggatom az újlaki unokahúgot,
aki magányosan, betegen, szerény kis nyugdíjból éldegélt, s szegénysége miatt szégyenkezett.
– Igen jó ember volt. Nem volt büszke. Szerette a rokonokat. Mindig jött Becsre
meg Magosligetre. Jött ide Újlakra is.
– És hogy tudott idejönni Magosligetről? – kíváncsiskodtam. Ilona néni nem hagy
magán kifogni. Érvel és talán nem is sejti, milyen meggyőzően.
– Ó, hát nem kellett neki ahhoz szekér vagy kocsi, hogy ide jöjjön. Jobban szeretett
ő gyalog. Csak gyalog jött, mindig gyalog.
Ebben egyetértünk. Megkérdem még, járt-e Ilonka néni Móricz Zsigmondnál Pesten.
– Én nem. Csak a húgom, Iza. Neki volt egy fia, akit egyedül nevelt. Zsiga bátyánk
azt mondta, hogy ne búsuljon, majd ő felviszi Pestre, ott kitaníttatja. Fel is
vitte. Mert a szavát, azt ő mindig megtartotta. Mesterember lett a Józsiból. Megnősült.
Aztán elment hozzá az anyja is. Így maradtam én egyes-egyedül. Nem is tudja
senki, hogy Móricz Zsigmond rokona vagyok.”
A beszélgetés óta sok-sok évtelt el, és Ilona néni is elgyalogolt egy olyan világba,
ahol talán lehetősége nyílt újra találkozni a híres nagybácsival. Az utolsó rokon eltávozott,
de Móricz Zsigmond népszerűsége továbbra is töretlen Kárpátalján. Életét
és munkásságát ismerve, aligha véletlenül.
Magyar Irodalmi Lap