Ezek nem a gyehennaszenvedélyû, vangoghi

sárgák, a géniusz-sóváran vonítók, akik a

látomás ketrecnyi kozmoszában örök-szabad

fenevadak: örvénylô epedéssel véget nem

érôn zabálják teremtôjüket, hogy el ne

avuljon mindenség-egyberántó pillanata

a csodának, mögötte kavicsokká csomósodott

halállal megtelik a téboly jégvillámos

bádogvályúja, galaxis-mélyi tárgyilagos

szél rengeti, csörgeti, a kisdedekben megmártózott

idô vacogása ez: ütemére sasszézgat

a sorsunk a szerzôdéses vesztôhely körül,

míg dagálylanak a mindenütt-drapériák,

ószeres-hergelô paródiái a vér színének.

Ezek a napraforgófejek nem a képzelet

november-komor vakondtúrásai a fölérhetetlen

ellenében, nem a máglyálló méhû tányérok,

tetézve arany-kásahegyekkel, átszikárlik

rajtuk az ínség, amint a Nap borzadályos

labirintot vonszolva keresztülemészti magát

tohonya bôségükön –

                                   a ragyogás-üledék

vérrel, velôvel megiszapolt habarcs:

a Minótaurosz-istálló bevakolva –

A te virágaid önfeledtek, mint az Isten

kiskorában, mézszín derûben lábadó lángosok,

ízek gyerekkorunkból visszazengô gongjai:

megátalkodott éhségünk, a naprendszerekre

falánk, áldozástiszta volt, de barbár erejû:

fokhagymakoszorúba gömbölyödött az áhítatunk –

Mosolyosra súrolt rézedények virradnak át

virágaidon, és egy szánk csorbította töltényhüvely,

édenriogató sípolások zamatos mocsarával

teli: ôspikulává szelídítve fémkémcsövét

a halálnak, meg nem történtté bûvöltük a kígyót

és egész térdedig nyurgult életünkkel várakoztunk:

támadjon fel tenyeredbôl a sülttök édes hajnala –

S te sugárzásba burkolózva magasodsz föl,

a hajad temetôi lapátok idôtlenné

gyötört ezüstje, magába veszejti a tengerbölcs

háttér: távlatoktól hamvas kötényed, és a

dióhéj-vitorlások tiszavirág-gyönyörrel

kirajzanak velünk,

                              obulus potyog

a szánkból, mint hetyke cseresznyemag –

Vaspántos képzelet csikorog a szárazdokkban.

Kezünkben a tél gombóccá gyúrt, romlatlan

fogadalmi kesztyû, nincs méltó arc, amibe

belevágjuk, a szégyen alkonycsóváit lobbantva

fel, hogy világánál ránktündököljön villámnyit

elsikkasztott kalandunk, az élet, s méltatlankodva

csordállunk, mint a barmok, kikben olykor gondolattá

torlódik a jászolhiány –

                                     ridegmagány karámodik

körénk, zenitünk gyümölcse férges, félérett kolomp.

Noha karodat megtelepedte már a keselyû,

nem hitted, röptetni csak az enyészet hiéna-madara

maradt: keserû ámulással vizslatta szemedet,

bogarában miért csillagszórózik oly konokul az Isten,

s te még egyszer magadhoz rendelted a menny

harmatában feredôzô sólymaid, s támadt

belôlük vállad körül garabonciás förgeteg,

mely lényegedet az ôskezdethez röpítette el,

a keselyû tebenned-országlása megszakadt,

és elnyûtt kezedben megéledt csonkja az ecsetnek,

nyomán klorofilltól diadalittas levelek

karéjodnak elô, húsukban pajzsok súlyos

szándéka érik, újszülöttek létbe-szakadó

sírásából szôve harssá a vászon, a tavasz

spenótvad ôszinteség, átviharzik a trombitákon –:

lankadatlan tajtékzik ránk a takarodó,

s míg veszteglünk átok és imádság égbetámasztott

lajtorjáin, szívetdúlón tombolja felénk

evangéliumod, hogy a remény akarattól

töménylô zöldbe-ojtott eleve elrendelés.

Magyar Irodalmi Lap