Mulandóság te nagyvezér!

Fehér a hajam már fehér

Fércelten verő szívemnél

élet és halál összeér

Szilveszter ködös alkonyat

Hatvanöt volt Lesz hatvanhat?

Vágtató ló az esztendő

Képemen sötét ránckendő

Mögötte reszketőn ragyog

mind aki voltam és vagyok

az illedelmes kisfiú

ki minden volt csak nem hiú

nem gúnyos és nem fölényes

Ki mindig tudta hogy véges

a lét s hiába nevetett

lelkében jégeső esett

Csontmező fehérlik belül

ahol a madárdal lehűl

Sötétség fagyott szobra áll

és betölt mindent a halál

amiből lettünk – emberek –

születés előtti közeg!

Mi könyörtelen visszahív

Pontosan méri ezt a szív

De azért szivattyúzik még

bár senki – sem a mindenség! –

nem veszi észre ha megáll

s a Föld rugója is lejár

a nap is végleg megvakul

Világűr önmagába hull

Kérdezem egyik vagy másik

KI AZ ISTENNEK HIÁNYZIK?!

(Szauruszok hajnalban,2005)

Magyar Irodalmi Lap