Vannak népek, melyeknek több a nemzeti-örömünnepük, mint a gyásznapjuk.

Nem számoltam meg, de azt hiszem, mi magyarok többet a gyászolunk mint örülünk…

Vannak nemzetek, kiknek minden poétájukat, írójukat, művészüket megbecsülés, babér övez.

Nekünk több az elfelejtett, vagy inkább elfelejttetett (?) írónk, költőnk, alkotónk.

Nemzeti gyászunk napját, szeretném egy elfelejtett dalnokunk versével kegyeletessé tenni.

OKTÓBER HATODIKÁN.

Amennyi könny van a szemekben,

Hulljon ki lassan, permetegben,

S elsírva mind, kezdd ujra még;

Siratni őket nincs elég!

Nő, könnyeid peregjenek,

Mint szerte hulló gyöngyszemek.

S te férfi-szív, zord mint a kő,

Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!

Légy forrás, szirtből szökkenő.

Hulljon ki mind, gyász árjakint,

Amennyi könny van a szemekben!

Ahány fohászt szűl ember ajka,

A legnemesbbet fölsohajtva,

Mit a tusázó szív terem,

Mikor szent búja végtelen…

Fohász, a mélyek mélyiből:

Értük szakadjon égre föl!

Istent, ha alszik, verje fel

A gyász s iszony regéivel!…

Vihar gyanánt zokogja el

E nap setét történetét

Ahány fohászt szűl ember ajka!

Ahány virágot kéz letéphet,

Még hervadatlant, ifjat, épet,

Díszitni a halált vele:

Jövel! tegyük kövükre le.

Mosolygó, szép menyasszony, add

Mirtusból font koszorudat.

Oltárra fűzött friss virág

Jer méltóbb helyre: fonjad át

Kilenc bitó talapzatát!

Itt haltak, itt! E helyre vidd

Ahány virágot kéz letéphet!

Amennyi villám van az égben,

Szülemlő rémes, vad sötétben,

Mikor a nemző fergeteg

A bősz felhőt csókolja meg

S nász-táncot jár a föld pora:

Sújtson le, mint nyíl zápora!

Ahány bakó, ahány cseléd

Az árulást szolgálja még:

Szakgassa, törje, zúzza szét!

Álljon e rút fajon boszút

Amennyi villám van az égben!

Ábrányi Emil

Magyar Irodalmi Lap