A finn és az észt eposz, a Kalevala és a Kalevipoegkeletkezési körülményeinek, a származási országban betöltött szerepének, magyarországi útjának és hatástörténetének összegezésére vállalkozott 2002. végén megjelent könyvében Fehérvári Győző. Nem hiszem, hogy külön felmérést kellene végeznünk annak igazolására, hogy míg az úgynevezett átlagemberek túlnyomó többségének tudomása van nálunk a Kalevaláról, és majdnem olyan gyorsan össze is kapcsolják a finnekkel, mint a tavakat és a szaunát, addig a Kalevipoegről inkább csak a nyelvrokonság, esetleg Észtország iránt érdeklődőknek meg az irodalmároknak van tudomásuk. De nemcsak nálunk: világszerte is ez a helyzet. Eltűnődik az ember: ennyit számítana az a bő húsz esztendő, amely a két eposz megjelenése közt eltelt vagyis az elsőség? A feltételezett vagy kimutatható Kalevala-hatások a Kalevipoegen? A több ponton közös hagyomány a két közeli nyelvrokon nép folklórjában? Vagy épp az ebben fellelhető különbségek? Az arány(talanság) mértéke az igazán meglepő. Jávori Jenő két kitűnő bibliográfiájának ( A finnugor népek irodalmának bibliográfiája a kezdetektől 1974-ig és Az uráli népek irodalmának bibliográfiája (1975-1994) tanúsága szerint a finn eposzról szóló hazai írások mintegy tizenötszörösét teszik ki a Kalevipoeggel foglalkozóknak. Emellett az is feltűnő, hogy az észt eposzról csaknem kizárólag nyelvészek, finnugristák írnak, a Kalevala viszont a körön kívülieket, számos írónkat is remek esszék írására késztette Kosztolányitól Gulyás Pálon át Tornai Józsefig, és csak a finn eposznak mutatható ki hatása több költőnk életművére József Attilától Juhász Ferencig. (Szemléletesen mutatja ezt az a formális tény is, hogy Fehérvári könyvében, amely párhuzamos fejezetekkel építkezik, az utolsó fejezet A Kalevala mint a magyar költészet ihletője pár nélkül marad.) Ő azonban azt hiszem, igen bölcsen nem állítja munkája középpontjába e fogadtatási és hatáskülönbség boncolgatását, hanem mintegy tenni akar ellene. Módszeresen, a párhuzamos életrajzok módján tekinti végig a magyarfinn és észt szakirodalomból szemelgetve az eposzok keletkezési idejének társadalomés irodalomtörténeti hátterét, a keletkezéstörténeteket, majd irodalmi művekként állítja őket egymás mellé, bemutatja és véleményezi a magyar fordítások értékeléseit. Amint az Előszóban írja: Módszertanilag a komparatisztikai feldolgozást nem csupán a két eposz közös gyökerei indokolják, hanem az is, hogy az irodalmi köztudatunkban alig-alig jelenlévő Kalevipoegről szóló tudnivalókat így ráépítem a sokkal ismertebb Kalevalára. Ez a szándéka és módszere azt eredményezi, hogy némiképp visszakerülünk (visszavisz bennünket) egyfajta szüzesség állapotába: az eposzok megjelenése körüli időkbe. (A Régi Kalevala 1835-ben, az Új teljes 1849-ben jelent meg; az Ős-Kalevipoeg 1853-ra készült el, megjelenni azonban csak a teljes eposz jelent meg 1857-61 között, füzetek formájában.) Akkoriban ugyanis még Magyarországon is majdnem egyenrangúan foglalkoztak velük (Hunfalvy Pál híradásai és ismertetései, Szilády Áron 1868-as összehasonlító tanulmánya). Ahogy Fehérvári Győző is írja egy helyütt: A Kalevala és a Kalevipoeg (azután) az 1870-es évektől jó időre szétválik. Az észt eposszal úgyszólván senki sem foglalkozik a hazai szakirodalomban. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az együttes tárgyalás még ritkább: 1911-ben, a Heinrich Gusztáv szerkesztette Egyetemes irodalomtörténetben Bán Aladár vont bizonyos párhuzamokat köztük, aztán 1967-ben a korszellemnek megfelelően Radó György írt A finn és észt eposz eltérő társadalomábrázolásáról, s 1975-ben a jeles finn Kalevala-kutató, Väinö Kaukonen összehasonlító tanulmányát közölte az Uráli népek című kiadvány az említett Jávori- bibliográfiák tanúsága szerint. Fehérvári Győzőt az teszi igazán alkalmas személlyé az effajta párhuzamos tárgyalásra, hogy fő területén, az észt irodalmon kívül fordítóként a finn irodalomra is rálátása van. Nyilván e kettős kötöttség miatt is lehet munkájának lényeges jellemzője a kellő objektivitás, a feltétlen korrektség. Hogy éppúgy bemutatja: a finn Ganander Mythologia Fennica című művének észtre fordítása irányította rá az észtek figyelmét saját népköltészetükre, mint azt, hogy Friedrich Robert Faehlmannak a fejében már a Régi Kalevala megjelenése előtt két évvel megszületett a Kalevipoeg gondolata. Vagy azt, hogy az észteknek nem sikerült felgyűjteniük a Kalevala alapját képezőkhöz hasonló népénekeket, ezért aztán az észt eposzt a Faehlmann halála után összeállító Friedrich Reinhold Kreutzwald prózai hős- és eredetmondák felhasználásával, átdolgozásával kényszerült dolgozni, úgy, ahogy Arany is tervezte annak idején a mi naiv eposzunkat. És azt is, hogy a Kalevala szerteágazó kompozíciójával szemben a Kalevipog szerkezete egységesebb, egyenes vonalúbb, drámaibb, mivel valójában egy hős köré szerveződi. Ugyanakkor regisztrálja Lönnrot Kreutzwladénál erőteljesebb költői tehetségét, s ennek azt az érdekes következményét, hogy a 20. század elején az Ifjú Észtország mozgalom íróiban a Kalevipoeg átdolgozásának gondolata is felmerült miközben Finnországban a Kalevala-láz egyik csúcsidőszakát élték a művészetek minden ágában: a karelianizmust (Akseli Gallen-Kallela, Jean Sibelius, Eino Leino stb.), amely számos Kalevalatémájú alkotást hozott létre. Ez utóbbi jelenséggel kapcsolatban külön is szeretném felhívni a figyelmet azokra a fejezetekre, amelyek arról szólnak, hogyan hatotta át a két ország szellemi és mindenapi életét a két eposz mindmáig. A finnekét a fentiekből talán érthetően még alaposabban, mint az észtekét. És itt hadd jegyezzek meg egy, a könyv témáján kívül eső körülményt magyarázatul: hogy tudniillik az észteknek a nemzeti identitás megteremtéséhez és fenntartásához volt (lett a Kalevipoeg megjelenése után hamarosan) egy másik kivétele eszközük is, amelyről Toivo U. Raun így ír Észtország története című művében: Semmi más esemény nem tükrözi jobban a nemzeti ébredés optimizmusát, mint az 1869-ben Tartuban tartott első össz-észt dalosünnep (amely 1894-ben már 50 ezer jelenlévő részvételével zajlott). A szóban forgó két fejezetnél egyébként örömmel vettem volna, ha szerző egészen napjainkig elért volna a vizsgálódással, hogy lássuk: a 20. század második felétől kezdve milyen sokoldalú és ravasz küzdelem folyik az új generációk megnyeréséért a nyelvi szempontból egyre elérhetetlenebb eposzok számára. (Gondolok például a Kalevala élő nyelvi, rövidített átírásaira vagy Kai Nieminen 1999-es költői megújítási kísérletére, és az olyan játékokra, mint az egy iskola diákjai készítette szleng-változat vagy az ugyancsak a 150. évfordulóra (1999) megjelent savoi nyelvjárási átköltés). A könyv szövegét a jellegéből adódóan gazdag, 215 tételes hivatkozásjegyzék követi. Ebben szerencsés lett volna feltüntetni a hivatkozott művek kiadási helyét is. Az ezután következő nyolc(!) tételes Egyéb felhasznált irodalom című bibliográfia viszont, amely ötletszerűen tartalmaz néhány általános összefoglaló munkát, gyaníthatóan tévedésből került bele a könyvbe. Az eligazodást jól szolgáló névmutató zárja a kiadványt. Fehérvári Győző munkája jól olvasható összefoglalása annak, amit a két eposz életútjáról mai szemmel is fontosnak tartunk, így haszonnal forgathatják magyartanárok és magyar szakos egyetemisták, főiskolások is. Emellett céljának megfelelően alkalmas lehet arra is, hogy kedvet ébresszen a Kalevipoeggel történő megismerkedésre. Ehhez 1985 óta rendelkezésünkre áll Rab Zsuzsa új fordítása, amely Bán Aladárnak a kissé Vikár Kalevaláját utánzó, de annál nehézkesebbre és avittabbra sikerült átültetése helyett könnyen olvasható, szép szöveget kínál. A Lucidus Kiadó jó szolgálatot tett a könyv kiadásával, s így könnyedén hunyunk szemet afölött, hogy bár már az észtek sem kisebbségei a Szovjetuniónak a Kisebbségkutatási Könyvek sorozatban talált helyet neki.

Fehérvári Győző: Dalnak új utat mutattam, Lucidus Kiadó, 2002

Forrás: Polísz, 2009. 89. szám.

Magyar Irodalmi Lap