Pueblo Mexikó egyik nagyvárosa. A buszok mindig elviszik ide a turistát, hogy megmutassák a

főtéren a város és Mexikó egyik történelmi nevezetességét, a hatalmas, régi katedrálist.

Robosztus, mint általában az épületek, amelyeket sziklákból és az örökkévalóságnak emeltek.

Bent illatos csönd, és arany mindenütt. Arany a több emelet magas oltár, arannyal burkoltak a

csavaros oszlopok, a kőcsipkék szegélye, és minden arany itt, amit aranyból lehet csinálni vagy

amit arannyal fel lehet cicomázni. Mert Istennek csak így tetszik. Legalábbis úgy hiheti a balga

lélek, aki az abszolút jóságot vélte felfedezni ebben a fajta Istenben, a fix pontot, a tisztaság és

jóság abszolút tetőfokát a mocsok és némi emberi jóság tengerében. És elkezdte örömében

aggatni az aranyat a helyre, ahol az abszolút jóság lakik. És aggatta, és az aranyra is csak

aggatta a még több aranyat, némileg talán sajnálkozva is afelett, hogy aranynál nem tud

abszolútabbat aggatni az abszolútra, mert hát mi van, ami aranyabb az aranynál!

Iparművészileg igen impozáns az egész, de émelyegni kezd ilyen helyen a magamfajta szimpla

lélek, tudván, hogy nem okvetlenül külsőség és cicoma kell ennek az istennek sem, ahogy

egyáltalán az isten, a fogalom, amely az abszolút igazat és jót képviseli, tökéletesen érdektelen

éppen külsőségeket illetően.

Furcsa az ember. Megtalál egy gondolat-szisztémát, egy hitrendszert, és ahelyett, hogy

önmagában, vagyis a lélek mélységébe befelé-lefelé tágítana magának lelki katedrálist, kint, a

főtéren és a magasba épít és fölfelé, méghozzá nem lelki, hanem nagyon is anyagi kő- és fém

konstrukciót, majd roskadásig cicomázza azt is ugyancsak anyagi javakkal, mintha az emberi

lélek csak az anyagit volna képes igazán érteni. És valóban, legegyszerűbben azt érti.

Mert azt könnyebb.

Leginkább (és különösen ma) csakis azt érti az ember, hogy „mennyit ér” ez vagy az és akármi,

akárha az istennel való kapcsolatról is van szó.

Elszomorító a csupán bazárt értő lélek. A spirituális kőkorszakból való ki nem emelkedettséget

leplezi ez le.

Az idegenvezető külön felhívja a figyelmünket a katedrális egyik hajójában található vége nem

látható vitrin-sorra. Mint érdekességre. Valóban különös: szépen megvilágított üvegfal mögött

kis kampókra aggatva két-három centiméter nagyságú lábat, kezet, szívet, fejet stb. ábrázoló

arany fityegőket látunk ezrével, ha nem éppen tízezrével.

Kérdezzük, mit akar ez jelenteni.

„Ez úgy van”, mondja tudományoskodva az idegenvezető, „hogy a pap megmondta a népnek,

hogy ha valakit isten irgalma valami testi betegségből meggyógyított, vagy ha azt akarja valaki,

hogy meggyógyuljon, egy olyan testrészt ábrázoló kis arany tárggyal ajánlatos megajándékoznia

a jóságos Isten házát, ami Isten figyelmét a kérdéses testrészre irányítja. Mind megannyi

gyógyulásért való esdeklés vagy gyógyulások meghálálása…”

Csuda okos dolog ez, mondatja velem az a kis merkantil szellem, amim egyáltalán van: kiszedni

belőlük így vagy úgy az utolsó apróbb arany darabkákat is, mert hiszen a nagy „civilizálás”

minden nagyobb arany tömböt lemezzé, szoborrá, cicomává változtatott, és oltárra, falra,

oszlopra és csipkeszegélyekre halmozott.

Valamikor természeti kincseit tekintve is gazdag föld volt ez…

Kifelé jövet, a kapuban, egy helyi mexikói indián anyóka mellett haladunk el. Mankóval áll ott

és tartja a markát.

Réz pesókat adnak néki a turisták, vagy papírpénzt. Arany pénz régen nincs már forgalomban.

Még a nagyszüleitől szedték el. És nekünk sincs…

* 

Magyar Irodalmi Lap