Lassan és bizonytalanul lépkedett a pincébe vezető meredek lépcsőfokokon. Korlát nem lévén, kezét a párától nyirkos, szürkésbarna gombával borított falnak támasztotta. Tapogatózó kezétől – a megvastagodott penészrétegben –   nyomot hagytak az ujjai. Botorkált lefele, és lábával óvatosan kereste a következő fokot. Nem volt ez olyan igazi borospince, csak egy betonfalú, épület alatti pince,  szabadba nyíló műanyag szellőzőcsővel. A levegő nem nagyon járta át a kis helyiséget.

Másik kezében tartotta a gyertyát. Gyengén pislákoló láng, a nehéz pinceszagtól, vagy talán a mozgástól, néha vízszintesre fordult, és már–már úgy tűnt, hogy végleg elalszik. Aztán erőt gyűjtött és a rövid kanócon újból kihúzta magát, hogy fényt adjon. Volt villany a pincében, de nem kapcsolta fel. A gyertya talán megszokásból került a kezébe, ahányszor csak lement. A halálos mustgázok miatt rögzült belé ennyire az óvatosság.

Októberben a szüret rendben lezajlott és a szőlő leve is hordókba került – nem sok lett – talán százötven liter. A kis kerthez képest jó mennyiségnek számított ez is.

Főleg Oportó meg Othelló szőlőt telepített annak idején, azért volt néhány tőke, halványpiros   kecskecsöcsű Rizamat is – enni.

Kevés gondozást igényeltek ezek a  fajták – azért is döntött így. Huszonnégy órázott a munkahelyén, aztán meg negyvennyolc szabad volt. A kertet rendben tartotta az év nagy részében. A szüret után viszont, mintha gazdátlanná vált volna a kis hétvégi ház környezete.

Az ablakon kopott, napszítta nejlon függöny – ráncba szedve az alumínium vitrázscsövön. Esténként csak a függönyön keresztül kiszűrődő gyenge lámpafény tanúskodott róla, hogy van gazdája a háznak és a teleknek. December volt, hó ugyan még nem esett, de az éjszakai kemény hidegek jéghártyát varázsoltak a pocsolyák tetejére.  A kicsi ház nem télre való építmény volt, csak egy présház. Előtérrel, aminek az egyik sarkában a konyha. Virágmintás viaszosvászonnal leterített asztal, rajta egy palackos, kétlángos gázrezsó. Egy zöldre festett stelázsi , ami valamikor fehér lehetett, mert a lepattogzott zöld festék alól foltokban kikandikált  egy–két kíváncsi fehér szem, amik mintha a ház gazdáját figyelték volna. A másik sarokban a pincelejáró, nehéz, zöldre festett acélajtóval, festése a pince felől már hólyagosodott.  Az előtérből kis betonos szoba nyílott, öntöttvas kályha az ajtó mellett, fűtődobos füstcsővel, amiről a zománc már itt–ott pattogzott. Kályha mellett öreg gyümölcsös láda vékony deszkából szegezve. A deszkák némelyike már megcsavarodott és a háromszög alakú sarokfából kihúzták a szeget. Aztán gondoltak egyet és visszaigazodtak a helyükre – a rozsdásodó vékony szegeket maguk mögött hagyva. A ládában volt némi tüzelő, de zömében a kertben levágott faágak, és néhány vastagabb akác kugli, amit  a szomszédtól kapott, amikor az kivágta az egyre terebélyesedő fáját.

Tétova léptekkel botorkált a pince agyagos földjén, amit néhanapján egy gereblyével felborzolt, majd egy lapáttal eligazított, hogy aztán ismét keményre tapossa. Kezében lévő gyertyáról néhány csepp viaszt a pince falára csavarozott régi cipőpasztás doboz fedelébe cseppentett, és óvatos mozdulattal a gyertyát odaragasztotta. Az öreg hordók megfeketedett dongái savanyú szagúak és nyirkosak voltak. Sorba járta a kicsi hordókat  és mindegyiket megkopogtatta – lökött is egyet rajtuk. Üresen kongtak a pince csendjében. A gyertyafénytől és a mozgástól néhány hófehér színű pincepók ijedten szaladt a vékony fonalán a mennyezet felé – biztos fedezéket keresve.

Az egyik hordó alján mintha lötyögött volna még valami. Kalapáccsal óvatosan kilazította a felső dugót, az üveglopót leakasztotta a falba vert rozsdás kampósszegről. A hordóba dugta az üvegcsövet – ahogy szokta – a levegőt kifújta a tüdejéből és nagy erővel szívni kezdte a lopót.  Nem jött, se bor, se levegő. Csalódottan és bosszankodva húzta ki a lopót a hordóból.  Az üvegcső talán két centit volt nedves a hordó alján lévő borsöprőtől. A cső eldugult a sűrű üledéktől. Kifújta belőle, majd visszaakasztotta a lopót a falra. A hordó alján lévő csapos dugót a kis kalapáccsal fellazította. Más nem lévén a keze ügyében egy dunsztos üveget tartott a nyíláshoz, de abba, talán féldecinyi zavaros lötty csurdogált. A hordót megbillentette és a kis üveg megtelt rózsaszín, savanyú szagú anyaggal. A dugót visszaütötte, majd fénylő szemekkel óvatosan felvitte a pincéből a moslékszerű folyadékot. Félretolt néhány bögrét a stelázsin és boldogan melléjük tette az üveget – már csak várni kellett.

Megigazította hordóhoz hasonló hasán a maszatos fűzőt, ami kicsit kilazult. Vászon alsónadrágját feljebb húzta, aminek a korca mindig a hasa alatt találta meg a helyét.

A sérvkötő és az alsónadrág között mindig volt egy tenyérnyi hézag. Soha nem sikerült egy síkba hozni a gatyával. Ahányszor magára kötötte és próbálta elég feszesre húzni, mindig eszébe jutott az a ködös éjszaka, amikor a vendéglő aznapi bevételével elindult haza. Berúgta az öreg Csepelt, majd aktatáskáját hosszú szíjon keresztbe akasztotta a vállán –ahogy szokta. Vastag bőrkabátját a feneke alá igazította, mielőtt ráült a nyirkos ülésre. Motorjának lámpafényét elnyelte a sűrű köd. A kanyargós úton nem hajtott gyorsan, hiszen alig látta az út szélét. Azt a két embert sem látta akik az útszéli fák között megbújva várták.  Az úton keresztben felrántott acélszál csillanása, a gyenge fényben látomásnak tűnt… Már semmit nem tehetett… Az acél keresztbe vágta a vastag kabátot…  Aztán színes kavicsot dobott felé az élet. Két hét kóma, műtétek, lassú javulás, mindig kiújuló sérv, amivel együtt kell élni – neki, a feleségének, és a gyerekeinek. Valahogy ez nem sikerült. A szőlőben, a kertben találta meg a boldogságát. Kijárt a kis telekre, és volt, hogy napokig, haza sem ment. Ilyenkor a szomszédok vagy ismerősök a környékről, bekopogtattak hozzá. Persze a barátság és az érdeklődés csak addig tartott, amíg a hordóból volt mit kilopni. A termés december végére már elfogyott.

Dobott a kályhára néhány vastagabb száraz ágdarabot – bár már így is meleg volt a kis szobában. Széjjeltaposott papucsban, alsónadrágban haskötővel a derekán és egy mosásra szoruló fehér trikóban járkált türelmetlenül fel és alá. Várta, hogy ülepedjen a lötty. Kiment megnézte a stelázsin a dunsztosüveget, majd idegesen  visszament a szobába. Mérgesen becsapta a szobaajtót. Az, hogy kire haragudott éppen – most mellékes volt. Leült az öreg heverőre hátát a falnak támasztotta és  a százszor kiolvasott sárguló, újságot magához vette. Érdeklődve lapozgatta, mintha sosem látta volna. Néhány perc után lecsapta, az ágyra, felállt és idegesen feltépte az ajtót. Kezébe vette a dunsztosüveget. Három deci homályos piros színű lé úszott a  ruskó felett. Nem sokat gondolkodott, szájához emelte az üveget és leitta róla a zavaros bort. Mielőtt lenyelte volna, még megjáratta néhányszor a szájában, mint a fogmosó vizet. Kezében már benne volt a mozdulat, hogy kiönti a gázpalack melletti horganyzott vödörbe a maradékot. De a mozdulatot megállította egy hirtelen jött felismerés.

Krumpli!

Ez az, van krumpli! 

Majd holnap…  Halkan csukta a szobaajtót… Az öreg ágy nagyot nyögött a súlya alatt, amint a fal felé fordult. Horkolása legfeljebb a fásládában motoszkáló egeret zavarta.

Magára húzta a takarót, és összegömbölyödött, mint az anyja hasában – fázott. A kis kályha csak addig adott meleget, amíg el nem hamvadt rajta a gally, amit az este dobott rá – még lefekvés előtt. Világosodott , lassan felkelt, megigazította a sérvkötőt és magára vette kopott melegítőjét. Öreg papucsában csoszogva,  vödörrel  a kezében kiballagott a ház előtt lévő vízcsaphoz. A víz szinte melegnek tűnt a csípős ködös hajnalban. A diófa ágain itt–ott még árválkodó levelekre az éjjel ráfagyott a pára, most fényesen dermedten csillogtak a fán, hogy aztán az első gyenge napsugárra, koppanva –vékony jéglemezeket szórva– hulljanak a betonjárdára.   

Feltett egy lábosba vizet melegedni a gázrezsóra, a hokedlira kis lavórt rakott, majd bele löttyintett pár liter hideg vizet. Stelázsira tette a kis kihajtható támaszú tükröt mellé készítette a borotva szappant és az ecsetet. Lement a pincébe és a maradék vizet  egy csavaros tetejű műanyag hordóba öntötte. Sarokban  lévő krumpli kupacból  vagy ötkilónyit az üres vödörbe dobált ,amit odafenn a konyhában, amíg a víz melegedett, héjastól kockára vágott, és visszadobált a vödörbe. Majd levitte a pincébe és beleöntötte a műanyag hordóba. Végig járta az üres hordókat, és mindegyikből kicsepegtette a söprőt, ami még volt bennük, majd a krumplik tetejére öntötte. ”Csak pár nap, és már főzhetem is” mosolygott diadalittasan.

Komótosan megborotválkozott, majd lábat mosott a borotvahabos vízben. A kis teraszról a gőzölgő vizet a rózsalugas alá borította.

Türelmesen várt. Naponta megkevergette a forrásnak indult krumpli cefrét. Előkereste a rézcsövet és a  kuktát, amiben főzni szokta a pálinkát. Már a szájában érezte az alkoholt, már nem számított az illat az íz , az aroma. Már csak a bódulat számított, ami olyan volt, mint amikor a kórházban visszajött a kómából. Át akarta élni újból és újból. A ‘réz eleje’ mérgező, ki kellene önteni! A fenét! – gondolta magában, és a vödörből amiben a rézspirál futott, löttyintett egy kis vizet a dunsztosüvegbe, ahová  csepegett a ‘réz eleje’. Új üveget tett a cső alá, a másikat kitette a teraszra hűlni. Langyosan nem szerette. Ült a hokedlin és nézte a lassan csepegő pálinkát. A kis konyhát közben megtöltötte a rothadt krumpli illata és a pálinkagőz keveréke. Kirázta a hideg. Bement a szobába , kihamuzta a kis kályhát, majd a sárguló újságpapírral begyújtott néhány száraz ágat. Guggolt a kályhaajtó előtt és fújogatta a parázsló ágakat. Néhány szikra kicsapott fehér gyenge füsttel, ami könnyet fakasztott a szemeiben.

Végre lángra kaptak… Egy akác kuglit óvatosan föléjük rakott, majd a kis ajtót becsukta. A kályha olyan gyorsan adta a meleget, mint amilyen gyorsan ki is hűlt, ha már nem égett benne a tűz. Nyitva hagyta a szobaajtót, hogy melegedjen a kis konyha is. Behozta a teraszon lévő üveget és a lába mellé tette. Három decinyi hígított réz elejébe – néha bele kortyolt… Kezdett melege lenni, a kopott kitérdesedett melegítőt levette, és  az ágyra dobta , majd alsónadrágban sérvkötőjével a derekán, a koszos trikójában visszaült a hokedlira, Görnyedten,   könyökére támasztott fejjel figyelte a csepegő pálinkát. Ujját beledugta a vödörbe, hogy nem melegedett-e fel a víz. Cserélni kellene, állapította meg az italtól egyre lassuló gondolkodással. Kiemelte a rézspirált a vízből, és úgy ahogy volt elindult,  vödörrel a  kezében vizet cserélni. Széttaposott papucsában bizonytalan léptekkel a kerti csaphoz ment. Támaszkodott a hidegben a – horganyzott csőhöz bilincselt – szögvasban, amíg a víz, szanaszét spriccelve csobogott  a vödörbe. Megemelte a vödröt. Az italtól, vagy a vödör súlyától, a széttaposott papucs talpától, vagy talán mindháromtól hanyatt vágódott. A tűzhelyen felejtett kukta robbanását már nem hallotta. Hajnalban az utcai lámpafényben megcsillantak a tollpiheként, imbolyogva hulló első hópelyhek, amik hab tisztára  festették piszkosfehér trikóját.        

Magyar Irodalmi Lap