Úgy látszott, vándorsorsom már nem változik, és életem végéig Ahasvérusként fogok bolyongani. Elhagytam Förgepatony határát, de nem tudtam, hogy merre induljak, mert még nem ismertem ezt a vidéket. Találomra célba vettem egy-egy falu templomtornyát, így mindig eljutottam valahová. Egyik helyen szívesebben, másik helyen ridegebben fogadtak, de mindenütt találtam munkát. Mikor pedig úgy éreztem, hogy már elegem volt az egy helyben ülésből és a vendégeskedésből, többnyire nehezen engedtek útra kelni. Így jártam be az Étéket, Karcsákat és Csilizközt. Majd Csicsón át Komáromnak vettem utamat, hogy végre megismerjem ezt a kereskedőiről híres ősi fészket, amely pont félúton van Pozsony és Pest között.
A templomtornyok fölött gyülekező viharfelhőkkel közeledtem a városhoz, és bizonyúgy igyekezett szabadulni az ég haragja is, ahogy én kerestem előle menedéket.
Éppen az első házakhoz értem, amikor ömleni kezdett az eső. Úgy zuhogott, hogy mire beugrottam egy módos ház kapuboltja alá, csupa lucsok lettem. Csapzott volt a hajam, és emiatt ázott kutyaszag vett körül. Igencsak fintorogtam, mert még a saját bűzömet sem állhattam, ezért gyorsan törülközni kezdtem az otthonról hozott durva vászonkendőbe. Ledobtam felső gönceimet, és éppen a hátam dörzsöltem, mikor a kapu alatt nyíló ajtóból kilesett egy szakállas, apró szemű arc. Azonnal rám mordult, idegen kiejtéssel:

— Mit te keresel itt? Takarodni innen!

— Bocsásson meg, gazduram, de a hirtelen jött zivatar kergetett ide — igyekeztem magyarázni a helyzetet.

— Én tekintetes úr, te meg bitang csavargó. Tűnsz te el innen! — majd dohogva kirobogott a házból, és felkapkodva a holmimat a földről, mindenemet kidobálta az utcára. Közben engem is lökdösött kifelé. — Mars, mars! — ismételgette.

Aztán nagyot csattant a kapu, én pedig ott álltam félmeztelen a felázott járdán a csendesülő esőben. A fel-felkerekedő szél meg-megrázta a társzekerek fogadására épített hatalmas kapu súlyos szárnyait. Ettől megcsörrent a kiskapu közepére szegezett, festett névtábla is, amelyen ez állt: Tekintetes Csurics Dusán gabonakereskedő.

— Ez a jóravaló kupec bizony sok rosszat próbálhatott, ha még a hozzám hasonló jámbor vándoroktól is fél. Nem irigylem az éjszakáit — dünnyögtem, és a jobb folytatás reményében indultam a városba.
Takaros hely volt Komárom. A polgárok terjedelmes földszintes házakban laktak a városfalon belül. A szekeres gazdák, dereglyekészítők, vizafogók és a gabonaszállítók a Duna partjára építették portájukat, hogy közel legyenek a megélhetésüket adó folyóhoz. Sok kereskedőt és iparost vonzott az itt zajló élet, ezért az ország minden tájáról és a határon kívülről is kerültek ide jövevények. Ekkora zűrzavart és forgalmat bizony még én sem tapasztaltam. Voltak itt liptai sajtosok és túróci tutajosok, szerb búzakereskedők, holland hajóácsok, bajor borüzérek, bosnyák bodegások, torontáli és csíki szőnyegkészítők, ungvári posztóvigécek, máramarosi sószállítók, gömöri és korondi fazekasok, kunsági kalaposok, szegedi papucskészítők, szabadkai marhakereskedők, csantavéri cserzővargák, kolozsvári káposztaárusok, székelyudvarhelyi kádárok, törökbecsei kenderfonók, losonci kékfestők, kassai szövőmesterek, szászrégeni szűcsök, csevicét mérő honti lajtosok, lévai libafertályosok, gyimesi gyógyfüvesek, csongrádi gyékényesek, teknővájó cigányok, és még sorolhatnám napnyugtáig a különböző szerzeteket és mesterségeket, de ízelítőnek ennyi is elég.
A város közepe felé haladva betértem egy csinos vendégfogadóba lélekmelegítő ital, nyugtató eledel és pihentető éjszakai szállás végett. A kerek képű fogadóssal annak rendje-módja szerint megegyeztem, hogy hálhatok nála több éjszaka is némi fizetségért és természetbeni szolgáltatásért.
A tulajdonos meg volt elégedve, mert rövidesen elterjedt a híre, hogy szabómester tanyázik a Rézüsthöz címzett fogadóban. A vendégek egymás kezébe adták a ház kilincsét.
Jöttek apróbb kérésekkel, hogy javítsam meg a hosszú utazás alatt szétfeslett köpenyeket, kilyukadt lajbikat, foszló zekéket, hasadt mentéket, gombjuk szakadt kabátokat, megrepedt nadrágokat, kutya tépte gatyákat, elnyűtt ujjasokat, rojtos kézelőket, kopott sujtásokat, szétbogozott vitézkötéseket.
Ebbe a fogadóba jártak a szekeres gazdák is. Itt tartották gyűléseiket és fontos üzleti tárgyalásaikat. Igen tekintélyes céh volt ez, hiszen ők uralták a dunai hajóforgalom nagy részét. Ők vontatták árral szemben az áruval megrakott dereglyéket és bárkákat. Tekintélyükkel és ősi szervezettségükkel befolyásolták a Duna menti üzletkötéseket.
A céhnek most is fontos tárgyalnivalója lehetett a kereskedőkkel, mert személyesen Komáromi Kecskés Bálint, a szekeresgazda-bandérium örökös kapitánya is megérkezett a fogadóba.
Üzletfeleivel letelepedett hátul az ivóterem belső, boltíves szobájában. Én pedig az ajtó mellé ültem, mert éppen ott volt foglalatosságom. Tekintetes Kocsis Károly főezermester feleségének, Ágotának fekete bársony úti-köpenyét javítgattam. Csak időnként tekintettem fel a varrásból és pislantottam az ablakfalú helyiség felé, ám onnan a beszélgetés kezdetén csupán csendes suttogás hallatszott. Egyszer azonban Kecskés Bálint uram felpattant ültéből, és nagy hevesen kijelentette:

— Azt már nem, Styefcsík úr! Így nem egyezkedünk! — és öklével erőteljesen az asztalra vágott.

Erre a Styefcsík nevezetű túróci fakereskedő szintén felpaprikázódott, és alig fékezve indulatát, így válaszolt:

— Akkor pedig másokhoz folyamodunk. Vannak külországi összeköttetéseink, majd általuk intézzük áruink szállítását.
És szavainak nagyobb súlyt adandó, szintén keményen az asztalra sózott tenyerével, de olyan ügyetlenül, hogy lerántotta a céhmester panyókára vetett posztómentéjét.
Ettől Kecskés Bálint még dühösebb lett, a fakereskedő pedig kicsit szolgálatkészebb.
De, borzalom, a szekeres gazda és a kereskedő gyors mozdulattal egyszerre hajolván a földre csúszott ruhadarabért, irtózatosan összekoccantották homlokukat.
Nem értek rá jajgatni sem, csak gyorsan fölkapták a padlón heverő kabátot, de két irányba húzták a szép munkájú ezüstpitykés mentét, az pedig beakadt a kecskelábú asztal merevítő fájába, és fájdalmas hanggal szétrepedt. Így az egyik ujja Styefcsík uram markából lógott, megcsúfítva. A lelkek háborgásáról csak a bandériumkapitány vérbe borult szeme és a fakereskedő ijedt arca tanúskodott. A többi tőzsér szótlanul, de kajánul vigyorogva nézte a jelenetet.
A hirtelen támadt zavarból leghamarább a szekeres gazda ocsúdott fel, mert kikiáltott a külső ivóba, felém intve a kabátdarabot tartó kezével.

— Hé, maga, szabómester, tüstént jöjjön ide, és szüntesse meg ezt a rútságot! — közben türelmetlenül kopogott csizmája sarkával a görcsösre súrolt deszkapadlón.

Éppen ekkor fejeztem be a bársonyköpeny javítását. Felsegítettem Ágota asszony vállára az útipalástot, eközben egy sóhajt leheltem illatos kontyába, és máris siettem be a zárt ivószobába.

— Itt vagyok, szolgálatára.

— Ezt javítsa kelmed, de gyorsan! Mi pedig folytassuk a tárgyalást, ha nem akarunk itt ülni addig, míg kiszárad a Duna — és türelmetlenül fordult a kereskedők felé.

— Hát hol hagytuk abba, Styefcsík uram? — szólt fojtott hangon, miközben dörzsölgette sajgó homlokát.

— Most nem is tudom pontosan, tekintetes uram. Kellene nekem egy kis gondolkodási idő. — Ezzel odábbcsúszott a fényesre kopott padon. Kecskés Bálint pedig a következő kereskedőhöz fordult.

— Hát maga milyen ajánlatot hozott, Nikola Nikuleszku uram? Mikor érkeznek az uszályai Titelbe? Számuk mennyi és mekkorák?

— Tíz háromezer mérős hajóm vár sóval megrakodva, és Szent Bonifác napjáig lecsoroghatok a Tiszán.

— Ez megfelel. A fizetség előlege annyi, mint a tavalyi teljes vontatási ár, de rénusforintban számítva, és ezenkívül hajónként tíz mérő sót is köteles hozzátenni.

— Tekintetes uram, ez lehetetlen. Évről évre emeli a szállítási díjat, mi pedig annyit sem keresünk, hogy javíttathassuk a dereglyéinket. Maholnap úgy szétesnek a lazuló dongák, mint egy korhadt hordó — sopánkodott szemforgatva Nikola Nikuleszku.

— Amit mondtam, megmondtam — szögezte a szót az asztalhoz Kecskés Bálint. — Úgyis mindig csalnak. Ha azt mondják, kétezer mérős uszályokat küldenek, akkor biztosan közelítik a két és felet. Most háromezret ígérnek, de majd elérik a négyezret is, és a lovainknak csaknem inuk szakad belé. Nem beszélve a zsákokba dugott tömérdek csempészholmiról. Nem alkuszunk. A feltételeket ismerik, nem engedek belőlük!

— Akkor pedig én is azt mondom, amit Styefcsík uram. Külföldi céget bízunk meg a vontatással.

— Mit mondott, adtavette-teremtette?! Hát összeesküdtek ellenem? Így akarnak kicsikarni engedményeket? Tudják meg, ha velem nem egyeznek meg, senki sem áll szóba magukkal — harciaskodott a szekeresek vezére.

— Csak veszekedjenek, uraim. Akár szárazföldön is szállíthatom az árumat, vagy keresek új üzletfeleket, akik maguk gondoskodnak a fuvarról — szólt közbe nyugodt hangon Sztojanovics, révkomáromi gabonakereskedő.

Én pedig csak hallgattam a vitát. Már helyére illesztettem a kiszakadt kabátujjat, de azért megkértem Kecskés Bálint uramat, hogy vegye magára a mentéjét, mert csak így tudom megfelelően összetűzni a szakadt részeket.. Az önérzetes szekeres gazda rosszallón nézett rám, és a bajsza alatt dörmögte:

— Ki hallott ilyet, bevarrja az eszemet, aztán lóvá tesznek ezek a csirkefogók.

Végül mégis kötélnek állt. Közben mellé telepedtek a kereskedők. Egyik oldalról Nikuleszku, másik oldalról ismét bátorságra kapván Styefcsík, és egyre erélyesebben folytatták az alkut.

— Figyeljen ránk, Kecskés uram! — szólt Nikuleszku, és bólintott hozzá Styefcsík.

— Ha nem egyezik meg velünk a mi ajánlatunk szerint, annak maga látja kárát. Ezért még egyszer ismételjük: ha nem ad az előlegből tizedrész kedvezményt a háromezer mérős vonatok tavalyi árfolyama szerint…

— Kegyelmetek pedig a különbözetet soha nem akarják majd kifizetni! — vetette közbe Kecskés Bálint.

— … akkor mást bízunk meg a szállítással! Ez az utolsó ajánlatunk.

— Ehhez csatlakozom én is — szólt Sztojanovics. — Ilyen feltétellel hajlandó vagyok aláírni a szerződést. Egyébként közösen fordulunk a külországi vállalkozóhoz, akinek a képviselője itt ül. — Ezzel a sarokba mutatott, ahonnan egy kalmárképű, fekete ruhás férfi figyelte az eseményeket.

— Nocsak, a farkasveremben vendégeskedő báránykák megtérnek saját aklaikba!?

— szólt jelentőségteljesen az idegen, majd folytatta —‚ Oleg Ignatyijevics Izakov vagyok, országom udvari kamarájának teljhatalmú képviselője. Feladatom a szabad kereskedelem megteremtése ebben a térségben. Sztojanovics, Nikuleszku és Styefcsík urak, várom döntésüket.
Mintha fejbe ütötték volna Komáromi Kecskés Bálintot. Először levegő után kapkodott, majd felugrott. Helyesebben mondva: szeretett volna felugrani, de csak orra bukott, és vele együtt bukott előre a sószállító és a fakereskedő is.

— Hát mi ez, mi van itt ma? — hörgött a szekeres gazda, és lilult az arca, de ijedt képet vágott Styefcsík és Nikuleszku is. — Hogyan merészelnek lökdösődni? — üvöltött Kecskés Bálint az oldalán ülő kereskedőkre. — Maga rángat minket, Kecskés uram! — vágták rá védekezve és meglepetten.
A lehetetlen helyzetbe került céhfőnök ismét fel akart állni, de megint előrebuktak mindhárman. Ekkor vették észre, hogy valamiképpen összenőttek.

— Mi a csudát művel maga, mek-mek-mester? — dördült rám Kecskés Bálint. — Azonnal válassza szét a kabátunkat!

A sértő szavak hallatán igencsak megharagudhattam volna, de most az egyszer elengedtem a fülem mellett, majd csodálkozva szóltam.

— Nagyra becsült uraim, úgy értem szavaikból, hogy valamilyen nyavalyaságba jutottak, amelynek az okozója én lennék.

— Ne adja az ártatlant, maga fércmester. Nézze, mit művelt! — förmedtek rám mindannyian, és Oleg Izakov is rosszallóan ráncolta a szemöldökét.

— Ez a véletlen műve — mondtam fejcsóválva. De hogy ne tartsanak hitvány hazudozónak, hozzátettem: — Ha netán én követtem volna el ezt a csúfságot, bizonyára a gondos véletlen vezérelte a kezemet.

— Miért avatkozik hívatlanul az urak dolgába, amikor fontos üzleti tárgyalást folytatnak?! — szólt emelt hangon az udvari kamara megbízottja.

— Valóban semmi közöm az üzleti ügyekhez, nem vagyok kereskedő — szabadkoztam.

— Akkor mit akar kelmed? Azonnal messe szét az öltéseket, és takarodjon innen, különben hívatom a városi darabontokat — dühöngött Kecskés Bálint is.

— Tüstént, uraim, tüstént. Igen, én varrtam össze a kabátjukat. A vita hevületében elfelejtették, hogy külön-külön olyanok, mint a vak, a sánta és a süket. A nagy civakodásban nem vették észre, hogy egyikük sem boldogul egyedül. Azért varrtam össze a kabátjukat, hogy lássák, együtt mozdulhatnak csak.

— Hacsak… — szólalt meg Nikuleszku felderülő arccal. — Hacsak nem vetjük le a kabátot.

— Próbálja meg! — bátorítottam a sóügynököt, de bizony nem sokra ment, mert kigombolni sem tudta a lajbiját. Ahhoz ugyanis Kecskés Bálint uramnak is fel kellett volna emelnie a karját, ő pedig erre nem mutatott hajlandóságot. Közben Styefcsík is tett hasonló kísérletet, de így még lehetetlenebbé vált a vetkőzési szándék.

— Ez így nem sikerül — és lemondóan abbahagyták a kísérletezést.

— No látják — mondtam bölcselkedve, de ekkor közbeszólt Oleg Ignatyijevics Izakov:

— Uraim, miért bohóckodnak? Vetkőzzenek le az én segítségemmel, aztán térjenek vissza üzleti ügyeikhez — ezzel hozzájuk lépett, és egymás után kibújtatta őket kabátjukból, majd a hóna alá csapva a ruhacsomót, ismét a padra telepedett. — Most már mondhatják egymásnak a feltételeiket.
A szekeres gazdák szerencsétlen kapitánya teljesen megkukult a számára szokatlan helyzetben, és ráadásul hiányzott róla a tekintélyt parancsoló posztómentéje is.
Így hát némán ültek mindannyian. A hirtelen beállt csöndet Nikola Nikuleszku siránkozó hangja törte meg.

— Oleg úr, adja vissza a lajbimat, fázom.

— Elnézést, uraim, természetesen saját ruhájához joga van mindenkinek, csak hát szét kell nyisszantani az öltéseket. Maga minden lében kanál szabómester, nyújtsa ide az ollóját, aztán rögvest tűnjön el innen. — Oleg Ignatyijevics ez után hanyag nemtörődömséggel belemetszett a kabátrakásba, és három részre vágta. — Nos, öltözzenek! — és odadobta a három embernek a három alaktalan posztócsomót. — Nem akarok tetszelegni a békebíró szerepében. Nyugodtan tárgyaljanak tovább. Addig én Sztojanovics úrral kockát vetek — ám a révkomáromi gabonakereskedő éppen ekkor állt fel és indult kifelé az ivóba.

— Hová, hová, Sztojanovics úr? — szólt a távozó után Oleg Izakov.

— Új gabonaszállítmányt várok, haza kell mennem. Nem vesztegethetem itt a drága időmet. Az ügyeimet majd úgy oldom meg, ahogy nekem a legmegfelelőbb. Viszontlátásra! — s nagy garral becsapta maga mögött az ajtót.

— Gaz áruló, jössz te még a mi utcánkba! — sziszegte Oleg Ignatyijevics, és keskenyre húzott szemmel fordult a másik két kereskedőhöz. Azok éppen az imént megkapott kabátdarabot igyekeztek a testükre illeszteni, egyelőre nem nagy sikerrel.
Majd ismét Nikuleszku szólalt meg méltatlankodva.

— Mit művelt maga, Oleg úr? Lenyisszantotta a lajbim leghímesebb részét.

— Ugyan már, kicsire nem adunk — vetette vissza fölényesen Oleg Ignatyijevics.

— Hogyhogy kicsire nem adunk? Ez volt a legszebb ruhadarabom, és pont a virágos szegélye hiányzik — pattogott Nikola.

— Ne vitatkozzon, Nikuleszku uram! Örüljön, hogy két zsebbel többet kapott.

Íme, Kecskés Bálint egy szót sem szól, pedig ha jól látom, az ő kabátját bizony egy kissé megkurtítottam, és ezért elnézést kérek — majd megbiccentette a fejét a szekeres gazda felé.

— Igazán dühös vagyok, nagyon dühös — fortyogott Nikuleszku, mint tüzes fazékban a faggyúleves. — Még szerencse, hogy a ráadásnak kapott zsebben van némi pénz is. Nekem egyelőre ebből elég… Elugrom egy kupicára. Jöjjön maga is, Styefcsík úr — és választ nem várva fejébe nyomta kucsmáját, majd köszönés nélkül távozott.

— Nos, Oleg úr, akarja folytatni üzleti megfigyeléseit? — kérdezte fanyar mosollyal

Komáromi Kecskés Bálint az udvari kamara megbízottjától, miután Styefcsík kiosont az ivóba. — Alaposan megkavarodott a helyzet. Nemde?
Oleg Ignatyijevics simított egyet az ábrázatán, cinkos mosolyt öltött, és a szekeres gazdák kapitányához fordult: — Szépen kettesben maradtunk, Kecskés uram. Az üzletfelei hirtelen szétszéledtek, hogy rendezzék gondolataikat. Ha akarja, közbeléphetek, hogy visszatérjenek magához. Kecskés Bálint kérdőn nézett a fekete köpönyeges idegen arcába.

— Most ugye azt szeretné tudni, jó üzletemberhez illőn, hogy mi ennek az ára — vonta fel szemöldökét Oleg Ignatyijevics.
A szekeres gazda gondterhelten bólintott.

— Teljesen ingyen, önzetlenül segítek magán, kedves barátom, Bálint, ha szabad így szólítanom. Csupán egy szerény kérésem van: társuljunk — azaz kössünk szövetséget.

Tekintetes Komáromi Kecskés Bálint hirtelen felkapta a fejét, majd tagolt szavakkal válaszolt:

— Értem, Oleg Úr, értem… Csakhogy ez lehetetlen.

— Lehetetlen? Mi akadálya van? Hiszen önnek ez kedvező ajánlat. Én kezeskedem, hogy visszatérnek a kereskedők, és ennek fejében társakká válunk.

— Ez lehetetlen, Oleg úr, teljesen lehetetlen. A kereskedőket ugyan rám haragította, de ne higgye, hogy ezután már a maga nótáját fogják fújni… És azért is lehetetlen, mert még most is az én ügyfeleim… A közös számlákat ugyanis még nem zártuk le, és nem is zárhatjuk le, mert a kereskedelmi utak erre vezetnek. Emiatt közös érdekeink vannak. Háboríthatatlanságukért én is felelek, Sőt, leginkább én… Így hát erről többet nem tárgyalunk, kedves idegen… Minden jót, Oleg úr. Nem nagyon örültem a találkozásnak.

— Vigyázzon, Kecskés Bálint, vigyázzon! Ezt egyszer megbánja — szólt fenyegetően szűkre húzott szemmel az udvari kamara megbízottja, és kisietett az ivószobából, de bent maradt a söntésben, mert meglátta Nikuleszkut és Styefcsíket, amint a kármentő mellett poharaztak.

— Nos, mitévő lesz, uram? — szólaltam meg a sarokban, amikor egyedül maradt a szekeres gazdák kapitánya.

A nem várt hangra felkapta fejét Kecskés Bálint, majd savanykásan rám mosolygott.

— Kend is igencsak a vastagjába öltötte a tűjét, mester uram. Hát árulja már el a nevét!

— Cérna Géza vagyok, és Palócföldről jöttem — mondtam illendően.

— Hallottam már magáról, de nem gondoltam, hogy ilyen csavaros az esze. Mi járatban van errefelé?

— Csak tanulgatok és ismerkedem a világgal. Kószálok az országban, és amíg nem megyek vissza Palócföldre, addig ma itt vagyok, holnap pedig ott. De ez lényegtelen.

A maga gondja, Kecskés uram, országos gond. Mihez kezd most? — kérdeztem vissza.

— Át kell gondolni a helyzetet — szögezte le. — Styefcsík rövidesen rádöbben, hogy

továbbra is velem kell dolgoznia. Végérvényesen nem választhat más utat. A Vág Komáromnál ömlik a Dunába, és a víz folyását nem lehet egykönnyen eltéríteni.

Nekem viszont arra kell ügyelnem, hogy ne forduljon elő még egyszer ilyen vita. Talán szövetkezhetnénk is, de erre még nem érett meg a helyzet. Nikuleszku azonban keményebb dió. Csakhogy a húgom nagyobbik lánya az ő idősebbik fiának a felesége. Igaz, hogy az esküvő a beleegyezésünk nélkül történt, és a hozományt is elkasmarták, de a családi kötelékek talán ismét lehetővé teszik, hogy együtt kereskedjünk. Ugyanis két eshetőség is van: vagy visszahozzuk a lányt, igaz, már nem szűzen, és a hozományt is, kissé megdézsmálva, de akkor vége a közös vállalkozásnak, vagy békésen befizeti a családi járulékot, és ezzel elfogadja az együttműködés feltételeit.

— És Sztojanovicsról mi a véleménye, Kecskés uram?

— Róla csupán annyit tudunk, hogy egyelőre nem társul Oleg úrral.

— Csakhogy Oleg úr még itt van. Elfogadja az ajánlatát? — tettem fel a kérdést.

— Oleg Izakov veszélyes és viszálykeltő üzér. Remélem, hogy éppen az ő szeszélye hozza majd közelebb hozzánk Styefcsíket és Nikuleszkut, talán Sztojanovicsot is. Mi már megtettük az első lépést — mondta, majd egy pillanatnyi szünet után hirtelen búcsúzkodni kezdett. — Cérna uram, köszönöm okos és váratlan segítségét, de mennem kell. Vár az otthoni munka. További hasznos vándorlást kívánok kendnek — majd kezet nyújtott és kiment a boltíves helyiségből. Kint az ivóban még rendelt egy-egy kupa bort Styefcsíknek és Nikuleszkunak. A csaposnak pedig meghagyta, hogy küldjön Sztojanovicsnak is egy üveg muskotályt. Még Ignatyijevicsnek is küldetett egy pohárkával.

Nekem is igazán jólesett volna egy pohár homoki, de ez elkerülte a figyelmét.
Oleg Ignatyijevics a söntés sarkában pusmogott valakivel, és a neki rendelt italt megvetően a földre löttyintette.
Ezen az éjszakán elégedett álmom volt. Úgy éreztem, hogy az elmúlt napon ismét hasznomat látták. De kora reggel hirtelen arra ébredtem, hogy valakik súlyos léptekkel csörtetnek fölfelé a fogadó lépcsején az emeletre, majd erősen dörömbölni kezdenek az ajtómon.

— Kinyitni! Kinyitni! — hangzott kintről az erélyes felszólítás. Ijedten ugrottam ki az ágyból, és félrehúztam a reteszt. Csak nem ég a ház, kérdeztem magamban. Az ajtónyílásban két egyenruhás és két polgári ruhás férfit pillantottam meg. Pecsétes papírt tartottak a kezükben.

— A város szabócéhe nevében jöttünk — kezdték mondókájukat.

— Az jó — szóltam lelkendezve. — Kerüljenek beljebb! — és örömmel tessékeltem őket a szobába, mert azt hittem, jó hírrel szolgálnak.

— Vendégeskedésre most nincs időnk — utasították vissza szíves szavaimat. — Maga Cérna Géza?

— Igen, én vagyok — válaszoltam tágra nyílt szemmel.

— Akkor tudomására hozzuk, hogy céhünk jogainak megsértése, kontárkodás és közbotránkoztatás miatt egy órán belül el kell hagynia a város területét. Szedje a sátorfáját, egy-kettő!

Még kérdezni akartam valamit, de már nem adatott alkalom, mert a városi rendészet két tagja felkapta a tarisznyámat meg a ruháimat, és úgy, ahogy voltam, gatyában kidobtak a Rézüsthöz címzett fogadó ajtaján.
Az utcán éppen ekkor kocogott végig Oleg úr bricskája. Mikor megpillantott az ülésről, leszólt hozzám:

— Mi történt, mester úr? Honnan szalasztották gatyában?

Nem válaszoltam, mert egyszeriben úgy sejtettem, mintha az ő közbenjárására esett volna velem ez a váratlan fordulat.

— Hát jöjjön velem, mester úr, ha ilyen csúfondárosan kipenderítették komáromi céhtársai. Mi örömmel fogadjuk a magához hasonló kotnyeleseket — mondta sokat sejtetően Oleg Ignatyijevics.

— Attól mentsem meg engem az ég — gondoltam, s hónom alá kaptam cókmókomat.

Ahogy bírtam, futottam kifelé a városból, s aközben ezt fújtattam szaporán az orrom alatt: szégyen a futás, de hasznos, szégyen a futás, de hasznos… És talán meg sem álltam volna soha, ha nem botlom meg a saját lábamban.

Magyar Irodalmi Lap