Az igazság felszabadít, tudása fájdalom
90 évvel ezelőtt, az I. világháborúban meggyötört, a háborútól kivérzett, meggyengült magyar nemzetet egy gyenge képességű és gyenge idegzetű főnemes, gróf Károlyi Mihály szabadelvű pártjával és kormányával katasztrófa állapotába juttatta erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag. Ezt a kritikus helyzetet kihasználva egy Kun Béla nevezetű alantas személy nemcsak a hazát árulta el, hanem ellopta az ország megmaradt aranykészletét, és eladni szándékozott a Szent Koronát.
1918-ban és 1919-ben a demokratikus választásokon megválasztott, majd hazug módon terrorista eszközökkel hatalomra jutók elárulták a magyar népet.
A népbutítók, a népet cserben hagyók az igazság kiderülése után elmenekültek az országból.
A mai népbutítók, a mai hazát árulók, a mai gyilkosok itt vannak közöttünk, mert mammon isten védelme alatt állnak. Tiborc kései utódai sírnak, panaszkodnak, éheznek és megfagynak, mert a liberális tulajdonú hazug televíziók és újságok hályogot vontak a szemekre.
Eladták, elzálogosították nemcsak országunk minden vagyonát, hanem gyermekeink és unokáink is zálogba kerültek.
Miért történhetett meg mindez? Mert félünk az igazság fájdalmától. Mert engedtük, hogy ifjaink korccsá, butává szelídüljenek. Mert ha látják is a valóságot, nem hisznek a szemüknek, mert istenük a pénz, mert elvesztették a hazájukat.
Mert Magyarország szíve ismét és újra ma már csak a végeken dobog, ahogy ezt Trianon után írott fájdalmas versében elsírta Reményik Sándor:
Keserű szívvel
Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ma már a Végeken dobog.
Hangos szóval hiába fogadkoztok:
Hogy „soha!” s, „mindörökké!” –
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ott ver, hol Magyarország nincsen többé.
Bennünket összekalapált a bánat, –
Ti atomokra hulltok itten szét.
Egymást farkas-fogakkal tépitek,
Nektek nem volt a nagy lecke elég.
Amerre nézek: pártok, újra pártok,
És zászlók, amiket a szenvedély
Már előre a más vérébe mártott.
Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok: Az ország szíve, Magyarország szíve
Nem bennetek dobog.
Nem halljátok, mit üzennek a Végek?
Párttalanul, politikátlanul,
Reménytelenül is mienk – a lélek!
Hangos szóval ne fogadkozzatok:
Hogy „soha!” s „mindörökké!” –
Szétporlanak az arany-szólamok
Iszapos durva röggé.
Térjetek magatokba.
És próbáljatok önnnön-magatokhoz
És próbáljatok hozzánk méltók lenni…
Azután jertek minket visszavenni.
Budapest, 1924. június
A költők ma is írnak, ma is kiáltanak, ma is harangoznak, ma is sírnak, de mi nem halljuk meg szavukat, nem olvassuk verseiket.
Vörösmarty Mihály szavát 1847-ben meghallották, versét mondták a 48-as forradalomig. Addig mondták, amíg a szót cselekvés követte.
Idézem Vörösmarty Mihály szellemét az Országháza című versének néhány sorával:
„S a hazának,
Mint anyának,
Aki gyermekei körében
Áll ragyogva örömében,
Földerülne boldog napja,
Most fejét szenny s gyász takarja.
Földön futva,
Bujdokolva,
Mint hívatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferdítésben
Ismerik csak átokképpen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd miért
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.”
A 162 évvel ezelőtt íródott vers minden sora és minden szava vérlázítóan igaz, meghallják-e a maiak, cselekszenek-e a ma élők?
A Szent Korona 1000 éve nemzetünk szakrális megtestesítője, a Kárpát-medencében élő magyarok utolsó reménysége. A Kárpát-Haza nem eladó, ezüstpénzre sem váltható.
A Szent Korona, a Parlament, egyetlen rög a magyar földből, egyetlen csepp a magyar vízből el nem zálogosítható. Ébredő nemzetünknek rá kell döbbennie a fájdalmas igazságra, a kótyavetye a végéhez közeledik.
Kik a felelősök, kik a bűnösök?
Sokan látják, de még sokan nem látják a gonosz megtestesítőjét. Nekünk, látóknak a legnagyobb a felelősségünk. Nekünk nem lesz bűnbocsánat, ha látva és tudva a gonosz szándékát – akár az életünk árán is -, nem védjük meg ezt a szent földet, a hazánkat. Az elmúlt ezer évben 5 millióan adták életüket és vérüket a hazáért. védve gyermekeiket, családjukat, hazájukat, a Kárpát-medencét. Az elszakított részeken, Délvidéken 40 ezren, Kárpátalján, Erdélyben és Felvidéken sok tízezren azért adták életüket, pusztán azért, mert magyarul szóltak egymáshoz. Ők nem tagadták meg magyarságukat, gyökereiket, hazájukat. Ők mertek bátrak és igazak lenni. Ők mernek ma is igazak lenni, életüket, létüket veszélyeztetik, mert bátran ki merik mondani az igazságot.
Szégyellem magam. Mert évekig nem mertem a teljes igazságot magas sem kimondani. Egy négytagú kárpátaljai kobzos csoport (Credo együttes) adott bátorságot ahhoz, hogy az általuk megzenésített Sajó Sándor-vers két versszakát befejésül elmondjam:
„Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön ás csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán,
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, – ez az én hazám!
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, –
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!”
Dr. Papp Lajos beszéde 2009. január 30-án
az Alkotmánybíróság előtt
Magyar Irodalmi Lap