Tavasszal a legszebb a ficséri puszta. Miután elolvadt a hó, a száraz fűtorzsák tövén –  a nap simogató melegére –  megjelennek az apró hajtások. Két-három héten belül pedig összefüggő zöldbe borul a táj, ilyenkor már ideje elindítani a nyájat. Hosszú volt a tél, hiányzik már nekik a zöld, azt meg a puszta füve bőven kínálja. Fári Gergely, a nagydarab juhász most kinyitja a fedett karámok ajtaját, és odaszól a vezérkosnak: – Samu, Samukám, gyere! Vigyed a nyájat!

Kisgergő (lehet vagy ötéves) kicsi subában, csizmában ott téblából körülötte: – Gye-je Samu, gye-je! – biztatja ő is a vezérkost. Kicsit sejpít a lelkem, de majd kinövi, mire felnő. Az apja is sejpített annak idején, és azóta milyen szépen tud beszélni. Öröm hallgatni, amikor belekezd valami régi történetbe, amit még a nagyapjától hallott, vagy ha netán a birkanyírásról, elletésről kérdezi valaki. Olyan szenvedéllyel mesél, hogy méltán kiérdemli vele mások rokonszenvét. Nem véletlen, hogy neki adta bérbe évekkel ezelőtt a ficséri pusztát az uraság, a tanyával és a juhnyájjal együtt. A karámokat és a kerítéseket már ő építette, alakította ki a maga erejéből. Sokszor éjszakákon át tervez, számol: hogyan, miből lehetne gyarapodni, előbbre jutni. Terka, a felesége néha ilyenkor rászól, hogy feküdjön már le, mert mindjárt megvirrad, és  kelnie kell. Azt meg még a szüleitől tanulta, hogyan lehet rövid idő alatt sokat aludni.

– Fogd meg Bod-ji! – kiáltja Kisgerő a puli kutyának, és Bodri , a juhász hűséges kutyája már ugatja is a karámból kitóduló birkákat.

 Gergely nevetve megnyomja fia fején a kucsmát. – Az apádat!.. Látom én, juhász leszel te is. – A fiú bólogat, erre Gergely apai büszkesége teljében megpödri a bajuszát, és szeretettel magához szorítja, és körbepuszilja gyermekét.

– No, Bodri, tereled a nyájat! – szól a kutyának a juhász, erre az heves vakkantásokkal fegyelmezi, tereli össze a birkákat. A másik két kutya is hirtelen előkerül, így már három oldalról kapják közre az állatokat, és a nyáj kolompolva elindul a pusztán. Gergely néhányat durrant a karikással, majd vállára akasztva az ostort, kezébe veszi gamós botját, aminek a segítségével az állatokat hátsó lábuknál el lehet kapni, és kézen fogva Kisgergőt, követik a birkákat. Sírva szalad a gyepen a bíbic, majd fel-felröppen, aztán egyet-kettőt keringve, leszáll a közelben.

A zsenge fű közül itt-ott még elővillan a szikes talaj. Fényes kerek leveleit növeszti már a szikvirág; az innensőnek a tövén szalad egy fekete tücsök. Kisgergő amint észreveszi, lekapja fejéről a kucsmát, hogy leborítsa vele. Az apja összébb húzza magán a subát, mert feltámadt a szél, és hirtelen hűvös lett, majd elneveti magát. Messziről figyeli, hogy ügyeskedik a gyerek.

2.

Terka, a fiú anyja most kitárja a közeli tanya ablakát, ahol lakik a család, hogy kiszellőztesse a szobát, és ahogy megpillantja az urát és Kisgerőt,  mosolyogva kikönyököl a párkányra, és elgyönyörködik bennük. Szép fiatal, formás asszony, barna tömött kontyát meg-megrezzenti a friss, tavaszi szél. Meleg barna szemei megtelnek szeretettel, ahogy nézi, tekintetével követi őket. Odahallatszik a legelésző birkák elégedett kolmpszava, a nyájat terelő kutyák heves vakkantása. Melegség járja át a lelkét, és nagyot szippant a zöld illatot árasztó, tiszta levegőből. S ahogy a messzi távolba tekint, szabadnak és boldognak érzi magát.

Nem volt ez mindig így. Amikor apja Fári Gergelyhez adta feleségül, beleborzongott a gondolatba, hogy ki kell költöznie a  ficséri pusztára. Kint élni a nagy semmi közepén, a „se vége – se hossza” gyepen, ahol más sincs, csak fű és szik,  esetleg székfű, néhány fa és  bokor.  Elvétve, ha lát majd embert. Akár napokra is egyedül maradhat, mert hatalmas ez a puszta, s a juhásznak mennie kell a nyája után, legeltetni, terelni, hogy a jószágok el ne kószáljanak, le ne maradjanak. De sokszor eszébe jutott már Terkának, hogy a szülei első szóra úgy nekiadták ennek a pusztai embernek, mint vásárban a kalodából kiemelt, visító malacot. Legszívesebben ő is visított, rúgkapált volna, hogy nem megy sehová. De hát nem volt mit tenni; ha már odaígérték, mennie kellett.

Az első hetekben legszívesebben megszökött volna, de mit ért volna vele? Az ura szégyenszemre úgyis kihozta volna ide a faluból. Gergely meg  mintha meglátta volna Terka szemében a pusztától való riadalmat; megmutatta neki a végtelenbe nyúló füves táj szépségét. Most már utólag bevallhatja önmagának, hogy szép is tud lenni ez a puszta. Azóta  elgyönyörködik a pirkadatban, amikor vörösen feljön az égre a nap, és fényeivel bevilágítja a mindenséget; a naplementében, amikor bársony neszeivel körbeölel minden fát és bokrot az alkonyat. Őszi estéken a darvak és a vadludak vonulását figyeli, ahogy éket hasítanak ki röptükben a hatalmas kékségből.  Télen a tanya udvaráról a végtelen hómezőn ugrándozó nyulakat és a füvet keresgélő őzeket látja, és időnkét felröppenő fácánokat.

Az évek múltával beleszokott Terka a pusztai életbe. Főzött, mosott, takarított, ahogyan azt egy fiatalasszonynak tennie kell; aprójószágot nevelt: csirkét, pulykát, és vízi szárnyasokat: kacsát, libát, ahogyan azt anyjától látta. Disznót hizlalt, marhát gondozott – sokszor férfi módjára. Az ura az első hetekben, hónapokban minden este vele maradt a tanyán. Ha ki is terelte a nyájat, a közelben legeltette, hogy elérhesse tekintetével ifjú asszonya. Két fehér komondort is vett neki a tanya őrzésére.

Amióta Kisgergő megszületett,  még nagyobb féltő gonddal vigyáz rá az ura; mindketten érzik, tudják, hogy csak egymásra számíthatnak, és ahogy múlik az idő, kimondva, kimondatlanul, egyre jobban szeretik egymást. Ez a nagy végeláthatatlan valami, amit pusztának neveznek, összecsiszolja az embereket. Szép ez a tavasz, csukja be most az ablakot, és arra gondol: mindenképpen ünnepi alkalom, amikor az ura először hajtja ki a nyájat legelni. Ez a gondolat fellelkesíti, aztán eszébe jut, hogy mennyi feladat vár még rá.

Ma egyébként is  rengeteg a dolga: ellátja az aprójószágokat, kimossa a szennyest, kitereget, közben megfőzi az ebédet, elviszi az urának és a fiának. Kíváncsi rá, hogy tetszik kisfiának a juhász élet.

3.

Kisgergőnek végül is sikerül megfognia a tücsköt, de aztán csak elengedi, mert egy száraz kórón szitakötőt pillant meg.  Azt nem lehet csak úgy kucsmával leborítani, kézzel kell megfogni. De akármilyen halkan közeledik is hozzá, a szitakötő megrezzenti szárnyait és elröppen, egy közeli kökénybokor hófehéren pompázó ágára száll. Hiába próbálkozik a fiú, mielőtt megfogná, mindig elröppen a szitakötő. Csúnya, csúnya, kiáltja utána.

Legel a nyáj, a juhász botjára támaszkodva figyeli a birkákat, és elmosolyodik a kergetőző bárányok láttán. Időnként a messzibe néz vagy az eget kémleli. Ma nem lesz eső. A kutyák közül csak a Bodri maradt, a másik kettő elkóborolt, hogy a fene essen beléjük; no, mindegy, mondja kucsmáját igazgatva a fején, majd előkerülnek. Most valahogy lassan telik az idő, pedig még a gyerek is vele van. Terkára gondol, jöhetne már; nem az ebéd izgatja, az asszony hiányzik neki. Olyan jó belenézni szép, meleg-barna szemébe, s amikor felnevet, bájossá teszik rózsás arcán a gödröcskék.

Kocsizörgést hall, megfordul, mintha a bíró úr közeledne; könnyű kis batárját két almásderes húzza. Ugaros felől jön; vajon,  kinél járhatott?  Ahogy közelebb ér a batár; leemeli fejéről Gergely a kucsmát, így köszönti a város urát.  Ekkor érkezik oda Terka is a másik irányból, gyalogosan, karján az ebéddel.

A bíró megmustrálja az asszonyt; ha tehetné, megveregetné Terka formás fenekét. – De szép menyecske, a te feleséged? – kérdezi a juhászt kackiás bajuszát meg-megpödörve. – Elfogadnám cselédemnek – és hunyorít hozzá.

Gergely nagyot nyel, mielőtt megszólalna, mert sértő a bíró megjegyzése a számára. Tudja ő, hogyne tudná, hogy mit kezdenek az efféle urak a cselédlánnyal. Amikor aztán teherbe esik a szerencsétlen,  elzavarják a háztól, hogy többé ne is lássák.

A juhász erőt vesz magán , és a bíró szemébe nézve, büszkén válaszol: – Az enyém bizony, bíró uram; az meg a mi fiunk! – mutat Kisgergőre, aki éppen egy báránykával játszik.

 – Szerencsés ember vagy te, juhász – mondja irigykedve – , szép asszony, szép gyerek, akikért érdemes iparkodni!

– Jól mondja, bíró uram –  neveti el magát kényszeredetten Gergely – , elégedett is vagyok az életemmel. Értük valóban érdemes küzdeni, élni.

Másra tereli most a szót a bíró, miközben egyre csak Terkát nézegeti. A szegény asszonyt majd fölfalja tekintetével. – Mondd csak juhász, mennyi volt a téli szaporulat!

– Harminc kisbárány. Szépek, egészségesek – mondja szelíden, miközben megfojtaná Tódorfalvy Tihamért egy kanál vízben, ha tehetné. Látja, hogyne látná, nem vak, kinézte ez már magának az ő feleségét. No, de mennünk kell, mondja fokhegyről a juhász, és nagyot durrant a karikás ostorral. Megijednek a bíró lovai, és elragadják a batárt, port kavarva vágtatnak a pusztát kettészelő, kanyargós úton a város felé. Ezen már Terka is nevet; ügyes ember az ő ura.

-Hanem lelkem – szólal meg a juhász  – , kerüld el bírót, ha teheted! …Mert láttam én, mi a szándéka.

– Lehet neki szándéka akár száz is, ha a másik nem akarja! – néz fel Gergelyre csábosan az asszony, miközben terítőt rak a fűre, arra  meg egy fazék krumplis tarhonyát.

– Látom, nem ismered még az urakat! – sóhajt fel a juhász. – Addig nem nyugszanak, amíg a más feleségét meg nem szerzik maguknak, ha arra támadt gusztusuk.

– Szerintem attól nem kell tartanod… Amennyit ez a bíró erre szokott járni? Hat éve, hogy a feleséged vagyok, és még  csak most találkoztunk vele először.

– Majd meglátod, talál ez magának ürügyet, hogy ezután sűrűn erre járjon.

– Akkor majd jól megmondom neki a magamét – nevet fel Terka. – Azért adta az Isten a fehérnépnek a nyelvét, hogy meg tudja vele védeni magát. Most pedig együnk! Szeljen már kenyeret! – szól oda az urának, hogy elterelje Gergely figyelmét. Aztán fölemeli a fejét, és a fiát keresi. Kicsit távolabb, bent, a gyepen veszi észre a gyereket, amint egy tarka lepkét hajkurász.  – Hagyd rá Gergő, hagyd rá, úgy sem tudod megfogni! – szól a fiúnak nevetve. – Inkább gyere közelebb! Ebédelünk.

Kisgergő lemondóan legyint, és odahuppan az apja mellé, a fűre, majd az anyjára tekint, aki már nyújtja is neki egy fatányérban a tarhonyát. Fa evőkanálát a fiú a tányérba meríti, és jóízűen enni kezd. Időnként beleharap az apjától kapott kis karéj kenyérbe, és hol az anyjára, hol meg az apjára pislant, érzi-látja, hogy valami nincs rendben közöttük. Mindhárman szótlanul esznek.

Amikor végeznek, az asszony összepakol.  A mosatlant, és a maradék tarhonyát a tállal együtt beleköti a nagy kendőbe, amiben hozta, a batyut aztán a karjára veszi, és huncutkásan annyit mond az urának, hogy este igyekezzenek haza. (Gergely tanácstalan arcot vág, mert nem mindig érti az ilyen asszonyos kijelentéseket. Anélkül is igyekszik ő mindig, hogy felhívná rá valaki a figyelmét.) Te meg jó legyél ám, simítja meg Kisgergő fejét, majd elköszön, és elindul a tanya irányába. Terkának most az urán jár az esze, és azon zsörtölődik magában, hogy Gergely fölöslegesen mérgeli magát a bíró miatt;  a férfinép  már csak olyan, hogy megnézi magának a fehércselédet.  Nem kell őt félteni! Megvédi majd magát, ha arra kerül a sor. Bántotta, hogy az ura féltékeny, de ugyanakkor jól is esett neki.

4.

Gergely még rágódott egy darabig a történteken, majd igyekezett túltenni magát rajta. Elvégre a bíró a városban lakik, és akadnak ott szép számmal könnyen kapható asszonyok is, akiknek megtisztelő lehet, hogy Tódorfaly Tihamér a kegyeibe fogadja őket. Aztán még az is  eszébe jutott, hogy büszkének kellene lennie a feleségére, amiért a bíró úrnak megakadt rajta a szeme.

Elnézte a nyájat, a bárányok játékos ugrándozását, Kisgergő kergetőzését a kutyával, és arra gondolt: hogy fog majd örülni Telegdy uram, a puszta és a nyáj gazdája a sok szaporulat láttán.

A kocsizörgésre és a lódobogásra már csak akkor figyelt föl, amikor a kutyák is ugatni kezdtek. A kocsiján Telegdy Mihály közeledett, két lovas csendőr kíséretében. …Ugyan hová ilyen sietve?- tűnődött Gergely.

Nem mentek azok tovább, hanem  bekanyarodtak elébe, a szikesre.

– Mi járatban vannak az urak – kérdezte, tisztelettel levéve kucsmáját – , ha szabad, megkérdeznem ?..

– Érted jöttünk Gergely!.. – mondta keserűen Telegdy. Látszott rajta, hogy ezt a háromszavas mondatot, mennyire nehezére esett neki kimondani. A fejük fölött siránkozva keringett egy bíbic.

– Értem?.. – húzta ki magát a juhász. – Csendőrökkel?.. – A kérdése félúton megbicsaklott a levegőben. – Ismer engem a nagyságos úr, bementem volna én a faluba egyetlen szavára. 

Telegdy zavarban volt: – Sajnálom, fiam, le kell, hogy fogassalak.  Feljelentés érkezett ellened.

 – Feljelentés?.. Ellenem?.. – nézett döbbenten. – Mondja meg, mit vétettem!

– Bent majd megtudod a vádat!

– Itt is megmondhatja!.. Vagy még nincs is vád ellenem…, és máris lecsukatnak?

Telegdy lehajtotta a fejét, nem mert Gergely szemébe nézni.  – Valami nincs itt rendjén! – kiáltotta most már  a juhász. – Követelem, hogy mondja meg, ki és miért jelentett fel!

Lovával odalépdelt az idősebbik csendőr és egy hatalmas pofont lekevert Gergelynek. – Neked nincs semmi követelni valód! Megértetted?!..  Mert megismerkedsz a másik tenyeremmel is!

Gergely bal arca felpüffedt és bevörösödött az ütéstől.

– Hagyja, János – szólt rá a csendőrre – , megtudhatja a bérlőm és juhászom, hogy ki és mivel vádolja!

– A bíró úr ma délelőtt úgy látta, hogy több birkámat is levágtál… Lopod a nyájat!

– De nagyságos úr, ebből semmi nem igaz! – tiltakozott Gergely. Erre a másik csendőr is odalépdelt a lovával, és a bal kezével pofonvágta. – Kétségbe mered vonni a bíró úr szavát?

A juhász nem szólt semmit, de villámokat szórt a szeme. Szóval a bíró úr máris intézkedett?..  El akar távolítani, a gazember!

– Ugye nem nehezíted meg a dolgunkat? – kérdezte Telegdy.  – És behajtod a jószágokat a karámba?

A juhász válaszul a fejét ingatta, majd leakasztotta válláról a karikást, és ütötte- csapta vele a csendőröket. Először az idősebbik, utána pedig a fiatalabbik esett le ágaskodó-forgolódó lováról.

– Bodri, Gubanc, Ügyeske – ordította a kutyáknak – , tereljétek köréjük a nyájat!

S a birkák közrefogták a két csendőrt és Telegdy Mihályt, a kocsijával együtt. Gyorsan fölpattant Gergely az egyik csendőrlóra, a másiknak elkapta a kantárját, vágtában nyergébe emelte a meglepődött Kisgergőt, és már száguldott is a tanyába.

Terka éppen teregetett. – …Hát ti? – nyitotta nagyra a szemét.

– Ne kérdezz semmit! – kiáltott rá Gergely. – Pattanj a másik ló nyergébe, és meneküljünk!.. A többit majd menet közben elmondom.

– Ki elől? Hová menekülünk?.. – kérdezte az asszony, amikor már ő is fent ült a nyeregben.

– A bíró úr elől… A hatalommal összejátszó urak elől! …És odamegyünk, ahol majd befogadnak bennünket! Ahol az igazságot többre tartják a hatalomnál.

Magyar Irodalmi Lap