Hogy örültem annak, amikor kiskamaszként a szüleimmel a tanyáról a városra költöztünk. Titkon reméltem, hogy megváltozik majd az életem. Apám és anyám azért határoztak a költözésünkről, hogy városi gyerekként egy új világ tárja elénk a lehetőségeit. Nekünk már ne kelljen annyit gürcölnünk, mint nekik a tanyát övező parcellákon. Mert a föld megművelése, állatok tartása, tenyésztése, de sokszor föladta nekik a leckét. Ha mondjuk, késve érkezett a hó, elfagyott a vetés vagy legalábbis megritkította a kemény fagy a talajból előbújó hajtások sorait, számítani lehetett rá, hogy kevesebb terem. S amikor a tavaszi szél üres kézzel érkezett, féllábszárig nőtt csak a gabona, mire beérett a termés. De abból is csak gondja származott a parasztembernek, ha Medárd tulságosan megöntözte a földeket, mert negyven napig aratni sem lehetett. Ilyenkor az égi folyók  kiáradtak a medrükből, és a hömpölygő eső elárasztotta a búzamezőket. S a szüleimnek fogalmuk sem volt arról: meg tudnak-e menteni annyit, hogy gyenge aratás után őrletni lehessen.

Apámnak mégis a föld volt a mindene. Azt mondogatta, meglátjátok: meghálálja majd a gondoskodást, csak meg kell neki adni, amire szüksége van. Úgy tűnt nekem, mintha ismerte volna a természet minden rezdülését. Tudta, melyik növény magját mikor kell elvetni, melyik baromfinak a tojását mikor érdemes kotlós alá tenni. A madarak röptéből, a fák kései virágzásából képes volt megjósolni a várható időjárást. Még tán azt is tudta, miről suttog a nádas a határban, mit üzen a sápadt hold fátyolos éjszakákon, és miről mesélnek dérhullató alkonyatban a  fényüket bontó csillagok.

Téli estéken a petróleumlámpa imbolygó fényénél, nyári éjszakákon a tábortűz lángjainál szájtátva hallgattuk öcsémmel azt a sok tudást, ismeretet, amit egy-egy történetbe ágyazva átadott nekünk. Akkoriban még együtt lélegeztünk a természettel, és mintha gondozói, táplálói lettünk volna a földnek és az állatoknak. Hányszor, de hányszor elcsodálkoztam azon, hogy amikor kimentünk a határba, és megálltunk a parcellánál – amit felszántani vagy bevetni szándékoztunk – , miért veszi le apám  a sapkáját. Ma már tudom, így fejezte ki tiszteletét a Földanyának, mely táplált és eltartott bennünket. Azt meg fölöttébb különösnek tartottam, hogy elmondta neki, mit szeretnénk bele vetni, és  mennyire örülnénk neki, ha bő termést adna. Időnként megszólította a szelet, kérlelte az esőt, és beszélt a Naphoz, olykor még  a csillagokhoz is. Valami nagy-nagy tisztelet és szeretet áradt belőle a bennünket körülvevő természet iránt. Most értem csak idősödő fejjel: nemcsak mondta, de hitte is, hogy részei vagyunk az áldott nagy természetnek, amiben benne éltünk.

De sokszor elmondta, hogy az állat is meghálálja, ha szeretve gondoskodnak róla. Mindig azt láttam: becézte, simogatta őket, és éjszakákat virrasztott az istállóban vagy az ólban, amikor ellésre vagy fialásra készülődtek. Néha, amikor alájuk almozott, beszélgetett is velük, nekik panaszolta el ügyes-bajos gondjait. Válaszként olykor elbődítette magát a tehén vagy felnyerített a ló. Hogy értette-e apám ezekből a választ, arról mit sem tudok. Mindenesetre megnyugodott, hogy kiönthette a szívét, és talán hamarább megtalálta a helyes megoldást.

Most értem már azt is, milyen nagy ereje van az ember hitének. Nem mindegy, miről hogyan vélekedik, és hogy azt mennyire gondolja komolyan. A tanyán élő emberek, amikor köszöntötték egymást vagy elköszöntek egymástól, voltaképpen áldást kértek a másikra. Amikor találkoztak, így köszöntek barátaiknak, ismerőseiknek: „Adjon Isten jó napot!”. Még  abban is volt áldás, ha a másik csak annyit mondott, hogy „Magának is!”. Elköszönéskor pedig eképpen búcsúztak: „Áldást, békességet!” Akkoriban én ezt furcsállottam, csak most jöttem rá, mennyi szép gondolat, érzés, kérés fűződik ezekhez a köszönésekhez.

Sajnos, a tanyák felszámolásával, a többszöri urbanizálódással ezek a szép áldások kivesztek a nyelvünkből, szokásainkból. Még talán a „Jó napot kívánok!” köszönés áll hozzájuk legközelebb. A „Viszontlátásra!” legfeljebb arra utal, hogy örülnénk, ha újra találkoznánk másikkal. De ezeket is már csak érzés nélkül, megszokásból mondjuk. Pontosan úgy, mint amikor kerékpáron ülünk, és sietnénk valahová, mert dolgunk van és egy gyalogos ismerősünk ránk szól: „Hogy vagytok?” Látszik, hogy kérdése komolytalan, és ő is csak arra számít, hogy azt mondjuk: „Köszönjük, Jól!”

Apám amikor először hallotta a „Szia!” köszönést, azt hitte, rosszul hallott, és arra kért,  ismételjem meg, hogy mit is mondtam neki. Az ismétlést követően is csak kimeresztette a szemét, és értetlenül nézett rám, mintha idegen nyelven szóltam volna hozzá.Utána még, de sokszor köszöntöttem én is így őt, mivel modern kifejezésnek találtam. Az anglikán nyelvekből származó és a köznyelvünkben köszönésként teljesen elfogadott „Helló!” kifejezést én egyenlőnek tartom a magyarban használt  „Hé!” tiszteletlen megszólítással.

Gyermekkoromra visszatérve, a tanyában a konyha falán őríztünk egy falvédőre hímzett házi áldást. Hittünk abban is, hogy az írott szónak ereje van, és az az áldás megvéd majd bennünket minden bántódástól. Így hát nem féltünk, pedig kerítésünk sem volt, akácfák szegélyezték a tanyánk épületeit. Lámpaoltás után minden este békésen szenderedtünk álomba, amint meghallottuk, hogy a szomszédos kutyák csendesen felegetnek egymásnak. Valószínűleg a biztonságunkba, és az égi védelembe vetett hitünk tartott meg bennünket.

Azt már csak a nagymamám elmondásából tudom, hogy a családunk őrzött még egy régi szép hagyományt. Miután megszülettem, és anyámmal együtt kihoztak bennünket a szülőszobáról a tanyára, apám felállt velem egy hokedlire és az magasba emelve – „Fiam született!” kiáltással – , az égiek kegyelmébe ajánlott. Amikor eszembe jut, egy kicsit mindig elérzékenyülök rajta.

A városra költözve, egy ideig még őríztük régi szokásainkat, aztán lassacskán kivesztek az életünkből. A város már a felkínált lehetőségeivel új szokások felvételére is késztetett bennünket. Kimaradtak életünkből a természettel való kommunikálások: a földdel, fákkal, növényekkel, állatokkal való beszélgetések, és az imák, valamint az áldások. Pedig ha kiköltözhetnénk a természetbe és visszatérhetnénk ősi hagyományinkhoz,  lehet, hogy könnyebb lenne az életünk.

Magyar Irodalmi Lap