Már több napja laktam Förgepatonyban, így a vendéglátóimnál töltött nyugalmas éjszakák lassan kiszívták csontjaimból a vándorlás fáradalmait. Házigazdám nap-nap után, kora reggeltől gyűrte talpa alá a falu utcáit, de sohasem említette, merre járt.

— Engem az eklézsia fizet, csak neki tartozom számadással — mondta büszkén.

A gazdasszony reggelente zsenge füvet szaggatott hátul a kertben a nyulaknak, Zsuzsi és Dodó pedig a városba járt munkába.

— Hát a földeket ki dolgozza meg maguknál? — kérdeztem kint a faluban, amikor összejöttem egy-két helybéli emberrel a kocsma küszöbén.

— Van, aki foglalkozik paraszti munkával, de többnyire a városban, sőt azon is túl keressük a megélhetést, válaszolta az egyik.

— Bolond az is, aki a mezőn fecsérli az életét. Nincs abból semmi haszon. Amit nem pusztít el a szárazság, azt megeszik a verebek vagy fordítva — mondta a másik.

— Pusztul a föld, hát hogyne pusztulna, ha nem művelik — fordítottam bírálóra szavaimat. — Ha a szél szabadon járja a mezőt, bizony elvadul.

Görbén néztek rám, hogy jöttment létemre oktatom őket.

— Kedves ismeretlen, honnan tudná maga a mi dolgunkat? — vetették elém a szót kézlegyintve.

Közben észrevettem, hogy már be kellett volna mutatkoznom.

— Cérna Géza a nevem, és Palócföldről jöttem.

Összenéztek. Látni lehetett, hogy hiszik is, nem is.

— Aztán merre van az a Palócföld? — kérdezte gyanakodva az egyik, aki később

szintén illendően megmondta a nevét. Ő a Gálffyak népes családjából származott, és Istvánnak keresztelték.

De ekkor a másik szólt közbe, a Pónya Kálmán nevezetű.

— Ejnye, hát nem tudod? — vetette oda Kálmán. — Amikor Losoncon meg Rozsnyón szolgáltam katonaként, sok palóccal találkoztam. De ők olyan busongósan mondták: tanókoztam.

— Úgy van, helyesen mondja kend. Ami Kassától napnyugta felé esik a Garamig, és a Mátrától északra az Érchegység lábáig, az mind a Palócföld. Onnan jöttem én, hosszú utat megjárva.

— Várjunk csak! — vágott közbe Pónya. — Nem ismeri kend Mácza Misit? Rozsnyón katonáskodtunk együtt. A maguk vidékéről való, valahonnan Sepsi- vagy Szepsiből.

Közben figyelte az arcom, hogy miként rezdülnek ráncaim a név hallatára.

— Mácza, Mácza — ismételtem a nevet. — Igen ismerős. Nem a szűcsmester fiára gondol?

— De éppen arra — lelkendezett Pónya Kalmi, hogy ilyen idegenül is közös ismerősöket fedeztünk fel.

— Bizony ismerem. Szőkés a haja, és szúrós bajsza van.

— Az, az!

— Ismerem őt. Csakhogy Szepsi még Rozsnyótól is keletebbre van, egészen Abaújban.

Az öreg Mácza pedig, Isten nyugtassa, voltaképpen iparostársam volt, mert én szabómester vagyok — kottyantottam el hivatásom mivoltát.

— Szabómester, és paraszti munkára tanít minket? — szólt közbe Gálffy sértett hangon.

Kicsit restelltem a dolgot, mert igen tudálékosnak látszottam, ezért így szóltam:

— Nézzék, valóban nem értek én ehhez, de vándorlásaim folyamán megtanultam egyet s mást. És bizony a tapasztalat is azt igazolja, hogy a szabadjára eresztett jószág kisiklik az ember keze közül. Ami művelni való, azt meg kell művelni. De mást is kérdeznék.

Amikor idejöttemkor a falu széléhez értem, sok apró földkupacot láttam a kertek végében. A szekerekről homokot és kavicsot szórtak szanaszét a határban.

Hát mivel foglalkoznak kendtek?

Először csak dünnyögtek új ismerőseim, majd ismét Pónya Kálmán szólalt meg.

— Minden mindennel összefügg — summázta Kálmán. — A legfőbb baj az, hogy nincs hite a népnek. Nem hisznek otthonuk biztonságában, és ezért menekülnek hazulról.

A fiatalok idegenbe járnak szerencsét próbálni. És a föld is, tudja, mindenkié is, meg senkié is. Nem tudjuk, kinek a földjét dolgozzuk meg. A falu határában a nagyapámé volt vagy száz magyar holdnyi terület, de összeszántották, most meg azt sem tudjuk, hogy mi hol van, és a bizonylat sincs meg róla. Most meg jönnek az idegenek és megveszik, elfoglalják elődeink földjét. Ráadásul az aszály évről évre növekszik. Nem győzünk elég vizet adni a talajnak. Utoljára már a gabonát is öntözni kellett. Hát hallott már ilyet? De hát a Kis-Dunából sem meríthetünk vizet, mert olyan koszos, hogy megfullad tőle a növény.

— De büdös is ám! — vágott közbe Gálffy. — Az orrát kell befognia az embernek, ha csak közelít feléje, mert a szagától majd hanyatt vágódik. Fertő az, kérem, nem folyó.

— Így van, így van — bólogattam, mert én is ezt tapasztaltam.

— Meg a madarak, folytatta Pónya Kalmi nekikeseredve. — Ha tavasszal elvetjük a szemet, a szántóföldet egyből meglepi a verébsereg, és mind felzabálják a magokat.

Soha nem volt annyi veréb errefelé, mint most.

— Hasonlót láttam én is tavaly a Karcsák irányában — tette rá Gálffy. Haladtam szekéren Szentmihályfától Királyfiakarcsa felé, és az egyik dűlő fordulójában elém tárult egy napraforgótábla, virágba borulva, duzzadó magokkal. A lovaim hirtelen megtorpantak.

Hóha-hó, rántottam meg ijedten a gyeplőt, pedig már álltak. Mi történt? — kiáltottam fel. — És akkor olyat láttam, amilyent addig még sohasem. Minden napraforgó koronáján egy hatalmas fekete varnyú ült, mintha a zsákmányát őrizte volna.

Vissza kellett fordulni a lovaimmal, mert egy tapodtat sem mentek tovább. Bizony, megcsappant a falusi nép ereje, nem győzzük hessegetni a nem ide tartozókat. Így hát ki-ki más dologra adja a fejét. Mindenki mást művel, mint régen.

— De mégis, mivel foglalkoznak? Burnyából nem csépelhetnek kenyérgabonát.

— Hogyan mondta? Miből? — kérdezték zavaros szemmel.

— Bocsássanak meg. Ezt maguk perjének nevezik.

— Igen, igen. Gyomból bizony nem lesz kenyér — hümmögték.

— De mondják már, miből élnek maguk? És mi végett van az a ménykű sok földkupac a falu végén? Árulják már el! — faggattam őket egyre türelmetlenebbül.

— Hát kérem … kutakat ásunk — bökték ki nagy nehezen. — Mindenki kutat ás.

Van, aki három-négy kutat is mélyített már az udvarában meg a szérűskertben. De nem úgy van az, mint régen, hogy elég sekélyre ásni, és egy-kettő, fölbukkan a víz. Amióta megfogyott a Kis-Duna vize és koszos is lett, kétszer olyan mélyre kell lemenni a föld alá, mint azelőtt, és mélyíteni kell a régi kutakat is.

— Az aszály miatt fúrnak annyi kutat? Öntözés végett? De hiszen nem is művelik a földeket, miért öntöznének? — kérdeztem.

— Nem, dehogy. Más annak az oka — mondták szabódva.

— Hát mi? Bökjék ki már! Talán titok, hogy úgy átallják mondani? Vagy valamiféle csúfság?

— Hát eddig még nem mondtuk senkinek…, mi ugyanis… aranyat keresünk! — mondták szinte egyszerre.

— Aranyat?! — kiáltottam fel a váratlan válasz hallatán.

— Pszt! Csöndesebben! Erről nem illik beszélni. Mindenki tudja a szomszédjáról, hogy mit művel, de nem emlegetjük.

— De miért éppen aranyat? — fogtam csöndesebbre a hangomat.

— Ennek is megvan a története. És ez is az előbbi bajokkal függ össze.

— Hát mondják már, mert igencsak érdekel. Persze nem az arany miatt, hanem azért, mert kíváncsi vagyok, hogy jutott eszükbe ilyen oktondiság.

— Nos, kérem, az úgy volt — ragadta magához a szót az egyikük —, hogy egyszer Aranyoson járt Rémes János uram valamilyen munka végett. Ott jártában vette hírét, hogy az aranyosiak aranyat mosnak a Dunából. Átszitálják, majd egyre jobban finomítják a homokot, mígnem a sekély aranymosó tál aljában megcsillannak az apró aranypikkelyek.

Majd a másik folytatta az elbeszélést.

— Tudja, Rémes János amolyan furfangos ember, és mindjárt törni kezdte a fejét. Eszébe jutott az öregapjától hallott történet Csallóközről, amikor az még Tündérkert volt.

— Talán Aranykert? — helyesbítettem, illendően kérdezve, nehogy megsértsem őket.

— Úgy, úgy, Aranykert. És az aranyat hullató tündérek szállása is errefelé volt. Mátyusföld Jóka nevű településével szemben. Madárröpte vonalán félnapi járásnyira.

— Ilka szigetén, nemde? — kérdeztem ismét.

— Igaz ez is. Honnan tudja maga mindezt? — csodálkoztak ismét gyanakodva.

— Fördős Berci, a molnár mesélte — igazoltam értesülésem forrását.

— Az rendes ember — erősítettek meg tapasztalatomban, mert én is annak tartottam a kis-dunai vízimolnárt.

— Nos, Rémes János rájött, ha a tündérek errefelé mulatoztak, akkor itt még több arany van, mint másutt. Fent, a föld felszínén már nincs, mert azt idővel összeszedték meg beszántották, de lent a kavicsrétegben, ahol a kutak alja van, bizonyára ott lesz az arany, mert odaszívta a víz. És mindjárt próbát is tett. Új kutat ásatott a háza végében, majd nagy sebesen meregetni kezdte a vizet belőle. Hát csodák csodája, mikor megnyugodott a víz, a vödör aljában apró fénylő szemcsék villantak meg. Hasonlóak az aranyosihoz. Akik a kútásásnál segédkeztek, ezt megkísérelték otthon is, és így egyre többen mélyítettek új kutat az udvarukban. Mi is ezt tettük. Ma már talán nem akad olyan telekre, amelyen csak egy kút van. A szérűskertek is tele vannak új kutakkal.

Szaporán kezdtem csóválni a fejem a hallottakra. Két új ismerősöm pedig nem tudta, hogy rosszallóan, csodálkozva vagy hitetlenkedve fogadtam-e szavaikat. De hogy azt ne higgyék, valami rosszban töröm a fejem, megkérdeztem:

— Aztán mit csinálnak azzal a temérdek arannyal, melyet ott találnak?

— Gyűjtjük! — vágták rá mindketten.

— Nekem van belőle otthon már vagy félbögrényi is — dicsekedett Gálffy Pista.

— És mutatták már valakinek?

— Dehogy, dehogy. Másnak nem mutatjuk, mennyit húztunk fel a kútból, hogy ne irigykedjen.

— Miért nem teszik pénzzé?

— Majd ha már több gyűlt össze, nehogy idő előtt idegenek tegyék rá a kezüket.

— De nekem csak megmutatják, hogy milyen is ez az arany? — kezdeményeztem, bár nem reméltem, hogy kötélnek állnak.

— Azt akarja mondani, hogy világot járt ember létére még nem látott aranyat?

— Bizony, föld alól merített, csillogó csallóközi aranyat még nem láttam — válaszoltam tudatlanságot színlelve, és sejtettem, hogy valaki borzasztóan lóvá tette ezt a népet.

— Ha nagyon akarja látni, hát nem bánom. Menjünk be hozzánk — adta meg magát Gálffy Pista.

Szép volt az ő háza is, hasonlóképpen szép, mint a többi a faluban.

— Íme, itt a kincs! — húzta elő a hólyaggal lefedett hasas bögrét az uborkásüvegek mögül.

Óvatosan vette le Gálffyék Pistája a bögre burkát és helyezte az asztalra az edényt, mint egy kegytárgyat.

A behulló napsugárban sárgás gyöngyházfénnyel csillogott az edény tartalma. Azonnal láttam, hogy ez nem arany, és azt is tudtam, hogy micsoda. Csak hát mitévő legyek most? Végül gondoltam egy merészet, és így szóltam hozzájuk:

— Gyerünk az udvarra, ott majd szebben csillognak a pikkelyek. A köcsögöt hozza maga, Gálffy uram, de tartsa jól, nehogy kiessen a kezéből!

A két ember először tétován rám nézett, majd egymásra, de azért szót fogadtak, és kifelé indultak.
Megálltunk a tornácon.

— Hát mutassa, Gálffy uram, azt az aranyat — a napsugarak felé tartottam az öblös csanakot.

Valóban szépen csillogott a tartalma. Kissé aranyosan is. Aztán úgy tettem, mintha morzsolgatni akarnám az ujjaim között a kincset, majd hirtelen belemarkoltam, és jócskán meghintettem vele a földet. A langyos tavaszi szellő pedig szárnyra kapta és szétszórta a pikkelyeket, mint a pelyvát.

— Az istenért, mit cselekszik kelmed?! — kiáltottak szörnyülködve mindketten.

— Kétévi munkám vész kárba! Ebbe öltem minden megtakarított pénzemet és az összes erőmet — hördült fel Gálffy, és elkapta kezemből a kincses csuprot.

— Szerencsétlen ember! Tudja, mit gyűjtöget maga? És maguk mindannyian? — kiáltottam rá, nehogy megüssön elkeseredésében. — Közönséges macskaaranyat halásztak a kutakból, annak pedig egy krajcárt sem ér kilója. Mert az arany nem ilyen, igazi aranyat sohasem merítettek volna vödörrel a kútból, mert az még a vasnál is nehezebb. Mifelénk ezeket a csillogó pikkelyeket szekérszámra hömpölygeti a patakok vize. Szép ez, szép, de nincs semmi értéke. Higgyenek nekem, jót akarok maguknak. Gálffy Pista és Pónya Kalmi leforrázva álltak a tornác lépcsején. Nem tudtam, hogy a földre szórt maréknyi csillám elvesztése keserítette-e el őket, vagy hittek szavamnak, és ez okozta a szomorúságukat. Abban sem voltam biztos, hogy most nem rontanak-e nekem és nem agyabugyálnak-e el, vagy nem tapossák-e meg egymást, esetleg nem verik-e a saját fejüket a falba. Csak álltak csendesen, majd leültek a tornác lépcsejére, és tovább hallgattak. Odaadtam volna nekik összes vagyonomat, ha lett volna mit, és legszívesebben jól elnáspángoltam volna mindnyájukat balgaságuk miatt. Pónya Kálmánt azonban nem hagyta nyugodni a gyanakvás, mert számonkérő hangon szólalt meg.

— Aztán Cérna uram, miért higgyünk magának? Hátha csak rászed minket, hogy megkaparinthassa a vagyonunkat!

Nehéz kérdés volt ez, mert aki a macskaaranyat összetéveszti a valódival, az nem hisz el semmilyen okos magyarázatot. De azért mégis eszembe jutott valami.

— Hát ide figyeljenek! — bátorodtam neki. — Maguk szerint hol van az aranyuk lelőhelye?

— A kutak aljában, mert odaszívta a víz. Így mondta Rémes János — válaszolta Pónya.

— Nos, nekem pedig azt higgyék el, hogy ez a csillogó fene, amit maguk aranynak tartanak, mindenütt fellelhető, csak néhol több, néhol kevesebb van belőle. És ami megtalálható mindenütt, az már semmiképpen sem lehet olyan drága holmi.

— Ez igaz, de ezt be kell bizonyítani — tamáskodott tovább Pónya.

— Akkor kerítsen gyorsan egy dézsa vizet, és hozzon kétlapátnyi akármilyen homokot

— mondtam neki, és most már biztos voltam a dolgomban.

A dézsát a napra állítottuk, Pónya telemerte vízzel, a homokot pedig beleszórtam, mint a sót a levesbe. A nehezebbje azonnal a dézsa fenekére süllyedt, majd megvillant a napfényben a csillám, mert az lassabban merült. Bögrével kihalásztam egy keveset, leöntöttem róla a vizet, és mutattam Pónyának meg Gálffynak a bizonyítékot.

— Látják, itt a maguk aranya.

Egy mukkot sem szóltak új ismerőseim. Pónya a fejét vakarta, Gálffy pedig mintha most ocsúdott volna, mert talpra szökött hirtelen.

— Ej, ha nem ér semmit, akkor vigye az ördög a nyavalyás csillogást! — majd az edénye után kapott, és keserűségében a földhöz akarta vágni. Az utolsó pillanatban fogtam le a kezét.

— Lassan a testtel, ember. Ne cselekedjen ismét meggondolatlanul. A bögre tartalma most sokkal többet ér, mint eddig.

Elborult szemmel nézett rám. Természetesen nem sejtette a további szándékomat.

— Hát nem érti? Ezzel lehet kigyógyítani a többieket is az aranylázas nyavalyájukból.

— Mit eszelt ki már megint, maga ördöngös vándor? — szólt zavarodottan.

— Észhez kell téríteni mindenkit, hogy egyszer és mindenkorra elfelejtsék ezt az aranyhistóriát.

— Azt már nem! — ellenkeztek mindketten. — Mi most már ismerjük az igazságot, hát húzzunk belőle hasznot.

— Ejnye, ezt nem gondolhatják komolyan! Előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy minden aranygyűjtögető haszontalanul fecsérelte az idejét. És én sem nyugszom addig, míg nem beszéltem a többiekkel. Inkább segítsenek, mert ha megsejtik a falubeliek, hogy kendtek ezt már tudták, és nem árulták el, jobban ellátják a maguk baját, mint Rémes János uramét, mert ő csak tudatlanságból cselekedett.

— Hát akkor mit tegyünk?

— Elsősorban fogadják meg, hogy ezentúl nem fecsérlik az erejüket semmirekellő munkára. Aztán mondják el mindenkinek, persze csak suttogva, ahogy maguk szokták, hogy estére jöjjenek a kocsmába, mert az idegen felvásárolja az aranyat — majd részleteztem, hogy miben segíthetnek nekem, végül ennyit mondtam: — Rémes Jánost, azt a szerencsétlent pedig hét határon túlra kell küldeni, nehogy agyonverje a falu népe. Nem rosszakaratból szedte rá magukat, hanem a kényelmesebb élet végett. Csak hát éppen ez lett a vesztük.

— Jaj, jaj! — sopánkodott egyszerre Gálffy és Pónya. — Mégis igaz, hogy nem mind arany, ami fénylik!

Aztán minden úgy történt, ahogy megegyeztünk. Estére dugig telt a kocsma a kezükben apró csomagokat szorongató emberekkel. Szomorúan néztem őket, és talán náluk is boldogabb lettem volna, ha valóban arannyá változik az értéketlen csillám.
Majd amikor már érett a hangulat, Gálffy Pista bejelentette szándékomat. Én pedig felálltam és elmondtam, hogy azért érdekel a kincsük, mert aranypikkelyes ruhákat akarok varrni.

— Mutassák hát, mit kínálnak megvételre?

Ekkor Pónya odajött az asztalomhoz, és elém tette a bögréjét. Elhúztam a szám szélét, és becsmérlőleg morzsolgattam ujjaim között a csillogós portékát.

— Másnak nincs eladnivalója? — kérdeztem.

Ekkor előálltak vagy hárman, remélve, hogy az övék talán jobban elnyeri a tetszésemet, mint Pónyáé. Természetesen az is csak haszontalan holmi volt. Végre Gálffy is előhozakodott egy csupornyi csillámmal, de az övét is csak lefitymáltam.

— Hát, emberek, ez nem arany — és elmondtam ugyanazt, amit délután Gálffynak

és Pónyának. Gyanakodó, sötét tekintettel néztek rám, amint hallgatták szavaim.

Majd felpattant az egyik patonyi, és rám kiáltott.

— Kend rá akar szedni minket!

— Így van, rászed minket! — visszhangozták reménykedve a többiek.

Most mi lesz, villant át rajtam. Hogyan vágom ki magamat ebből a kutyaszorítóból? És ekkor eszembe jutott, hogy az övemen lógó tüszőben talán maradt némi csillám abból az időből, amikor Csillag Anna ruháját varrtam. Szerencsém volt, mint a mesékben, mert valóban találtam egy maréknyi macskaaranyat az egyik tarsolyban.

— Ilyen olcsó csillogással én is szolgálhatok, nézzék! — és hanyagul hullattam jó magasról az egyik markomból a másikba a csillámot. A légáramlat pedig egy-két csipetnyit szétszórt belőle az ivó olajos padlóján. Hüledezve nézték a patonyiak, hogy mit művelek, a kocsmáros is sandán leskelődött a söntésből. És ekkor támadt egy ötletem, mely rövidesen eldöntötte az árverést.

— No, nézzük csak, kinek van egy aranygyűrűje? — kérdeztem a férfiaktól. Persze, nem volt senkinek. Ekkor azonban a kocsmáros lépett elő dicsekedve.

— Ímhol ni, nekem bizony van — és elém penderítette a karikagyűrűjét a kőlappal fedett asztalra, szépen meg is csendült rajta.

— Hozzon egy pohár vizet és egy darabka papírt! — kértem.

Mikor minden együtt volt, a csillámból egy jó csomót egy papírgalacsinba gyömöszöltem, majd a másik kezembe vettem az aranygyűrűt, és szintén papírba csomagoltam az egyenlőség kedvéért, aztán a víz fölé tartottam mindkettőt.

— Amelyik hamarább süllyed a pohár fenekére, az az igazi arany — és egyszerre pottyantottam a vízbe a gyűrűt és a galacsint. Természetesen a csillám még alig bukott a víz alá, midőn a gyűrű már tompán koppant a pohár fenekén.

— A kocsmáros gyűrűje szarany, az én kincsem az igazi arany — kiáltott fel az egyik förgepatonyi, aki Gálffy mellett állva nézte a kísérletet.

Persze, a kocsmárosnak sem kellett több, mert olyan paprikás lett, hogy egy ugrással a gyűrűjét becsmérlő embernél termett, és azonmód kiverte a kezéből a csillámmal teli bögrét. Egyből aranyos eső kezdett hullani. Ettől aztán dulakodás támadt, de olyan hevesen lökdösték egymást a kakaskodó férfiak, hogy bizony nemigen tudták menteni kincses csupraikat, és egyre több csillám hullott a földre. Majd Gálffy és Pónya is példát mutatva belehintették bögréik tartalmát a levegőbe.

— Ne sajnálják ezt a mihaszna csillogást — bátorítottam őket, és a tüszőmben maradt csillámot a tusakodó férfiak közé szórtam. Szegény szerencsétlenek, teljesen elvesztették a fejüket. Voltak, akik még akkor is menteni igyekeztek vélt kincsüket. Akik azonban a dulakodás közben már szétszórták macskaarany-vagyonukat és megrészegültek a levegőben röpködő csillám villogásától, de nem kevésbé a közben elfogyasztott bortól meg pálinkától, mások kezéből verték ki a kincses dobozokat. Aztán, mikor már úgy fénylett az ivóterem, mint a jéggé fagyott mennyország, megpróbáltam csendre inteni a zajongó férfiakat, de nem jártam sikerrel. Csak Gálffy meg Pónya és még pár fülét hegyező kíváncsiskodó vett körül.

— Látják, emberek, hogy milyen cifra bolondságnak lettek az áldozatai? A csillogás vette el a józan eszüket, vagy a bizodalom hiánya? — kérdeztem tőlük.

— Nem, Cérna uram, csak meg akartunk gazdagodni, mert eddig annyit nélkülöztünk. És akik idegenben jártak, mind azt mondták, hogy másutt jobban megy a sora a népnek, mint nálunk — válaszolták megtörten.

— De közben szertefutott a családjuk, mint a kotlós nélküli csibék! És hiába remélték a gazdagságot, ha hagyták pusztulni az otthonukat! Házakat ugyan építettek, de nincs, aki lakjon bennük. A legfontosabbról feledkeztek el; hogy az a legszebb, amikor az apa a fia markába nyomja a szalonnázó bicsakot, hogy ezentúl ő használja jó egészséggel.
Megnyugtattam őket, hogy ismerem gondjaikat, bajaikat, hiszen azok számomrasem idegenek. A földdel és minden egyébbel meg kell küzdeni nálunk is. És bizony egyforma bajban vagyunk mindannyian. Majd így folytattam:

— A föld művelését mindenki őseitől tanulta, arra nem akarom kendteket oktatni, hiszen nem értek hozzá. De ajánlom, lásson munkához minden épkézláb ember a legjobb tudása szerint, mert a termőföld olyan, mint a nép. Csak akkor venni észre a hiányát, ha már erősen pusztulóban van. De mivel az ekenyom végére nem lehet gombot varrni, ezért a veteményt felfaló madarak dolgában akarok kendteknek segíteni.
Ezek ellen egyetlen fegyver a madárijesztő, mert bizony békasókővel nem győzik elűzni a temérdek verébhadat.

— Madárijesztő?! — morogták némelyek becsmérlően, mások pedig lesütötték a szemüket, szégyenkezve, hogy nem jutott eszükbe ez a gondolat.

— Igen, madárijesztőket kell állítani. Az én tanult mesterségemnek hasznát vehetik, mert szabó vagyok. És ígérem, addig nem állok tovább, amíg az ócska rongyokból nem varrok elegendő madárijesztőt. Kezdődjön a munka már holnap. Most pedig menjenek haza békességgel, és felejtsék el ezt a keserves kudarcot.          
Az izgalomtól fáradtan hagytam el a kocsmát. Hátam mögött egyhangú zsongássá vegyült az asztaloknál tovább gyűrűző vita. Majd rövidesen egyesével távoztak hazafelé a férfiak, és a nyitott ajtón kiszüremlő fényben örvénylett utánuk a ruhájukról hulló csillám. Én is hazaballagtam, de még le sem feküdtem, amikor kopogtattak szobám ablakán.
Pónya volt az.

— Cérna uram, baj van. Úgy döntöttek az emberek, hogy addig nem hagyhatja el a harangozó házát, amíg meg nem győződtek róla, hogy valóban nem szedett rá minket.

— Rendben van, csak menjenek — mondtam nyugodtan. Attól azonban kissé tartottam, hogy ismét valamilyen balga tanácsot kapnak ezek a becsületes patonyiak.

— Jól van, Cérna uram, de még mást is üzentek. Ha az derül ki, hogy becsapott bennünket, akkor elevenen megnyúzzák magát — mondta Pónya, és látszott, hogy még ő is ingadozik.
Harmadnap hajnalán az ablakom alatt harsanó kiáltások ébresztettek.

— Hé, Cérna uram! Ha megígérte a segítséget, akkor ne aludjon, hanem lássunk dologhoz.

Ettől mindannyian jókedvre derültünk.
Mondanom sem kell, hogy a következő napok és hetek megfeszített munkában teltek el. Pónya és Gálffy lettek a fő segítőim, de csatlakoztak az érkezésem napján miattam civakodó szomszédok is, még Csomor Dodó és Zsuzsi is. Csaknem mindenki munkához látott. Majd mire az összes mihaszna rongyból, öreg kabátból, lyukas kalapból és csengő-bongó vacakságból elkészültek a madárijesztők, bizony kizöldült a határ. De már nem kellett félteni a sarjadó gabonát a falánk madaraktól. És hát olyan nagy volt a dolgos sürgés-forgás, hogy a haszontalan madarak nem is merészkedtek a falu közelébe. Nyugodt szívvel indulhattam tovább, hiszen itt már nem maradt több tennivalóm.

Magyar Irodalmi Lap