Munkából hazafelé menet, április első hetének egyik, az évszakhoz képest különösen meleg délutánján a megszokottnál is nehezebb fejjel szálltam le arról az autóbuszról, melynek megállója házunk előtt van. A tizenhetedik éve ilyenkor szokásos ösztönös pillantással örömmel „fedeztem fel” ötödik emeleti lakásunk erkélyét, melyen Anikó időzött, s mint utóbb kiderült, árgus szemekkel figyelte a leszállókat. Évtizedes távlatban ritkának számító örömöm, melynek egyedüli forrása az, hogy valaki vár az erkélyen, nem tartott soká. Ugyanis az ilyenkor szokásos üdvözlő kézmozdulat helyett jobb karjával több olyan hívogató mozdulatot tett, melyek kétséget kizáróan egyértelműsítették, hogy a megérkezésem keltette örömöt ezúttal – egyelőre ismeretlen okból – elnyomja hazaérkezésem sürgetése. Mivel ez a tény – régi beidegződések szerint – nem csupán kizárólagosan jót jelenthet, pusztán a hazaérkezésem miatti örömömet úgy elfújta, mint a szél. Annak ellenére, hogy odafent nem várt sem baleset, sem betörés, sem csőrepedés híre, kinek-kinek a legjobb belátására bízom, hogy a sürgető karmozdulatok jót jelentettek-e vagy rosszat? Mindezek után jogos lehet a kérdés, hogy egy középkorú apa és immár serdült leánya között lezajlott hétköznapi témájú eszmecsere megörökítésének miért kerítettem ekkora – bevezető – feneket? Nos, ennyi időre volt szükségem ahhoz a felismeréshez, hogyha leírom, a világ egy jottányival sem lesz sem jobb, sem szebb. Ám ha nem írom le, reális a veszélye annak, hogy a mulasztás miatt lebírhatatlan lelkiismeret furdalással kell viaskodnom életem végéig. Éspedig azért, mert búcsúzó századunk első felében egy szekszárdi születésű Humanista fülbemászón dallamos szavak fortélyos összerakásával – boldogult úrfi koromban – egy életre figyelmeztetett, hogy: „…vétkesek közt cinkos, aki néma…” Azaz, egy még régebbi megközelítéssel élve, a hallgatás beleegyezést jelent.

Egyetlen magzatom, autótulajdonos ismerőseinek hatására még 1997-ben elhatározta, hogy jogosítványt szerez. Autója még nincs, ám jelenlegi életkorába még az is lazán belefér, hogy – kimondani is furcsa – saját erőből valósítja meg a ma még ködösnek tűnő vágyálmot. Amikor a finanszírozás lehetőségeit firtató családi „döntőbizottságban” szót kaptam, véleményemet az a közhelyszerű tény motiválta, hogy manapság egy mezítlábas műszaki diplomának a vezetői engedély ugyanolyan szerves kiegészítője, mint a nyelvvizsga. Az áhított okmány elméleti összetevőjének megszerzése (KRESZ-vizsga) nem okozott problémát. Mi több, költségei sem jelentettek életveszélyes fenyegetést a kosztpénzre. Kevésbé szerencsés módon, merőben másként alakult a helyzet a gyakorlati vizsgán. Az első sikertelen próbálkozás után, még 1998 őszén nyilvánvalóvá vált, hogy a „támogatási keret” kimerült. Heroikus idők jöttek, melyek során a negyedéves építőlány a plusz gyakorlati órák költségének előteremtése érdekében olyan tulajdonságról tett bizonyságot, amivel azonos életkorban én még nem rendelkeztem.

A nem autós ismerősök szférájának segítségével hamar kapcsolatba lépett a kiemelten fiatalokat foglalkoztató reklámügynökségekkel. Az első szerződés nem sokat váratott magára. Különös pályakezdése Szentendrén kezdődött, ahol bokros egyetemi elfoglaltsága mellett hétvégeken, behívásos rendszerben, egy nonstop üzemelő termékbemutató csarnokban, egyenruhában, frissen piacra dobott új üdítő italokat kóstoltatott a nézelődőkkel. Az élet sűrűjében való debütálását többszöri elhatározásom ellenére sem tekintettem meg személyesen, mert meghökkentően életszerű helyszíni beszámolói teljes értékűen oda tudtak varázsolni a nélküle már meglehetősen ismerős környezetbe. Első szerződésének lejárta után egy másik cégnél felvételizett, melynek következményeként már a Duna Plázában lett vásárlási szerződés-előkészítő. Bonyolult banki kapcsolatokra tett szert, melyek segítségével nagyobb összegű vásárlási szándékok esetében azonnal ellenőrizte a hitelképességet. Mindezek közben pedig dőlt a pénz, ami már nemcsak a jogosítványért vívott hadjárat folytatását fedezte, hanem lehetővé tette ruhatárának oly mértékű kiegészítését, amiről korábban még csak nem is álmodhatott.

Amikor az első gyakorlati vizsgáról szóló beszámolót hallgattam, nem kellett „külső szakértőt” igénybe vennem annak elismeréséhez, hogyha az ott esett hiba éles helyzetben történik, azaz nem pótfékes tangépen, akkor a lehetséges halottak számának minimuma háromban állapítható meg. Sajátos módon ez a vallomás nem ösztönzött lemondó kézmozdulatra, mégpedig azért nem, mert a „vizsgázó” 22 év során számos bizonyítékát produkálta annak, hogy nem cserélték el a kórházban. Márpedig ha valóban apja lányáról van szó, akkor a siker, igencsak kafkai világunkban is csak idő kérdése lehet. Gyanús eltéréssel az elsőtől, a második nekifutás történéseinek elemzésekor keresve sem kerültek elő olyan „szilánkok”, amelyek indokolták volna az újabb elutasítást. Ezt követően, mivel immár volt rá fedezet, a mondabeli amazonokat megszégyenítő elszántsággal megkezdődött a felkészülés a harmadik menetre.

Azon a bizonyos április eleji délutánon már tudtam arról, hogy megtörtént a harmadik vizsga időpontjának kitűzése. Ám a liftben felfelé araszolva, sztereotip töprengéseim béklyóiban vergődve – mármint, hogy mit jelenthetnek a szokatlan, sürgető karlendítések – nem sejtettem, hogy éppen erről a harmadik gyakorlati vizsgáról várnak rám eddig ismeretlen háttér információk.

Izgalomtól remegő hangú, kitágult szemű előadásmódban kaptam pontosított tájékoztatást arról, hogy a harmadik vizsga négy nap múlva lesz, és ha ez sem sikerül, a negyediken már teljesen új emberek vizsgáztatnak, akiknél fizikai lehetetlenség átmenni. A jelenleg érvényes „játékszabályok” szerint pedig, a negyedik bukás után az orvosi és pályaalkalmassági vizsgálatoktól kezdődően mindent újra kell kezdeni. Mindezek elkerülése érdekében az oktató azt javasolta, hogy borítékolni kellene egy István királyt, amit a megfelelő helyen és időben ő adna át az illetékes személynek. Következésképp a kulcskérdés az, hogy a rengeteg idő, pénz és fáradtság feltételezett megmentése érdekében ebben a pillanatban én rendelkezem-e tízezer forinttal? Azért én, mert Anyukája erről a témáról egy idő óta már hallani sem akar. Ennek kapcsán azért estek az érkezésemet sürgető szokatlan kézmozdulatok, mert egyedül volt otthon, s tulajdonképpen már ez a beszélgetés sem jöhetett volna létre harmadik személy hallótávolságán belül. A beszámolót követő sóhajom egyszerre két felismerést fojtott el. Az egyik az volt, hogy ötvenöt év átlagában rettenetesen nem csíptem azokat a pillanatokat, amikor a döntéskényszer futamideje mindössze néhány másodpercre korlátozódik. Továbbá, hogy ez, itt és most, nem a moralizálás helye és ideje.

Szinte hihetetlen, de mint a mesében, akkor már hetek óta rendelkeztem egy nehezen összegyűjtött tízezer forintos bankjeggyel, aminek a létezéséről mind az ideig csak ketten tudtunk: a Jóisten meg én. Nap mint nap, rengeteg elképzelést cipeltem magammal a felhasználásáról, de ez a variáció nem szerepelt a terveim között. Grand seigneur-i mozdulattal történő átadásakor ellentmondást nem tűrő hangsúllyal közöltem, hogy ebben a helyzetben nem tehetek mást, de ha ne adj’ Isten ez sem hoz sikert, akkor 1999-ben már én sem akarok hallani jogosítványról. Ebben maradtunk.

Ezt követően talán három hét sem telt el, amikor a kezemben forgatva „elgyönyörködhettem” egy vadonatúj, J.A. nevére kiállított vezetői engedélyben. Gondolataim nehezen tudtak elszakadni attól az elvi lehetőségtől, hogy mi lenne akkor, ha úgymond jogilag jól előkészítve egy kicsit megkaparnám az ügyet? A végeredmény többszöri nekifutás után mindig ugyanaz volt. Egy olyan világban, ahol alulfizetett APEH-ellenőröktől az országúti rendőrökig – kísértetiesen kevés kivétellel – a szabályos bírságolás helyett mindenki a saját zsebére alkudozik, nagy valószínűséggel ugyanúgy szitává lőnének, mint legutóbb Tahiban Serest. Pedig nincs is ötvenmilliós Bentlym, csak egy ötmilliós panel odúm, ahol mostanában egyre gyakrabban töprengek el azon, hogy valójában milyen vidáman is megyünk tönkre.

Magyar Irodalmi Lap