Bocsánat, visszatolhatom a kocsit?

A nő úgy nézett a szakállas, rongyos alakra, mintha valami végtelenül undorító dolgot látna, ami negatívan befolyásolná mellette nézelődő gyermeke szellemi fejlődését.

Persze ahhoz már nem volt benne elég kurázsi, hogy elutasítsa, így egy grimasszal kísért perszével odalökte az alaknak a bevásárlókocsit. Sietős gyorsasággal lecsapta a kocsija csomagtartóját és tuszkolni kezdte a gyereket az autó hátsó ajtaja felé.

– Jézuszka! – gügyögött az angyali arcú kisfiú és minden áron a hobónak akarta nyújtani a kezében tartott csavaros nyalókát.

– Az nem Jézuska kisfiam, hanem egy csúnya bácsi, aki nem szeret dolgozni! – javította ki az anya ahhoz halkan, hogy a csövesnek kelljen mondania, de elég hangosan, hogy az biztosan meghallja.

– Jézuszka! – ismételte sírásra görbülő szájjal a gyermek, amikor a kocsi ajtaja végleg becsukódott kettejük között.

A férfi már nem hallotta, hogy a nő mit válaszolt, mert olyan bő gázzal húzott el mellette a szürke autó, hogy félre kellett ugrania nehogy elsodorja.

– Ez sem jött össze. – hallott egy kárörvendő hangot maga mögött. A parkolóban lófráló biztonsági őr.

A hobó diadalmasan emelte fel a százast, amit a visszatolt kocsiból kivett.

– Ugyan! – legyintett az őr. – Mindketten tudjuk, hogy nem jó szívvel adta, és így nem számít. Tudod, hogy már csak három napod van…

– A remény hal meg utoljára – mosolygott szívélyesen a jól szituált üzletember, akivé a hobó egy szempillantás alatt változott. Nem átöltözött. Egyszerűen átlényegült.

Mintha véletlenül tenné, kezével kövér pénztárcát húzott ki a zsebéből. Az tompa puffanással esett a térkőre.

– Néha már sajnállak… – csóválta a fejét a prostitált, akivé az őr változott.

– Az nevet aki utoljára nevet. – mondta az üzletember. Beszállt a legközelebbi luxusterepjáróba és ajkán angyali mosollyal elhajtott.

Magyar Irodalmi Lap