Egész nap zúgott a feje. Mostanában rosszul aludt, egyre többször ébredt fáradtan. Az éhgyomorra elfogyasztott kávé sem igazán dobta föl, inkább csak tompította kialvatlanságát. Íróasztalán egyre jobban szaporodtak az elintézendő iratok. Még magának sem vallotta be, de mostanában nehezebben koncentrált munkájára.

       Pedig épp pont most lett volna szüksége a legtöbb energiára. Határidőnaplója zsúfolva volt a különböző tárgyalásokkal és megbeszélésekkel. Újra beindulni látszott az üzlet. Bár cége elég jól viselte a válságot, sőt sikerült megjelennie a külföldi piacon is, de lazítani nem lehet. Napra, sőt órára pontosan kell ismerni a gazdaság változásait, a tőzsdei árfolyamok befolyását. És persze a legnehezebb dolog: megkülönböztetni egymástól a jó és a rossz beruházást.

         Ez a vele született hatodik érzék nem egyetemi tanulmányainak, még csak nem is a sokévi tapasztalatnak köszönhető. Génjeiben volt az ősöktől örökölt felismerés tehetsége. Üzletfeleiben mindig csodálattal vegyes irígységet váltottak ki meglepő húzásai. A látszólag legkevésbé ígéretes befektetés is jókora hasznot hozott, ha az ő cége foglalkozott vele. Ugyanakkor versenytársai nem egyszer veszítettek a legremekebbnek tűnő ügyekkel is. Sikerét nagyapja tanításának köszönhette.

           Merengését belépő titkárnője szakította félbe:

    – Igazgató úr, van-e még valami mára? Említettem, hogy ma van a kislányom születésnapja, s megígértem neki, hogy időben otthon leszek.

    –  Áh, persze, már emlékszem! Én még készülök a holnapi tárgyalásra, de maga csak menjen nyugodtan. Adja át jókívánságaimat a kislánynak.

    – Köszönöm szépen. De ön se dolgozzon túl sokáig, holnap fárasztó napunk lesz. Viszlát!

    – Viszonlátásra!

        Igen, igaza van Klárikának, holnap komoly döntés előtt áll. Ha sikerül a külföldi befektetőkkel megegyeznie, hosszútávon bebiztosíthatja cégét. Sőt, ha a félretett nyereségét is felhasználja, talán sikerül megsokszoroznia vagyonát. Kockázatosnak tetszik ugyan a dolog, de tárgyalópartnerei szándéka komolynak tűnik. Mégis, valami fura érzése volt az utóbbi időben. És ez nem a már szinte megszokott tompa fáradtság volt. Valami idegesítő hiányérzet. Mintha valami fontosat elfelejtett volna. De mit is? Jó volna még egyszer áttanulmányozni azt a szerződést.

    Újra belevetette magát az iratokba. Lapról lapra, mondatról mondatra, szóról szóra átvizsgálta a szövegtervezetet. Nem talált benne semmi hibát. Semmit, ami ellenkezett volna üzleti alapelveivel. Ezt még nagyapja nevelte belé. Mindig légy tisztességes, soha ne okozz kárt, ne akarj mások bajából hasznot húzni! Sőt, inkább próbálj segíteni és felelősséget vállani másokért, hiszen erre kötelez a neved. És ő mindeddig eszerint a tanítás szerint élt és dolgozott. Hát ez volt sikerének egyik titka.

          Mostanában sokszor eszébe jutottak a tanyán eltöltött nyarak. Tanyának nevezték ugyan a hajdani birtokot, de több volt az annál. Igazi otthon volt. Csendes és nyugodt hely, ahol ember és természet békében megfért egymás mellett. Az alföld végtelen síkját csupán egy-egy lombos fa törte meg, melyeket azért ültettek a szántóföld szélére, hogy a mezei munkások enyhet leljenek árnyékukban a rekkenő hőségben. Csendes és nyugodt hely, ahol a közeli folyópartot szegélyező fűzfák között megszólaló kakukk dala adott jelet arra, hogy immár meg lehet vágni a füstölt szalonnát, mert hát több nap, mint kolbász, okosan kellett gazdálkodni. Csendes és nyugodt hely, ahol csillagos nyári éjszakákon szabad volt az illatos szénakazalban aludni. Ilyenkor vidám tücskök ciripelése és éhes szúnyogok dala ringatta álomba. 

         Csendes és nyugodt hely, ő legalábbis ilyennek ismerte. De nem mindig volt ez így. Dédnagyapa sokat mesélt neki. Nem tündérekről és sárkányokról szóltak történetei, hanem valódi hősökről. Hősökről, akikről nem tanítottak az iskolában, akikről csak suttogva lehetett annak idején beszélni. Akiket csak a szekrényfiók aljára rejtett megfakult képekről ismert. Név szerint is fel tudta őket sorolni, hisz dédapja sokszor megmutatta őket. Az a hosszú göndör hajú Rákóczi nagyurunk, akinek nem sikerült elbánnia a labancokkal, s otthonától távol, Rodostóban kellett száműzetésben meghalnia. Ez a körszakállas férfiú Kossuth apánk, akinek még a kalapjára hulló esőcseppek is áldássá válnak. Amaz ott nem más, mint a legnagyobb magyar, azaz Széchenyi István, akihez számos közintézmény alapítása köthető. Ez itt Wesselényi Miklós, az árvízi hajós, az pedig Petőfi Sándor, a szabadságharc lánglelkű költője, ez Bem apó, amaz ágyúöntő Gábor Áron. Itt hallott először az aradi tizenháromról és még számos hazafiról. Minden képhez izgalmas elbeszélések társultak, fantasztikus szereplőkkel.

             A legtöbb történetre még ma is emlékszik. Dédnagyapja halála után nagyapja vette át a mesemondó helyét. Tőle tudta meg, hogy nemesi család sarja, s azt is, hogy egy igazi földesúr odafigyel cselédeire és a nála dolgozó emberekre, és soha nem vár el többet, mint amennyit maga is meg nem tesz. Ez is a titkai közé tartozott, hisz legtöbbször ő maga ment haza utoljára az irodából.

                  Iskolás korában felfedezte, hogy a családi nagy Biblia végén, melyből minden estebéd után felolvasták az aznapi részt, fel vannak jegyezve családjának jelentős eseményei: születések és temetések. Elődeiről számos legenda maradt fenn. A hagyomány szerint egyik üknagybátyja éves jövedelmét ajánlotta fel az 1879-es nagyárvízkor, hogy újjáépíthessék az áradat által elmosott falut. Emellett befolyását is latba vetette, hogy királyi támogatást szerezzen.

           Egy másik megható történet főszereplői dédapja és nagyapja, akik mindketten részt vettek az első világháborúban. Persze dédpapát csak később sorozták be, más alakulatban szolgált. Egyszer úgy adódott, hogy nagyapáéknak egy nagy folyón kellett átkelniük. Mivel nem tudott úszni, eléggé veszélyes lett volna az átjutás. Ám mit hozott a sors? Épp akkor és épp ott vonult át dédpapa csapata is, aki segített fiának. A túlparton megölelték egymást, elbúcsúztak, s ment mindegyikőjük a maga útján. A háború végén, sok ismerősükkel ellentétben, mindketten épen és egészségesen jutottak haza, immár egy másik ország állampolgáraiként.

          Később az ország mellett a birtok mérete is összement, de a család minden tagja még mindig köztiszteletetnek örvendett, hiszen a legnehezebb időkben sem tagadták meg önmagukat. Talán ennek köszönhető, hogy a legínségesebb időszakban, mikor a második világégés után a kis tanyán kívül minden jövedelmüket elvesztették, a régi cselédek leszármazottai titokban segítették őket egy-egy apróbb ételcsomaggal. Nem volt egyszerű dolog apjának taníttatása sem, hiszen “gyanús” családból származott. De mint minden férfi, aki az ő családjukba született, apjának is sikerült megtalálnia helyét az új világban. Úgy élt és dolgozott, ahogyan ősei szelleme megkívánta tőle, s erre nevelte őt is.   

                   Merengését a telefon csörgése szakította félbe. A kijelzőről látta, hogy felesége keresi.

     – Halló! Szervusz drágám!

    – Szervusz! Már megint beletemetkeztél a munkádba? Este nyolc van, mikor érsz már haza? Elfelejtetted, hogy vacsorára jönnek a gyerekek? Már mindenki megérkezett, rád várunk!

                   Hát persze! A vacsora! Enyhe bűntudattal nyugtatgatta nejét:

     – A holnapi tárgyalást készítettem elő, de máris indulok, szivem. Nemsokára otthon leszek.

    – Várunk, különösen a kisunokáid. Vigyázz az úton! Ne vezess túl gyorsan!

    – Úgy lesz, drágám!

               Soha nem vezetett gyorsan, de a közel negyvenévi házasság során volt ideje megszoknia feleségének aggodalmaskodását. Óriási kegyelemnek tartotta, hogy a sors ilyen asszonyt adott mellé. Igazi társat, aki, esküje szerint, valóban mellette állt jóban, rosszban, egészségben és betegségben is. Az ő támogatása volt sikerének harmadik titka. Napközben bármilyen üzleti gondok, nehézségek adódtak, abban biztos lehetett, hogy odahaza nyugalom és béke várja. Na meg a család. Fiaira nagyon büszke volt, bár nevelésükre kevés ideje jutott. Annak viszont örült, hogy akár csak ő maga gyerekkorában, gyermekei is sok időt töltöttek a nagyszülőkkel. Így felesége anyai szeretete mellett megkaphatták mindazt a tudást is, amit a családi hagyomány szerint az idősebb nemezdék ad át unokáinak.

               Hát persze! Az unokái! Ez az! Hirtelen gondolattá alakult a napok óta gyötrő furcsa hiányérzet. Az unokái. Már elég nagyok és értelmesek ahhoz, hogy megismerjék őseik történetét. Itt lenne az ideje, hogy valaki megmutassa nekik azokat az elsárgult képeket. Itt lenne az ideje, hogy valaki meséljen nekik a nagybajúszos és körszakállas hősökről. Itt lenne az ideje, hogy a lelkükbe oltassanak azokat az értékek, melyekre még sok szükség lesz életük során. És ez az ő dolga volna, a szerető nagyapáé. De mi lesz akkor az üzlettel?

            Fejében zúgva kavarodtak a szavak. BEFEKTETÉS, FELELŐSSÉG, TÁRGYALÁS, CSALÁD, ÜZLET, HASZON, GYEREKEK, HATÁRIDŐNAPLÓ, VERSENY, UNOKÁK, KÖTELESSÉG. Később nem tudta megmondani, meddig tartott ez az őrületes érzés, de mire feleszmélt, feje kitisztult, lelke megnyugodott. És ekkor megszületett a döntés. Hiszen ennél egyszerűbb dolog nincs is! Hiszen a fiaira nyugodtan rábízhatja a vállalat irányítását, biztosan megállják majd a helyüket. Holnaptól pedig elkezdi unokáinak nevelését, hogy egykoron tovább adhassák szüleik, nagyszüleik, őseik évszázados örökségét.

       Kezébe vette a holnapi tárgyalás iratait (hátha még ma este átnézik a fiúk), leoltotta a villanyt és elindult hazafelé.

Magyar Irodalmi Lap