Néhány napja furcsán viselkedett az árnyéka. Pénteken, kézen fogta, és ellenkező irányba ráncigálta, mint amerre valójában ő tartott. Nem volt kétséges, valami megváltozott.
Hétfőn randizott először M.-el. Az, hogy hogyan találtak egymásra, valójában lényegtelen. Az első személyes találkozásuk több órás mámoros beszélgetéssé, majd csókolózássá bomlott ki. Ilyen lehet, amikor a bimbó kipattan, és a virág szirmai sokkal nagyobbak, színesebbek, mint amilyet előzőleg a kertészeti katalógus mutatott. Ekkor fedezte fel, hogy az árnyéka kimozdult a megszokott helyzetéből. Kissé megnyúlt, aztán, mint a hirtelen megfeszített, majd elengedett rugó, némi himbálózás után visszatért megszokott helyére. Hétfőn még csak ennyi történt. Azt hitte, a bor és a randi miatt hallucinál.
Kedden szerelmes sms-eket váltottak. Mindkettőjüknek egész napos munkája volt. Egyikük bírósági tárgyalás közben, a másik egy reklámkampány kellős közepén ábrándozott. Az árnyéka unottan ásított, miközben ő a védőbeszédet mondta. Miután ezt felfedezte, olyan erősen dörgölte öklével a két szemét, hogy percekig apró kis foltokat látott úszkálni maga körül. Miközben a bíró kihirdette, hogy védencét elítélik, az árnyéka meggörnyedt, a két kezével a hasát fogta, előre hátra imbolygott. Nem volt kérdés: röhög. Épp szerelmes üzenetet kapott, így lepergett róla a gonoszkodás.
Szerdán életében először mondta neki valaki, hogy jól csinálja azt, amit csinál. Ráadásul ez a valaki épp az volt, akit szeretett. Az árnyéka egész nap duzzogva háttat fordított neki. Hogy ezt miből állapította meg? A zsigereiben érezte, mint amikor az ember háta mögött settenkedik valaki, és azt ugyan nem látja, de érzi a pillanatokon belül bekövetkező bajt. Este randizott M.-el. Románcuk mámorosból szenvedélyessé cseperedett. Árnyéka a sarki lámpaoszlop alatt jelent meg újra, most már nem duzzogott, inkább dühösnek tűnt, két kezét az arca elé emelte, mint egy ökölvívó.
Csütörtökön szerelmeskedett M.-mel. Olyan természetes és mámoros volt az egész, mint amikor hajnali káprázat felolvad a reggeli fényben. Minden múltbéli gondra lakatot tett számtalan valódi ölelés. Az árnyéka a falat kaparta. Most először hangban is megnyilvánult a jelenléte. Úgy csikorgott a körme, mint amikor a kréta tévútra téved a táblán. Kirázta a hideg.
Pénteken egész nap ágyban maradtak, beteget jelentettek. Most először csinált ilyet, mióta ennél a cégnél dolgozott. Nem gondolt arra, ki lehet az, aki távollétében az irodai székét próbálgatja. M.-et bámulta, amint M. őt nézte. Látta magát a szemében. Zöld szeme volt és nyílt tekintete. Az egész arca mosolygott. Minden igaz lett tőle.
Később elindultak valahová, M. vezette, ismeretlen utcákon haladtak. Az egyik útkereszteződésnél az árnyéka megragadta a kezét, és cibálni kezdte. Fájt. Az árnyéke egyre jobban küzdött érte, ő meg ellene. Kezdett egyre élesebbé válni a betonon elnyújtózkodó feketeség. Szeme lett, orra, szája, arca. Az árnyék széles sáncot alkotott, ismerős körvonalat.
Az árnyék az apjára kezdett hasonlítani, aki szív nélkül született.
Érezte, eljött az idő. Felemelte a lábát. Kissé megremegett, az izmai görcsbe rándultak, mint annak a gyereknek, aki életében először, tapasztalat híján erőből készül lépni. A jobb lábát tette le a túloldalon, aztán a balt. Ösztönszerűen nézett maga mögé, amikor a lábai előtt nem látta az árnyékot. Az most először a háta mögé került.
M. megfogta a kezét, és folytatják útjukat, előre. Eleredt a langyos eső.
Magyar Irodalmi Lap