Az igaz szó
„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.” (1Kor 12,30–13,13)
A helyesen használt emberi szó mintája a krisztusi szó: Jézus az Igazságot, a valóságot mondta ki, s ezzel a szabadságot is felkínálta az embernek; rajta múlik aztán, hogy mit kezd vele. Az emberi szó helyes működése szintén ebben, az igazmondásban megvalósuló szabadság-felkínálásban áll. A szó ezáltal üdvtényező is, az erkölcsi fejlődés egyik útja, hiszen az emberlét oltárára a helyes cselekedeteken – és a szó helyes használata az – keresztül vezet az út.
A nyelv az akarat rögzítésének eszköze: a szerető szív megnyilatkozása a szavakban, s az érzés megpecsételése is egyben, egy lélekmozzanat lenyomata a földi valóságban, hangokban tárgyiasított szívdobbanás. Mindent, ami bennünk van és él, a nyelv által egyértelműen ki tudunk fejezni. S bár az érzés- vagy gondolatátvitel a lélekből vagy tudatból a szavakba nem mindig történhet meg ilyen-olyan tartalmi veszteség nélkül, az akaratrögzítés feladatát a nyelv mindazonáltal szinte maradéktalanul betöltheti. A nyelvhasználat ugyanis átvitel, melynek során a gondolat-érzés átlép egy másik dimenzióba, a mások által is érzékelhető valóságba: a szubjektum birodalmából átkerül az objektivitásba, „ki-fejeződik”, áthelyeződik egy másik közegbe.
A nyelvhasználat minden formájában írás: a kimondott szó az univerzumba, a mindenségbe íródik bele. A nyelv mű is, melyet persze megelőz a tevékenység, de annak eredménye a maradandó (nem elszálló!) mű.
A nyelv egyik alapfunkciója, hogy általa a valóságot kínálhatjuk fel, a valóság tapasztalatában részesíthetjük az adott élethelyzetet nem közvetlenül átélő hallgatót. Vagyis társunk a mi szavaink által ismeri meg a valóságot. Éppen ezért lényeges, hogy igazat mondjunk. Az erkölcsileg helyes nyelvhasználat feltétele az őszinteség, az igazmondás. Kizárólag ezzel hagyhatjuk meg a hallgatót szabad akaratában. Az igazságot kínáljuk fel neki szavainkban, erre ő szabadon reagálva alakíthatja sorsát. Ha azonban igaztalanul, hamisan szólnánk hozzá, döntéseiben befolyásolnánk, hiszen egy nem létező, virtuális, magunk kreálta álvalósággal szembesítenénk. Válasza így nem a valóságra reagálna: tévútra vezetnénk Ha a szó helyes használata az igazmondás, mely szeretetcselekedet is egyben, akkor a hazugság nem csupán egy, mechanizmusában és küldetésében helytelen nyelvi tevékenység, hanem egyenesen bűn, teológiai értelemben az emberiség elleni vétek. A hazugság nem a jelent mondja ki, hanem egy nem létező, fiktív valóságot közöl az odahallgatóval, így alapjaiban rengeti meg annak szabadságát. Megfosztja jövője bizonyosságától és kétségkívül szabadságától is, hiszen saját maga kreálta valóságával befolyásolja, manipulálja a befogadót. A hazug szót mondó a hallgatónak a jelenét húzza ki lába alól, diszharmónia forrása, mert a létező valóság mellé egy kreált világot, egy erőszakolt, nem létező, de nyelvileg mégis megteremtett, ezért ható, alternatív jelent kínál, feszültséget teremtve ezzel a lét egyensúlyában.
Csakis az igazmondás nemes aktusában válhatnak szavaink szeretetcselekedetté. A szeretettel megcselekedett nyelv ezért a szeretet nagy művébe illeszkedik. Mint mindenben, a nyelvhasználatban is Krisztus a példánk. Ő az Igazságot adta át szavaiban az emberiségnek, hogy aztán arra mindenki szabad akarata szerint válaszoljon: elfogadja, hogy üdvözüljön, vagy nemet mondva sorsszakadékba zuhanjon. Az igazmondás tehát a hallgató szabad akaratának meghagyása, a valóság, a jelen felkínálására és ezzel a jelenre való válaszolás lehetőségének megteremtésére.
A nyelvhasználat, a kommunikáció felebaráti szereteten, bizalmon alapuló cselekvés. A hallgató bizalommal fordul a beszélő felé, bízva abban, hogy igazat mond: e kiszolgáltatott helyzetben voltaképpen felkínálja önmagát, tudatának egy válaszra váró részét üres lapként, melyre a hallgató saját akarata szerint írhatja rá kimondott szavait, szándékainak megfelelően. Az igazmondással megszolgálja a bizalmat, a szeretetet szeretettel viszonozza, és felkínálja magát azzal, hogy a valóságot mondja el, azt, ami van. A nyelvhasználat folyamatos adás-kapásban történik meg, mindkét fél részéről szeretetaktusban valósul meg. Vagyis a nyelvnek a közösségépítésben, a másik tájékoztatásában van rendkívüli szerepe. A szó az egyik legveszélyesebb fegyver, mondják, mert képes befolyásolni a hallgatót. Míg a cselekedetek magukért beszélnek, a szavakkal félrevezethetjük társainkat. Éppen ezért van a kimondott szónak igen nagy jelentősége és tétje. Egy harmonikus közössége meglétének alapja a kimondott szavak igazsága, ellenben a hazugság diszharmóniát okoz. A hazugság, a szó lehetőségeivel való visszaélés forrása az egyéni vagy legalábbis valamilyen érdekek követése: a nem csupán anyagi értelemben vett haszonszerzés vágya, indíttatása. A nyelvhasználat közösségi cselekvés, nem lehet individualista tett, amely nem veszi figyelembe a másik embert. A közösségi lét alappilléreinek – a szeretet, a kölcsönös bizalom és a másik, illetőleg a közösség érdekeinek figyelembe vétele – felállításában a nyelvnek, a nyelvhasználatnak is lényegi szerepe van, kohéziós erőként működhet: a megcselekedett nyelv a közös, nemes célokért való együttműködés, a harmónia, a szeretetből fakadó rend egyik alapja lehet.
Magyar Irodalmi Lap