Az elhaladó turistacsoport megállt. A társaság ámultan figyelte a furcsa figurát, aki előtt nem volt sem sapka, sem doboz, se üresen tátongó hegedűtok, se semmilyen olyan tárgy, amibe pénzt lehetett volna dobni. Utcazenész, aki csak úgy, ingyen muzsikál a Korzó közepén? Furcsa egy város ez az Ungvár, gondolkodott hangosan az egyik fényképezőgépét kattintgató idős férfi, majd csatlakozva a turistákhoz továbblépkedett.

Rajmund aki éppen Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét játszotta, a zeneirodalom egyik legnépszerűbb és legnehezebb zenedarabját, amit hegedűre írtak, hallotta az idős úr szavait és az egyik legnehezebb tételt pengetve ki a vonó alól fanyar mosolyt küldött a tovasétáló emberáradat után. A darabot, amit játszott nagyon kedvelte. Különösen a harmadik tétel végét záró rondótémát, amit végül sodró lendülettel zárt.

Élete során eddig 30 hegedűt készített, ezek közül a legsikerültebbnek a jelenlegi hangszerét tartotta. Otthon a feleségének egyszer azt mondta „A hegedűm olyan, mint te, drága Atáliám, nélküled és nélküle nem lenne teljes az életem, hozzám tartozik, a lényem része.”

Szeretett Atáliája ilyenkor könnyes szemmel ölelte át az ő sokat megélt férjeurát, és hatalmas cuppanós csókot nyomott a már erőssen kopaszodó idős férfi fejére.

A 81 éves túl egy szívinfarktuson, és számtalan térd- és gerincműtéten ungvári utcazenész élete regénybe illő. Valahol Fehéroroszországban született. Alig múlt ötéves mikor kitört a második világháború, pár év múlva már a falujukban is folyt az öldöklés. Zsidó származású családját Auschwitzba deportálták, ő a nagybátyja családjával egy éjjel megszökött. Közel négyszáz kilométert tettek meg gyalog éhen, míg biztonságos helyre értek.

A Zeneakadémiát már Prágában végezte el, majd beleszeretett egy Ungvárról ott tanuló gyönyörű magyar balerinába. Atália a diploma után szülővárosában a zenei-drámai nagyszínházban kapott állást és Rajmund követte. Hamarosan neki is sikerült munkát kapnia: hegedűoktató lett a zeneművészeti főiskolán.

Nyugdíjazása után az idős zenetanár úgy érezte, nem ülhet otthon ölbe tett kézzel. Három gyermekük felnőtt, külföldre távozott. Ők maradtak, Atáliával, pedig ismét a háború gonosz árnya borult az idős emberek életére. Rajmund hetente háromszor kiült a város főutcájának egyik legforgalmasabb részére, a legendás Korona Szállóhoz közel. Hajdanán, kezdő zenetanárként ebben a hotelben muzsikált a gazdagoknak éjjelenként, hogy családját eltartsa. Most, ülve kényelmes sámedlijén nem pénzért muzsikál.

Mikor egyszer megkérdezte tőle egy járókelő, hogy miért ül itt az utcán és hegedül, amikor otthon is ülhetne és élvezhetné megérdemelt nyugdijas éveit az idős utcazenész ezt válaszolta: “én a zene szerelmese vagyok, egyaránt szeretem játszani és hallgatni a muzsikát. Ezt a zeneszeretetet igyekszem átadni az embereknek, hogy velem együtt örüljenek a csodálatos dallamoknak. Sokan vannak, akik rendszeresen odajönnek hozzám, megelégedéssel hallgatják játékomat. Majd elbeszélgetünk az élet napos és borús dolgairól. Lényegében ezekért a pillanatokért muzsikálok.”

Magyar Irodalmi Lap