Mindenütt az elveszettség szépsége, mindenütt az elveszettség, mindenütt a szépség kecsessége, pompák lassú múlása, fájdalmak gyásza, elmúló életek gazdagsága. Minden házfal mögött egy rejtőző város a legyőzött idővel határos. Induljunk hát, mert mit ér a séta, ha nem ragyog velünk a múlt mámoros hagyatéka. Magyar Irodalmi Lap  

Gábor öcsémnek                      1. Helyben vándorolnak a fák. Gyökér közt rejtezô hazák nem engedik lépni ôket. Szeleket küldj: fanyûvôket, mákgubóban homokórás játszmát ûzô, égi órjás! Árnyékodból megácsoltad járókámat, kicsúfoltad akarásom – semmit se ér: tavaszra nyár jön, ôszre tél. Tavaszra nyár és ôszre tél, parancsolj rám, de mit sem …

 Már semmi sem  (Memento 1945. ápr. 4., 1956. nov. 4. –  Magyarok között a hajón) Már semmi sem olyan, mint máskor. Az évforduló terhe rádszakad közel, vagy távol a hazától. Az eget nézed, tengert, a halat és akác hiv a hetedhét határról. És bimbó nyilik, inganak falak. Hilo virágos erdeje még …

                                                                                                                                                        Én nem zúzom szét a világ csodakelyhét és nem ölöm meg az eszemmel a titkokat, melyeket találok az utamon a virágokban, a szemekben, az ajkakon vagy sírokon. Mások fénye megfojtja a rejtett ismeretlen varázsát a sötétség mélységeiben, de én, én a világosságommal növelem a világ rejtélyét – és …

                                                                            1.                                               A Fiú Még fel-felugatnak a gépfegyverek, hangjuktól az álom burka megreped, kint, ha zörg a szélzilálta pléheresz, jól tudom már, nem angyalszárny neszez, surrog halálvemhû ólombogyó-raj, és torokgyíkos gyermeki torokkal, a hajnal sebnedvétôl nyákos gallyak között hörögve gyászolnak a varjak, s én riadt …

                                                                                                    …

Ágikámnak és szeretteinknek. A Krikai vízesésre (is) emlékezve. Igen. Talán órák megmaradnak a fegyelemnek, a szívverés fegyelmének és a figyelem hintájának                              a szívemen. Szív. Te legszentebb tulajdonunk. Ó, hányszor szennyezünk be, pedig te volnál az a porcelán tálca, mit tenyerünkben óva                   kellene átvinnünk a sötét erdőben is                              …

   Mintha zenitre törô nap robogott volna rajta át, úgy égett arcába az ács kezenyoma hatalmasan. A mindenségbe csalinak belógatott álom-iszákot akarta horpadtra döfölni, elcsente a gerendanyûvô szekercét, amelyben a kereszt ábrándja már benne élt, és kivágta lándzsának a langaléta fügehajtást, amin át az elgyötört föld zihált asztmásan föl az …

   Ezek nem a gyehennaszenvedélyû, vangoghi sárgák, a géniusz-sóváran vonítók, akik a látomás ketrecnyi kozmoszában örök-szabad fenevadak: örvénylô epedéssel véget nem érôn zabálják teremtôjüket, hogy el ne avuljon mindenség-egyberántó pillanata a csodának, mögötte kavicsokká csomósodott halállal megtelik a téboly jégvillámos bádogvályúja, galaxis-mélyi tárgyilagos szél rengeti, csörgeti, a kisdedekben megmártózott idô …

Hívatlan vendégként jött az őszi szél./ Beszökött a kitárt ablakon. / Becsapott egy ajtót, a hajamba túrt, / hűvös lehelettel arcomba fújt / egy sárgult levelet. / Száradó ruhák szálltak a magasba. / A gyermek ujjongva jön haza. / Nézd mit találtam! – kuncog s nevet, / majd előhúz egy …