Magam is úgy véltem mindig, hogy ott vannak a közismert nagy vallások, meg a kisebbek is, és

végül ott a sok jelentéktelen szekta, és más variáció nem is képzelhető el. A dolog mégsem

egészen így áll.

Nemrég a legkülönlegesebb vallásos élmény tanúja voltam: egy új vallás születését láttam, vagy

legalábbis annak első igazán nagyarányú megnyilatkozását, ámbár nem annyira vallás volt ez,

mint inkább ‘új öntudat’, ahogyan a hasonló dolgokat ma nevezni szeretik. Ott, a New York-i

Central Parkban értettem meg, legnagyobb meglepetésemre, hogy mindez lehetséges. Ma is.

Ebben az úgynevezett modern világban. És nemcsak lehetséges egy új vallás világrajötte,

hanem fiatalok asszisztálásával is létrejöhet egy ‘új öntudat’, nemcsak hosszú szakállú bölcsek

találmányaként. Mindenesetre fiatalokról ilyet el sem tudtam volna képzelni, mert, hogy őszinte

legyek, egyre kevésbé ismerem a fiatal generációt. Generációs szakadék… miegyéb… mert

generációknak nincs idejük egymással bajlódni, mert zenéjük mindig idegesített, mert magatartásukat

léhának, üresnek és sajnálatosnak tudtam, és mert automatikusan fölényes a meglett

ember. Hippi mozgalmukról is csak fanyalogva vettem tudomást, csakúgy, ahogyan egyéb

mozgalmaikat is flegmán hagytam figyelmen kívül, minthogy nem sok tartalom akad bennük;

általában fölfedeznek valamit nagy hangon, amit én már régen kinőttem, vagy pedig belebotlanak

egy érdekes részigazságba, és egyetemességet látnak benne.

Persze, míg az én generációm a maga ráncaival bíbelődik, óriási dolgok képesek történni; ez a

mozgalom is jóval többnek látszott felszínes és fiatalos handabandánál: töve volt, törzse,

tartalma és komoly értelme. Egy mise-féleség volt, amit ott láttam azon a vasárnap reggelen,

egy tömeg-mise, egy új szellem ájtatos ünneplése. Egy csoport fiú és lány állt az egyik domb

tetején a hatalmas, öreg fák alatt. Lehettek vagy húszan, huszonketten. Mindnyájuknak nagy

tengeri csiga volt a kezében, noha ez bizarr dolognak tűnik, és dudáltak a csigával valami távoli

tengeri hajó hangjára emlékeztető hangot adván, bizonyos színpadias gesztussal, mintha egy ősi

vallás főpapjai hívnák a hívőket reggeli áhítatra. A látvány csak egy pillanatig tűnt bizarrnak,

mert a kürtök hangja oly áthatóan és hipnotikusan kellemes volt, hogy az ember, aki hallotta

valahol, nem tudott csak állni vagy menni a maga dolgára; vonzotta az a hang az embert arra,

ahogy végül magam is a hang felé indultam.

A fiatalok a dombon és az alattuk gyülekezők is azon a szokásos hippis módon voltak öltözve,

amit sohasem szívleltem, hiszen a világon semmi ok sincs arra, hogy az ember ne tisztességesen

öltözzék fel…

Mire megérkeztem, legalább kétszázan álltak a domb körül, és perceken belül további százak

szállingóztak elő a ki tudja honnan.

A hangban az volt a különös, hogy egyetlen homogén hangzattá olvadva hallatszott a távolból,

noha a csigák magasabb vagy mélyebb egyéni hangját tisztán meg lehetett különböztetni, amint

közelebb ért az ember.

A tömeg hamarosan legalább kétezerre nőtt, jóformán a semmiből, és körülbelül két óra múlva,

amikor a tömeg eloszlott és a ‘mise’ véget ért, (ha ugyan véget ér valami, ami így kezdődött),

mintegy ötezer szelíd és boldog fiatal távozott szívében egy gyönyörű élménnyel, egy érzéssel,

amely emlékezetes lesz számukra, amíg élnek, mert átéltek és kifejeztek valami újat és

fontosat.

Ennek a tömegnek szándéka volt egy nagyszerű dolgot átélni és kifejezni. Nem hallgatóság

volt ez a gyülekezet, hanem az ünneplés nagyon is aktív résztvevője és alkotója.

Mind ott álltak lehunyt szemmel, arcukat az ég felé emelve csakúgy, mint a dombon lévők,

akik a ‘kürtöt’ fújták, és a ‘főpapok’ is és a ‘hivők’ is egyaránt nyújtva tartották karjukat az ég

felé, hogy könnyebben elérjék Őt az égben a felhők fölött, és könnyebb legyen Neki is

Magához emelni őket… Minden egyes jelenlévő lehunyt szemmel és égnek tárt karral állt ott,

és csakúgy, mint a kürtösök, a hívők is hallatták a maguk egyéni hangját; folyamatosan, zárt

ajakkal, orron át egyenletesen zümmögve-búgva.

Megfigyeltem, egyikük sem akart a másik hangmagasságához igazodni, senki sem akarta a

tömeg hangjának átlagmagasságát sem elkapni; talán a rítus fontos része volt, hogy ki-ki saját

magát adva hallassa hangját, ahogyan az természetesen tör fel szavak nélkül a mellből, és

hagyja saját hangját a tömeg orgona-zúgásába fonódni, abba a végtelennek tűnő zengésbe,

amely mindenen képes áthatolni.

Ez a tömeg fegyelmezettebben és lélekben tisztábban állt ott, mint népek állnak a templomban,

és egyszerűbb, tisztább vággyal, hogy egyesüljenek Vele.

A karok és az ujjak mintegy antennák voltak az éggel való kapcsolatban; annak az érzésnek

vevői és adói voltak, amely csak Fentről és megtárult szívből eredhet. A fekete, a sárga, fehér

és barna kezek néha érintették egymást, némelyek egymásba is kapcsolódtak, és ez az ötezer

melles orgona csak búgott és zengett, olyan erővel, hogy talán a földgolyó középpontjáig

zengett le, és ugyancsak fel, egészen Hozzá…

Leírhatatlanul gyönyörű volt ez a hang. Tiszta, egyenes és erős.

Először akkor és ott hallottam erről a vallásról, de megtudtam később, hogy meglepően sok a

követője, ami persze nem azt jelenti, hogy nem éppen oly mulandó csoportosulás ez is, mint

általában minden szekta, ámbár ezeket egy kis példányszámú röplap és egy pár perces rendszeres

helyi tévé-program tart egyben, mint szervezetlen szervezetet, valamint egy láthatatlan

vonzalom és egyetértés-szál. Ezt az összejövetelt is a tévé néhány perces adása hirdette meg.

Van persze írott ideológiájuk is, ami voltaképpen nem több egy listán felsorolt alapvető

szólamoknál; jelszavuk a ‘harmónia’, és el tudják képzelni a jövő emberét, amint harmóniában

él a másikkal, a természettel és a világgal. És, őszintén szólva, más választás sem nem

képzelhető el, sem nem méltó az emberhez, sem pedig nem lehetséges hosszú távon.

Kérdeztem egy pár ifjoncot a ‘mise’ végén felfogásuk és szándékuk részleteiről, de a válaszok

értéke egyáltalán nem volt arányban ennek a különös és közös élménynek a nagyszerűségével.

Legtöbbjük a szektáktól megszokott szólamokat ismételte. Egyikük a levegő és tengerek

szennyezettségét említette, a másik a népek közötti határok fölöslegességét, megint mások az

élelmiszerek hivatalosan jóváhagyott mérgeit ellenezték… és volt egy lány, aki szilárdan meg

volt győződve arról, hogy mágikus ereje van összejöveteleiknek, és meg fogom látni, mondta,

hogy ez a fajta istentisztelet minden szervezés nélkül, spontán bukkan majd föl mind

gyakrabban és gyakrabban a világ legtávolabbi pontjain is. Népek a megtárult ég alatt fognak

állni, lehunyt szemmel és felemelt karral, és hallatni fogják a szívükből előtörő tiszta hangot…

Őszintén szólva nem is bánnám, ha igaza lenne a lánynak.

A tévériporterek is megjelentek a maguk szokott kérdéseivel, de amint láttam az esti hírekben,

a szakszerű kérdésekre sem adtak magvasabb válaszokat a fiatalok, mint nekem, talán, mert

fiatalok voltak, és mert új érzésekre nincsenek még pontos szavak. Biztos vagyok abban, hogy

az utca egyszerű embere a kereszténység fennállásának kétezer éves múltja után is épp ilyen

banális válaszokat adna, ha hitének definiálásáról faggatnák. De megértettem valamit és

bizonyos mértékig átéltem ennek a nagyszerű eseménynek a lényegét. Számomra olyan volt ez,

mintha egy váratlan helyen egyszeriben egy csodálatos tiszta pázsitra leltem volna, amely

magától jelent meg egy mezőn.

Semmi fontossága sincs annak, hogy az egyik fűszál erre hajlik, a másik meg amarra. A

különlegesen egészséges pázsit léte és tisztasága a fontos, a tömeg, amelyben minden egyed

őrzi saját individualitását. Ez a ‘pázsit’ valóban nem valami ideológia-masina által létrehozott

közösség volt, hanem talán maga a természet evolválta, és az idők.

Az ezer és ezer arc egyöntetű eltökéltségének látványa volt talán a leglenyűgözőbb látvány. És

az a Hang, az a mélyből jövő ember-orgona-búgás!… Istenem, azt a hangot egyszerűen csak

nem lehet elfelejteni!

Talán egy újfajta lélek hangja volt ez, amely megtalálta önmagát és önmaga értelmét; egy új

léleké, amelynek talán valóban megvan a képessége arra, hogy megtalálja a maga planetáris

dimenzióját is, és előbb-utóbb beborítsa a világot.

Ezt a fajta lelket bajos volna újabb Vietnamba hajtani, hogy lelkeket oltson ki ott; ez a lélek tud

egy magasabb harmónia lehetőségéről, ami nagyon is elérhető: egy harmóniáról az Individuum

és az Egek között. Ez a lélek nem konformitást keresett, mint minden más szekta; ez a fajta

öntudat nem arra törekszik, hogy színekből és fajokból kevert szőrnyű maszlaggá váljon,

hanem meg akarja tartani az egyént annak, aminek az teremttetett: különlegesnek és elég

nemesnek ahhoz, hogy mások különleges voltát épp úgy tisztelje, mint sajátját. Ez a lélek

minden, csak nem tömeglélek, és ez a vadonatúj jelenség benne!

Ez a lélek nem született arra, hogy munkapiacokon adják-vegyék, mint barmot, nem alkalmas

az alapvetőnek hirdetett (noha nem az) ‘termelj- és fogyassz’ társadalmi egyensúly őrzésére, ez

a lélek nem adja el magát egyetlen embercsinálta szisztémának sem… ez legszívesebben maga

szőné a ruháját is…

Tökéletesen más nép ez, más faj, más lélek. Nem szervezhető, nem manipulálható, mint az én

generációm, és nem hiszem, hogy a Szisztéma igazán képes bármit is kezdeni vele, ugyanis a

szokásos karmoknak, amelyek ilyen vagy amolyan struktúrában tartják a tömeget, nincs

kapaszkodási felületük ezen a lelken, amely nemcsak képes öntörvénye szerint szabadon

létezni, hanem természetes közege a szabadság és az öntörvény. A mai társadalom-intézmény

meglepetten ébred majd fel egy szép napon, mert sem nem számított erre a váratlanul

megjelent lélekre, sem nem ismeri fel természetét és fontosságát. Szisztémák sohase sejtettek

meg jövőbeli eseményeket, nincs fantáziájuk, csak darálják a magukét, és el sem tudnak

képzelni lelket, amelyet automatikusan ne lehetne adni-venni. Pedig van ilyen lélek. Ha tudnám,

hogy a papok nem kapnak azonnal frászt az asztrológia szóbahozatalától, a Vízöntő kor

lelkének nevezném ezt a lelket, amely az istenadta lélek totális függetlenségét érti csak, és

anélkül, vagyis egy méltó harmónia nélkül nem tud és nem akar létezni.

Talán ez az első lélek, amely nem alakoskodik, nem nevezi magát ájtatosnak, nem ‘idvezítő

eszmék’ világuralmára készül, nem ‘harcosa’ egy meghatározott eszmének és ideológiának,

hiszen számára az eszmék és ideológiák csak eszmék és ideológiák.

Ez az ember lehunyja szemét, égre emeli arcát, és kommunikál az egyetlen tiszta Erővel.

Ilyenek nem tudnának mit kezdeni egy pappal, aki Isten Szavát tolmácsolja. Istenük nem is

személyesíthető meg a szokott módon, még szimbolikusan sem, mert istenségük a világmindenség

és önmagunk közötti egység megértése. A világmindenség megértése a vágyuk,

mert csakis ez a fajta tudás ábrázolja őket, mint a mindenség szerves tagjait.

Némelykor azt kell hinnem, nemcsak privát dolog a ‘legújabb öntudatok’ fundamentális vágya:

az egyetemes tudás mint cél, vagy éppen mint legfőbb istenség, hanem társadalmakat,

ökonómiai struktúrákat fog átalakítani az erre szomjas lélek. Mindez tökéletesen elképzelhető.

Csak adjunk neki időt…

Planétánk fentről és messziről nézvést finom kék színű.

Ez a Föld igazi színe. Megfigyeltem, hogy annak az ember-orgonának egekig hangzó zengése

összességében egy tiszta ‘É’ hangot adott.

Talán ez a föld igazi hangja. És talán ez az ember, a Föld és, meglehet, hogy a galaktika

természetes frekvenciája is, amelyen kommunikálva megértjük, mi ment végbe bennünk,

amikor még gürcöltünk, öltük egymást, ideológiákkal terrorizáltuk egymást, rablók és gyilkosok

voltunk, és intelligenciánk nem szárnyalta túl az ‘ügyesség’ vagy a képmutatás primitív

szintjét. Ezen a frekvencián talán megérthetjük önmagunk igazi lényegét és funkcióját.

Sok bohó próbálkozást látott már a világ, és lesznek még más próbálkozások is bőven. Tévútra

térések természetes velejárói az önkeresésnek. De úgy éreztem, ez a ‘szekta’ nem éppen a

keresés stádiumában van. Az a Hang inkább olyan valami volt, amit az ember megtalált.

Véletlenül, és talán véglegesen.

Mindenesetre megértettem egy pár dolgot azon a reggelen a Parkban, ahol minden lehetséges.

A magam részéről továbbra is ‘tisztességesen’ fogok öltözni; öregfiúk nem szívesen változtatnak

a rutinon, de ugyanakkor találkoztam egy Hanggal, amely ugyancsak újjá teremtett

engem is egy kicsit. Arról győzött meg az a Hang, hogy mindig volt, van és lesz – remény.

És arról is, hogy életünk sokkalta szebb és örökösebb, semmint gondoltam volna.

* 

Magyar Irodalmi Lap