A cserepesi kertek alatt halkan csörgedezett a sekély vizű, Rárós patak. A délelőtti , tavaszi verőfény meg-megcsillant apró, lágy hullámain. Elgyönyörködött bennük Gábor a patak kertvégi, mohás padján üldögélve. Mindig ide jött ki gyermekkora óta, ha valami bántotta, nyomasztotta. A lassú folyású, áttetsző, tiszta víz háborgó lelkét lecsendesítette. 

Most azonban képtelen volt megnyugodni: hol a hajába túrt, hol meg a fejét ingatta, és  időnként öklével a pad karfájára ütött. Kilátástalannak tűnt az élete, egyik napról a másikra semmivé foszlottak reményei. Egy hete még a  tekintélyes Cserepesi Hírek községi napilap ünnepelt sztárriportere volt, és úgy nézett ki, hogy fiatal kora ellenére (hiszen még csak huszonöt éves) kinevezik főszerkesztő-helyettesnek. Két év múlva, amikor  Bodzás nyugdíjba megy, ő lett volna a főszerkesztő, erre tegnap páros lábbal kirúgták a laptól.

Megborzongott, és fölhajtotta sötétszürke szövetkabátjának gallérját, mert időnként föltámadt a szél, és  végigfodrozta a patak vizét.

„Sajnállak, fiú… – csengtek a fülébe Bodzás szavai.  – Az a te bajod, hogy nagyon jó újságíró vagy! Olyan szívósan mégy a téma után, mint egy kitartó agár a vad nyomában. S amikor utolérte, megfogja, és  nem ereszti.   …Hogy kértelek: ne írd meg azt az átkozott cikket, úgy sem közlöm le. Mégis megírtad és elküldted egy országos lapnak, a Magyar Hírnöknek. Ráadásul a saját neved alatt. Mindenáron botrányt akartál? Mondhatom, nagy dicsőség: Rárósi Gábor,  a a botrányhős! Egy életre elástad magad a polgármester előtt. Neked itt, Cserepesen nincs többé jövőd. …Még csak meg sem védhetlek. El kell, hogy bocsássalak, különben engem menesztenének a laptól. Remélem, megérted?.. Te még bárhol találhatsz magadnak munkát. De mihez kezdenék én a nyugdíjazásom előtt?”

Gábort meglepte főnökének őszintesége, de még sem tudott vele megértő lenni. Most sajnálja meg, és értsen egyet azzal, hogy kirúgja, csak azért, hogy nyugodt legyen a lelkiismerete? …Majd dr. Háborgó Haláp, a község polgármestere jól hátba veregeti, és gratulál neki, ezért a nemes cselekedetéért.

„Na, ide figyelj! – emelkedett föl ültéből Gábor. – Hadd mondjam ki én is, amit gondolok.  – Kisportolt alakja fenyegetőn emelkedett Bodzás vézna, az elmúlt évtizedek alatti hajlongásban meggörnyedt alakja fölé. Határozott, szép férfias arca rezzenéstelen maradt. Csupán szikrákat szóró, barna szeme, és ökölbe szoruló keze árulkodott mélységes haragjáról. – Nem szégyelled magad! Egy tehetségtelen talpnyalóként kezdted a karriered; mindig mások tudásából éltél. S ha veszélyeztették a pozíciódat, elüldözted őket a laptól. Tudod, kitől hallottam mindezt?.. Magától a polgármestertől, akinek a barátságával oly nagyra vagy.”

Bodzás levegő után kapkodott; mert nem hitt a fülének. Ő mindvégig megértő, atyai barátsággal viseltetett beosztottja iránt. Kezdettől fogva a barátjának tekintette ezt a tehetséges fiatalembert; az utódját látta benne. Amikor kiderültek a polgármester viselt dolgai; még figyelmeztette is. Hogy hagyja azt a cikket!..  Másutt is így mennek a dolgok. A község és a város első embere mindenütt tejhatalmú úr. …És ez a hála érte? Összeráncolta a homlokát, és elbocsátott beosztottja szemébe nézett. Most megmondja neki! Mit képzel ez a taknyos magáról? De Gábor nem engedte szóhoz jutni.

„ … Egész életed során nem tanultál. Se tudást, se emberséget. Mindig csak a saját szemétdombodért rettegtél, mint most is. S ennek érdekében egyetemi szintre tökéletesítetted a talpnyalást, mint tudományt. Iskolát nyithatnál belőle.”

Főszerkesztő létére  úgy ült ott Bodzás, mint akit leforráztak, s az arca egyre vörösebb lett. Végül annyit tudott csak kinyögni: „Takarodj innen!”

Gábor akkora erővel vágta be maga mögött a főszerkesztői iroda ajtaját, hogy a polgármester bekeretezett arcképe leesett a falról. Távozóban még hallotta a kép csattanását, a széthulló üvegdarabok csengését, Bodzás döbbent kiáltását: „Jaj, Istenem, most mi lesz?” S elképzelte volt főnökének elsápadó arcát, amint az üvegcserepek fölé hajolva  dr. Háborgó  haragjától retteg, amiért nem vigyázott eléggé az ajándékba kapott polgármesteri portréra, ami csak a legjobb beosztottaknak jár. A képet még évekkel ezelőtt Csepreg nagy szülötte, Kasza Tóbiás rajztanár festette.

Most, hogy elgondolkodott a történteken, kicsit erősnek találta, amit Bodzás szemébe vágott. Aztán megvonta a vállát, már most úgyis mindegy, és arra a meggyőződésre jutott: volt főnöke végülis megérdemelte. …Azt a cikket meg, amit a Magyar Hírnöknek elküldött, a lelkiismerete diktálta. Egy újságírónak mindenkor az embereket kell(!) vagy legalábbis kellene szolgálnia. Nem a hatalmat!  A hatalomnak meg az emberek érdekét kellene néznie, nem a saját zsebének a  méretét.

Halk neszeket hallott a háta mögött. Mielőtt megfordult volna, valaki befogta a szemét. Most nem volt olyan hangulatban, hogy örüljön ilyen gyerekes tréfának, de mégis felnevetett, amikor megérezte a jólismert, bódító parfümillatot. – Lilla?..

– Ki is lehetne más? – hallatszott egy kellemes női kuncogás, és áthajolva a pad fölött, finoman megcsókolta Gábort, majd aprókat nevetve, mellé huppant a padra.

Divatos tavaszi kabátot viselt, lágy, hullámos szőke haja tincsekben omlott a vállára.

 – Papus szerint –  szorította meg a férfi kezét, és szenvedélyesen a szemébe nézve –  te egy örült vagy!..  Egy forró fejű…, aki folyton szembe úszik az árral.

De tudod… – ölelte át Gábort – , ez egy cseppet sem zavar engem. Sőt!.. Én ezért, a vakmerőségedért még jobban szeretlek. – És megcsókolta a férfit.

– Drága Lilla – simította meg a lány arcát mosolyogva Gábor – , nem is tudod, mennyire boldoggá tettél ezzel a kijelentéseddel. A te szerelmed most erőt ad nekem. Erőt a továbblépéshez. Bodzás szerint nekem itt már nincs jövőm. Lehet, hogy el kell mennem Cserepesről…  – és Lilla tekintetét kutatta.  – Ha elmennék, velem jönnél? 

A lány elfordította a fejét, és a szélmozdította szilfa-levelek játékát figyelte.  – Tudod te, milyen nehezet kérdeztél? – sóhajtotta. Sóhaja olyan mélyről jött, majd elsodorta a szilfát. –  Ma reggel megtiltotta Papus, hogy találkozzak veled.  Azt mondta, meg kell szakítanom veled minden kapcsolatot, mert már a jelenléteddel is veszélyezteted családunk jövőjét. A versenyistálló működtetéséhez annak idején az anyagi alapot a polgármester biztosította. Nagy részesedése van benne.

Titokban jöttem el hozzád.  …Mert egy napot sem bírnék ki nélküled.

– Drágám…, szerelmem! – kiáltotta Gábor, és maga felé fordította a lány arcát. Most  vette csak észre, hogy Lilla égszínkék szeme tele van könnyel.

– Nagyon szeretlek – szipogta könnyeit törülgetve – , de nem tudom, mit tennék, ha el kéne hagynom Papust. …Mert rajtam kívül nincs senkije. Ha veled mennék, beleroppanna, és anyagilag is tönkre menne. Haláp bácsi bosszúálló, és visszakövetelné tőle azt a sok pénzt, amit belefektetett a versenyistállóba. Mint állatorvosnak, neki  a lótenyésztés és a versenyeztetés az élete, szenvedélye.

Gábor erre nem tudott mit mondani. Mit is mondhatott volna? …Hogy ne törődjön semmivel; és szökjön el vele! Ennyire önző nem lehet!

Átölelte kedvesét és szótlanul tartotta  karjaiban. Most még kilátástalanabbnak ítélte meg a helyzetét, mint Lilla érkezése előtt. Se állása, se jövője Cserepesen; ráadásul még a szerelmének a családját is veszélybe sodorhatja. Nem beszélve a saját családjáról: szüleiről, rokonságáról! El kell innen mennie, fontolgatta, hogy megnyugodjanak a kedélyek!  El! Minél előbb! A szerelmét is itt kell hagynia.

– Lilla, drágám! – simította meg a lány haját -, most már indulnod kell!

– Nem szeretsz, hogy ilyen hamar elküldesz? – emelte Gáborra szomorú tekintetét.

– Nagyon is ! – suttogta. – De ha most sokáig elmaradsz, holnap nem tudsz elszökni hozzám.

Lilla átkarolta a férfi nyakát, és olyan erővel kapaszkodott bele, mint az a gyermek, akit el akarnak szakítani a szüleitől. Búcsúzóul még hosszan integettek egymásnak.

Soha nem gondolta volna Gábor, hogy egyik napról a másikra így  megváltozzanak a dolgok! Milyen törékennyé is tud válni a létbiztonság és a boldogság? Most látta csak igazán elhamarkodott tettének következményeit. …Tényleg elhamarkodta volna?  Vagy ennyire korrupt lenne a világ?

Az a névtelen levél az oka mindennek! Abban a levélben annyi mindennel megvádolták dr. Háborgót, hogy a fele is elég lett volna a hivatali visszaélés, vesztegetés gyanújával történő feljelentéshez. A kövérkés polgármester a vádakat tisztázandó interjúja alkalmával mindent tagadott, és azt állította, hogy csakis ellene indított rágalomhadjáratról lehet szó. Közelednek a választások, érvelt,  és biztosan az egyik riválisa akarja őt hírbe hozni, lejáratni mindenki előtt. Nem hagyja annyiban a dolgot, feljelenti majd az ismeretlen rágalmazót. Azt javasolta Gábornak, ha igazán tenni szeretne a községért, írjon inkább az eredményekről, az elkezdett, áthúzódó nagy beruházásokról, melyek majd sok embernek adnak munkát és megélhetést a faluban. Legyen az újságcikk címe, mondjuk: „Fejlődő település Cserepes”, és göcögve nevetett hozzá.

Nem is olyan rossz cím, gondolta Gábor, amikor megcsörrent a mobil telefonja.  Elnézést kérve, fölvette; a főnöke, Bodzás kereste, hogy igyekezzen vissza a szerkesztőségbe, mert sürgősen beszélni szeretne vele. Akkor történt, hogy a nagy igyekezetében véletlenül  a polgármesternél, a hivatali irodában felejtette a jegyzetfüzetét. A községháza kapujában járt már, amikor észrevette, hogy hiányzik a notesza, kénytelen volt hát visszamenni érte. Az iroda nyitott ajtajához érve, hirtelen olyan kijelentéseknek lett fültanúja, amit soha nem hitt volna, ha más mondja. Az elhangzottakból egyértelműen kiderült, hogy amit az elébb dr. Háborgó lediktált neki, abból semmi nem igaz. Nem szólt ő akkor ott egy árva szót sem, csak szép sorjában megírta az egészet. „Úgy zsonglőrködnek ezek a szavakkal, mint az akrobaták a cirkuszi  trapézon” – írta a Magyar Hírnöknek elküldött cikkében. Írásának „Politikai zsonglőrök” címet adta. Most döbbent csak rá: mennyire igaza van Bodzásnak, ő, Rárósi Gábor örömét leli az újságírásban.

„Most jobban érzed magad, hogy kiborítottad a bilit, kérdezte tőle este a bátyja, Bálint.

– Sokkal jobban, Bratyó, nézett vissza rá, mert ami itt történik, az fölháborító! Így  legalább mindenki megtudja, hogy kézen-közön elfolyik a kisváros  pénze.   És azért kell átadni az egyháznak az iskolát, mert pazarló gazdálkodást folytatnak. Dr. Háborgó olyan vállalkozásokba fekteti bele szabálytalanul az önkormányzat vagyonát, ami csak neki tejel.

Látszatra a lakosságot szolgálja minden intézkedése, de ha megkapargatjuk őket, kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. A multinacionális nagy áruház például a polgármester úr telkére épül, így  a haszon egy részét ő fölözi le.

Ha tudnád, a két éve működő benzinkútból is szép részesedése származik. Megfélemlíti a beosztottjait, nehogy bármiféle titkot is kifecsegjenek, mert hamar létszámfelettiek lesznek. El sem hinnéd, hogy az a kis tömzsi szőrös keze milyen messzire ér.

– …Hát ettől félek én is, öcskös, ráncolta a homlokát Bálint, hogy miattad majd  elbocsájtják apát, anyát az állásából, aztán engem és a feleségemet, Zsuzsit is. Most adjam el a házat, a földet, mert te nekimégy mindenkinek? Háborgónak a menye intézte el, hogy fölvegyék Zsuzsit hozzájuk óvónőnek. Ha befognád a szádat, már főszerkesztő-helyettes lehetnél. Bodzás csinálja jól! Főszerkesztő volt az átkosban, és ma is az. Ő tudja, hogy kell élni, kiszolgálni egyik rendszert a másik után.

– Gondolod?- vágott grimaszt az öccse. – …És elvárnád tőlem, hogy nekem is gumiból legyen a gerincem? Kussoljak, és elnézzek minden szemétségét, amit „Haláp bátyó”  elkövet? …Mert ezen a szemétdombon ő a kiskakas?

– Nézd, fogalmazhatok én másként is, fogta el az ingerültség Bálintot, és rágyújtott egy cigarettára. Parazsa felízzott az éjszakában. –  Ebben a rohadt világban mindenki elkurvul egy kicsit. Van, aki a főnökének, van, aki a hatalomnak riszálja a fenekét, hogy talpon maradhasson. …Hogy előbbre jusson. Vagy, hogy egy kis hatalmat kaphasson. Így megy ez, amióta világ a világ!

Gábor megrázta a fejét: – Nincs ez így jól, Bratyó!  Változtatni kellene rajta! Nem szabadna megengedni, hogy bárki is visszaéljen a hatalmával!

– Hol élsz te? … a Marson?.. – húzta el a száját Bálint. – Nem szabadna…, nem szabadna…, mondod, és mégis megtörténik. Láthatod!..

– Össze kellene fognunk! …Mert „több lúd disznót győz”. Mi adtunk neki hatalmat, hát vegyük tőle  vissza!

– Jól hangzik Öcskös – nevetett fel kényszeredetten Bálint – , csak nem látni előre egy ilyen faluforradalomnak a kimenetelét. Lehet, hogy el sem jutnánk idáig.  Mindenki félti a helyét, és a félelem nagy úr! Ráadásul a  hatalom ígéretekkel és egy kis konccal meg tudja osztani az embereket.

Nem tudtak dűlőre jutni egymással. Bálint a realitások embere volt, mindig a valós helyzetből indult ki, hosszasan mérlegelt, és csak azután döntött. Vele ellentétben Gábor álmodozó volt, és amolyan hirtelen, forró fejű; nem tűrte a korlátokat, és mindig birokra kelt a maga igazáért.

– Elmondtam a véleményemet – sóhajtotta bele bátyja az éjszaka csendjébe, és messzire pöckölte a csikket – ; most már rajtad múlik, hogy határozol: maradsz vagy elmégy? Egyébként mindenkinek az lenne a legjobb, ha elmennél.”

Bálintnak ez az utolsó mondata nagyon fájt Gábornak, mintha szíven ütötte volna. Sokáig nem tudott elaludni, csak forgolódott az ágyában. Most, hogy végiggondolta a bátyjával folytatott beszélgetést, arra a döntésre jutott: neki innen mennie kell! Hirtelen arra gondolt, hogy fölhívja telefonon a Magyar Hírnököt, hátha fölvennék a laphoz. …Hogy ez eddig miért nem jutott az eszébe? Kiemelte zsebéből a mobilját, és már hívta is Jánosi Zsolt főszerkesztőt, és megkérdezte, hogy keresnek-e egy jó tollú újságírót. Te lennél az, kérdezte Jánosi; már holnaptól jöhetsz, rovatvezető leszel, de lakást nem tudunk biztosítani.

Örömmel szaladt be a házba: – Édesanyám, van állásom!

Az anyja meglepetten húzta félre a tűzhelyről a rántást. – Ez nagyszerű! – csapta össze a tenyerét. – És hol fogsz dolgozni, kisfiam?

– A Magyar Hírnöknél – újságolta nevetve Gábor.

– Elhagysz bennünket?

– El, édesanyám – ölelte át az anyját -, így lesz jó mindenkinek!

– Lilla tudja már?

– Még nem. Úgy voltam vele, először édesanyám tudja meg! Máris  telefonálok neki. – Lilla, kedvesem, eljönnél?

Nem telt bele tíz perc, már ott is volt. Az arca kipirulva.

– Mi a baj?- kérdezte aggódva.

– Nincs baj – ragyogott Gábor arca. – Örömhírt mondok: holnaptól már újra dolgozhatok. A Magyar Hírnök rovatvezetője leszek. Velem jössz?

– Veled hát! – ugrott Gábor nyakába. – Naná!

– Édesapád elenged?

– Újra átbeszéltük apával a történteket. Azt mondta, számára az én boldogságom a legfontosabb. Ha el kell adnia a versenyistállót, hát eladja.  Most, hogy már van állásod, azt hiszem, hogy elenged veled.

– Nem baj, hogy szegényesen kezdjük az életünket?

-…Miért lenne baj? Hiszen együtt lehetünk. Nem azt mondtam délelőtt neked, hogy egy napot sem bírnék ki nélküled?

– De igen! – mondotta Gábor fejét ingatva, és arra gondolt, hogy képtelen lenne  a másokat eltipró hatalommal megalkudni, nem bírná el az igazságérzete. A történtek után a  faluból ugyan távoznia kell, de ahová megy, ott talán a lelkiismerete szerint írhat majd. …És nem kell szembeköpnie magát nap, mint nap, amikor a tükörbe néz. Halványan az is megfordult a fejében: hátha a példája nyomán mások is felbátorodnak, és nem nézik tétlenül a hatalom zsarnokoskodását.

Magyar Irodalmi Lap