Ágikámnak és szeretteinknek.

A Krikai vízesésre (is) emlékezve.

Igen. Talán órák megmaradnak a fegyelemnek,

a szívverés fegyelmének és a figyelem hintájának

                             a szívemen.

Szív. Te legszentebb tulajdonunk. Ó, hányszor szennyezünk be,

pedig te volnál az a porcelán tálca, mit tenyerünkben óva

                  kellene átvinnünk a sötét erdőben is

                             kedvesünknek.

Szív: dobogj! Ringasd a fájdalmunkat is, verd félre

harangodat, ha a kín órái forognak bennünk, de énekelj,

                             ha van kiút!

Élet. Életünk. Milyen parányi tutaj is egy ember sorsa,

hány sziklaoromhoz, farönkhöz vetődik, míg elér egy-egy

                             csöndes öbölbe.

(2013. december 17. 16.04 – 16.17)

Magyar Irodalmi Lap