Forrás: Új magyar anekdotakincs, Budapest, 1963
Egy borbélyüzlet előtt topogott el az öreg Gyulai, mikor nyílt az ajtó, és egy volt tanítványa lépett ki az utcára. Még köszönni is alig tudott, Gyulai megállította:
– Aggyisten! Hát magát mi szél hordozza erre?
A hajdani diák visszamutatott a boltajtóra.
– A borbélynál voltam.
– Borbélynál? Mit csinált ott?
– Borotválkoztam.
Gyulai pontosan ismerte kedvesebb tanítványai családi körülményeit. Emlékezett rá, hogy az illető Zalából került Pestre, a famíliája jeles szerepet tölt be a megyei életben.
– No hallja! – förmedt rá. – Zala megyei földije, Deák Ferenc volt akkora úr, mint maga, és mégis a saját kezivel borotválkozott…
A tanítványban felacsarkodott az ördög. Negyvennyolcas hajlandóságú ember lévén nem állta meg, hogy ne csípjen egyet az irodalmi Deák-párt öklelő bajnokán.
– Kérem tisztelettel – válaszolta körülményesen – , mi otthon, Zalában, nagyon jól tudjuk, hogy a haza bölcsének oka volt erre…
Gyulai nagyot nézett.
– Oka…?! Aztán milyen oka? Mert én nem tudom.
Most már az ára bét is kellett mondani.
– A rosszul összeeszkabált 1867-es kiegyezés után – hangzott a magyarázat – nem lett volna tanácsos Deák Ferencnek a magyar borbélyok élesre fent beretvája alá tartani a nyakát… Nálunk, Zalában, legalábbis így beszélték…

Magyar Irodalmi Lap