Folytatás…

Miskolc, 1957. november hó.

T. O. J.: Aztán hosszú-hosszú idő múltán szinte szembecsapott az egész múlt. Amikor a munkatársnőim bekapcsolták a tévét a munkahelyemen, és mondták, hogy figyeljek, mert most olvassák föl az áldozatok neveit. Sorolták az 56-ban kivégzettek neveit. Bemondták a bátyám nevét, mikor született, anyja nevét és a foglalkozását. Ez döbbenetes volt. Mindaddig agyon hallgatták és hallgattatták, egyszer csak a tévében felolvassák. Döbbenetes volt. Akkor az egyik kolléganőm, nagyon jóérzésű, azt mondta: menj ki a temetőbe és vigyél egy szál virágot. Ekkor egy kicsit megnyugodtam.
D. M.: Édesanyád mikor halt meg?
– 1987-ben. Végtelenül vallásos és művelt zongoratanárnő volt, abszolút hallással, de a háború alatt légnyomást kapott, ehhez jöttek az izgalmak, mint a művészemberek, ő is fokozottan érzékenyebb volt, fülideg sorvadást kapott, és mire orvoshoz jutott a háború után, addigra már nem tudtak rajta segíteni. Fokozatosan tönkrement a hallása, a gyerekeinek is csak a gyerekhangjaira emlékezett. Nem tudta folytatni a munkáját. Borzasztó rossz állapotban volt szegénykém, amikor elvesztette a fiát, és mindig azt mondta nekem, amikor férjhez mentem, hogy ne egy gyereked legyen, hanem legalább kettő, mert engem is csak ez tudott átlendíteni, hogy nekem kötelességem lett még egyről gondoskodni, ez segített át mindenen.
De legalább édesapám megélhette a rendszerváltást, és megérhette azt, hogy fiát rehabilitálták.
Számomra is olyan megnyugvást jelent, hogy bárha évtizedek teltek azóta el, de Halottak Napján a sírján a sporttársak mindig elhelyeznek egy-egy örökzöld csokrot, nemzetiszín szalaggal átkötve. Nem felejtették el, még mindig emlékeznek rá, és ez jó érzés. Édesapám még azt is megérhette, hogy a Zsolcai-kapuban emléktáblát állítottak az ’56-os hősöknek, és ott fel van tüntetve a Miklós neve. Aztán Ablonczy Bertalan tanár úrnak, bátyám testnevelő tanárának kezdeményezésére pár évvel ezelőtt emléktáblát avattak a Földes Gimnáziumban. Azonkívül, mivel ő a mostan újra visszaállított Lévay Református Gimnáziumba is járt, a volt osztálytársai egyik érettségi találkozójuk alkalmával egy kis táblát avattak, melyet a régi osztályuk mellett helyeztek el. Ezek mind jó érzéssel töltenek el, az idő mindent meghoz, és akinek igaza van, az előbb-utóbb beigazolódik.
– És te megfogadtad édesanyád tanácsát? Hány gyereked van?
– Kettő, egy fiú és egy lány. A lánynál van 3 unokám, a fiam még nem nősült meg. Őket minden családi vonatkozás érdekel, különben is nagyon nyitottak a világra. De végül is az én gyermekeim is csak akkor tudhatták meg a testvérem dolgát, mikor már egyetemista korúak voltak.
– Te hogyan emlékszel a bátyádra?
– A bátyámról annyit tudok mondani, hogy már gyerekkorában is – a szüleim elbeszélése után – rendkívül bátor és szinte vakmerő gyerek volt. Egy iskolai kiránduláson például az egyik társuk beleesett a folyóvízbe, senki nem mert érte menni, egyedül ő volt, aki utána ugrott és kimentette. Borzasztó bátor volt, amellett rendkívül jó sportember. Különösen síkfutásban jeleskedett, amikor a Földes Gimnáziumba járt, talán harmadikos korában elérte a legjobb vidéki versenyző címet: harmadik lett az országos versenyen, a Földes Aranykönyvében benne is van a neve.
– Mikor született?
– 1935-ben. A tanulásban tulajdonképpen nem jeleskedett, sose volt olyan jó tanuló, pedig ha jobb tanuló lett volna, lehet, hogy az élete is egy kicsit másként alakul: rendkívül szerette a természetet, benne volt a természetjáró szakosztályban, és a tervei között szerepelt, hogy erdész lesz, Sopronba, az Erdészeti Egyetemre megy. De hát ahhoz jobb tanulmányi átlag kellett volna. Érettségi után raktárosi munkakörben helyezkedett el a vasútnál. De a természetjáró szakosztályt meg a sportot folytatta, külföldön is sok helyen megfordult.
– Milyen nevelésben részesültetek?
– Az otthoni indíttatás a vallásos légkört jelentette. Általános iskolás korunkban vallásos iskolába jártunk, óra előtt imádkoztunk, az évnyitó-évzáró a templomban volt.
És mikor tízéves lettem, egyszer csak mindezt megtiltották, azt mondták, hogy Isten nincs, templomba nem szabad járni. Otthon a szülők pedig csak szidták ezt az egész változást, nem értették, hogyan lehet ilyen istenellenesen élni. Ezt a változást én a magam életében is tapasztaltam. A bátyám tőlem öt évvel volt idősebb, nála még drámaibban csapódott le mindez.
Amikor eljött ’56, akkor nemzetőr lett itt Miskolcon.
– Akkor még a vasúti raktárban dolgozott?
– Igen. A társaival együtt a nyomdában szórólapokat készítettek és terjesztettek. Amikor már leverték a forradalmat, akkor Oprendek Sándornak a lelövésénél is ott volt, de mint utólag kiderült, ott kilőtték a lámpát, olyan nagy kavarodás volt, hogy végül is nem tudták megállapítani, hogy ki lőtte le. Én is sok-sok év után tudtam meg, hogy tulajdonképpen Kanadába szökött az a fiatalember, aki rálőtt, és mikor már itthon normalizálódott a helyzet, ő meg is írta, hogy minden fórumon mondják meg, hogy ki, – ugye ő már akkor ott biztonságban volt – név szerint ő tette, és mást ne vonjanak ezért felelősségre. De ahogy itt zajlottak az események, addigra az én testvérem már halott volt. 1957. április 12-én végezték ki.
– Mikor tartóztatták le?
– Ez úgy történt, hogy amikor novemberben bejöttek az oroszok, akkor már megkezdődtek sorra a letartóztatások. A szüleink is mondták neki, hogy mivel ő annyira exponálta magát, menjen ki Amerikába, hiszen édesapámnak két bátyja is élt ott családjával együtt. Oda mehetett volna. Vagy pedig bújjon el valahol, hiszen annyira ismerte a Bükköt, mint természetjáró, hogy ott aztán meg nem találják. Mire ő azt mondta: de miért? Ártatlan vagyok, az én kezemhez senkinek a vére nem tapad, én senkit meg nem öltem. Amikor kezdődött a forradalom, mindenki összeölelkezett az utcán, és úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki azt hitte, hogy na, most már minden jó lesz, szép lesz. Az emberben benne van ez a gyermeteg gondolkodás sokszor, hogy azt hiszi, ez most már így marad, és a lelkesedés mindenkiben benne volt. Miután vége lett, ő azt mondta: én miért mennék el innen az országból? Mi lenne ebből a szegény Magyarországból, hogyha mindenki itt hagyná? Ezzel is bizonyította az ártatlanságát, mert ha érezte volna, hogy itt valami baja történhet, akkor az életét mentve biztosan elment volna, de ő, a maga igazának és ártatlanságának tudatában, maradt.
Karácsonykor még együtt volt a család, ez volt az utolsó igazi együttlétünk, mert Szilveszterkor ő kiment a Bükkbe síelni. Mintha talán tudat alatt benne lett volna, hogy búcsúzott a Bükkjétől, vagy – nem is tudom – csak úgy gondolta, hogy a Szilvesztert így tölti, mert nagyon szeretett ott kint lenni. Január 15-én éjszaka ügyeletes volt, éjszaka dolgozott a vasútnál, délelőtt otthon aludt, és álmából költötték föl, déltájban, amikor jöttek érte, és még édesanyám mondta neki, hogy egyél valamit, mielőtt elmégy. És azt mondta: felesleges, egy óra alatt tisztázom magam, és hamarosan itthon leszek. Utána ő már csak az örök hazába tért meg, nem a saját hazájába és házába, mert nem engedték ki. Akkoriban statárium volt, elég volt, hogy valaki fegyvert szerzett vagy egyáltalán részt vett a megmozdulásokban. Nem tudtak konkrétan rábizonyítani semmit, hogy valakit megölt volna. „Az államrend megdöntése” és hasonló címszó alatt halálra is ítélhettek bárkit. Neki az volt a tragédiája, hogy mivel Miskolcon nem találták meg, tulajdonképpen ki lőtt rá Oprendekre, mindenáron példát akartak statuálni. Őt a sport révén nagyon sokan ismerték, és nagy elrettentést akartak ezzel. És tulajdonképpen mindent megtehettek, amit akartak. A szüleim fölmentek az Elnöki Tanács elnökéhez, kegyelmi kérvényt adtak be.
– Január 16-a után mi történt? Nem jött vissza egy óra múlva, és hogy folytatódott? Mikor és mit tudott meg a család?
– Nem jött vissza. A család azt tudta meg, hogy őt előzetesben tartják, itt Miskolcon. Az első tárgyalás egy hónapra rá volt, itt Miskolcon. Halálra ítélték.
– A szülei január 16. után mikor mehettek be hozzá?
– Talán egy hónap múlva engedték meg először, hogy látogassuk. Ami levelet írt nekünk, azt borzalmasan megcenzúrázva, áthúzogatva kaptuk meg. Amikor meglátogattuk, ott is csak rövid ideig lehettünk vele, és mindig csak egy személy mehetett be hozzá. Az első tárgyaláson, itt, Miskolcon, halálra ítélték, mert tulajdonképpen egy fiatal férfi került a képbe, akit vádoltak Oprendek megölésével, de nem tudták őrá sem bizonyítani, de ő csak 19 éves volt. A bátyám 21 éves, és mivel a huszadik évét már meghaladta, ő halálra ítélhető volt. Őt azzal vádolták, hogy ez a fiatalember tőle kapta a fegyvert. Első fokon halálra ítélték. Borzalmasan megdöbbentünk, akkor mentek föl a szüleim a kegyelmi kérvénnyel. A másodfokú tárgyalás március közepén volt Pesten, oda édesapám elment, egy hattagú bizottság döntött a sorsáról. Egy nő is volt a bizottságban, és az semmiképp nem akart beleegyezni, hogy ott is halálra ítéljék a testvéremet. Ott győzködték, hosszú órák teltek el, Isten tudja mivel megfenyegették, míg nagy nehezen rávették, hogy írja alá ő is, hogy halál. Utána nagyon biztató híreket kaptunk, hogy kegyelmet kaphat, mert végül is semmilyen konkrét dolgot nem tudtak rábizonyítani. Reménykedtünk, mígnem jött az értesítés, hogy másnap ki fogják végezni, csak így, és menjünk be tőle elbúcsúzni. Itt, Miskolcon, visszahozták. Édesanyámmal együtt bementünk, mondtuk neki, hogy mindent elkövetünk, ami csak létezik. Elköszöntünk tőle, és akkor édesanyám letérdelt a bíró előtt, úgy könyörgött a fia életéért. A bíró azt mondta: nekem is családom van, én nem tudok semmit sem tenni. De hát ehhez hozzá kell tenni, hogy nem volt kötelező akkor bírónak lenni, nagyon sokan le is mondtak, és nem vettek ezekben az előre eldöntött perekben részt. Amíg élek, azt nem felejtem el, azokat az órákat. Másnap hajnalban kivégezték szegényt.
– Golyó vagy kötél által?
– Kötél. Akkora lelkiereje volt, hogy hajnali öt óráig írta a búcsúleveleket mindenkinek, aki a szívéhez közel állt, és hat órakor már nem élt. De a számomra az volt a legmegdöbbentőbb, amit most, amikor közeledik az ember az életútjának a vége felé, és megélte az életének nagy részét, és még mindig azt mondom, hogy döbbenetes, hogy egy életerős 21 éves fiatalembernek, aki soha még csak beteg sem volt, annyira nagy volt a lelkiereje, hogy ahelyett, hogy lázadozott vagy összeroskadt volna lelkileg, olyan erőt merített az isteni kegyelemből, hogy még bennünket vigasztalt. Azt írta búcsúlevelében, hogy nem kell elkeseredni, mert az élők életében még a borúra jön a derű, és az élők szívét még öröm fogja eltölteni, a szüleim pedig gondoljanak arra, hogy nekik még van egy gyerekük, őbenne örömük lesz, és őt támogassák. Nekem meg azt üzente, hogy vigyázzak a szüleimre. És ez a mai napig is megdöbbent, mert nem tudom, hogy amikor az ember ilyen nehéz helyzetbe kerül, hogy tud ilyen hősiesen felülemelkedni az egész dolgon. Lehet, hogy saját magunkról nem tudjuk, hogy adott esetben mire lennénk képesek. Számomra az ő búcsúzó viselkedése zsinórmérték. Hasonlíthatom ahhoz egy kicsit, amikor Nagy Imrét kérdezték, hogy kér-e kegyelmet, és ő azt válaszolta, hogy nem. Miért alázkodjon meg egy ilyen szituációban, amikor úgyis tudja, hogy mi a vége? Hát akkor nem. De ezzel mutatja, hogy felülemelkedek rajtatok. Az én testvérem pedig ezzel a nagy lelkierejével bizonyította azt, hogy ő valóban ártatlan, és hogy ő hisz a maga igazában. Az életével kellett ezért fizetnie, mert azt már senki nem tudja visszaadni, de áldozata nem volt teljesen hiábavaló, mint ahogy az utólagosan bebizonyosodott. Először is egy kicsit konszolidáltabb, jobb évek következtek Magyarországon. Mert ez politika volt, az embereknek igyekeztek befogni a száját, nehogy véletlenül előforduljon megint a forradalom. És a rendszerváltás nem jött volna létre ’56 nélkül, amely példát mutatott az egész világnak. Hiába hagytak minket magunkra, nem támogatott senki, mégis olyan példa volt, mely megmutatta a világnak, hogy a kommunizmusnak vége.
– Te hányadikos voltál akkor?
– Második gimnazista. A Zrínyibe jártunk középiskolába, és felettem járt a bátyám menyasszonyjelöltje. Ők a sport révén is találkoztak, mert nagyon sokat járták a Bükköt, turistáskodtak. A barátoktól utólag meghallottam, bátyám próbálta őt is kihívni, hogy együtt menjenek ki az országból, tehát ő is próbálkozott volna kimenni, de a kislány nem mert nekivágni, meg a szülei sem engedték. Én mindig arra gondolok, ha ő bűnösnek érezte volna magát, nem törődött volna semmivel, lehetőség is lett volna hová menni, nyitva volt a határ, ő ment volna. De hát egy ember dolgait olyan sok minden befolyásolja. Ő is látogatta a börtönben, neki is nagyon szép búcsúlevelet írt.
Azt kérdezted a bevezetőben, hogyan emlékezem rá. Nagyon sokat kaptam tőle életem folyamán. Szinte hallom mindig, amint mondja: téged nem féltelek. Mert ő tudta, hogy mindig meg fogom találni azt az utat, ahol az én helyem van, és mindig, akármilyen nehéz helyzetbe kerülök, a lelki békémet meg fogom találni, és neki volt igaza. Ez valóban így van.
 

Megjelent: Polísz, 5005. 79. szám
 

Magyar Irodalmi Lap