Egy ország fájdalma

Meghurcolt vad lelkek zöreje hallatszik a felszínre,

Ami egykoron szép volt, mára már azt mondják:”Menj innen!”

Töviskoszorú, sebzett orcádon mindenütt csak hegek,

Felakasztott föld, s búcsút intő hegyek.

Láncok csörrenése nap-nap felkiált:

„Mondd miért tetted ezt velem? Oh Te kegyetlen világ!”

Válaszra várok., s a válasz épp úgy nem jő,

Mint ahogy elvesztett földeiden már a fű sem nő…

… mint ahogy erdőidben lombkoronák hullanak alá…

… s csorgadozó vérpatakokban a halnak a létnél édesebb a halál…!

Mintsem idegen népnek legyen az éke,

A magyart hurcolják Szent földjén, de még sincs menedéke..!

Mondd, mégis hol van az igazság?

Rabláncra vert büszke nép, sehol a vigasság!

Mondd hol van a becsület?

Lángoló ódákat zengtek egykoron, mi mára csak hamu lett!

Mondd hol van a szív és az erény?

Mi utat mutatott őseinknek a Kárpátok hegyén?!

S mondd hol a magyar? Ha szükség volna reá,

Összekulcsolva vérző kezét Istentől Szebb jövőre vár…

…Szebb jövő már csak egy karnyújtásnyi álom,

Ledobom a láncom, s küzdök, hogy fiainkra egy jobb élet várjon!

Magyar Irodalmi Lap