Egyedüllét – magány – társtalanság

Az egyedüllét és a magány látszólagos hasonlóságuk ellenére nagyon is különböző dolgok. A magány tulajdonképpen kényszerű és tartós egyedüllét, társtalanság. Az egyedüllét ellenben először is minden ember mondhatni napi létszükséglete, a külvilágtól, mindentől és mindenkitől való különválás először is pihentet, megnyugtat. Ha mondjuk az ember egy feszültséggel teli nap után a lármás utcáról esik be otthonába. Vagy a családi otthon egy olyan zugába, ahol zavartalanul zsilipelhet át „alapjáratra”, és ha ezt sikerül megoldania, legalábbis van remény arra, hogy a napközben megtapasztalt, elszenvedett élmények kényszerűségből visszafojtott indulatai ne családi körben robbanjanak. Leegyszerűsítve: az egyedüllét – legalábbis elméletileg – bármikor feloldható, a magány viszont nem, és ez kivételes esetektől eltekintve egy idő után nyomasztóvá, a nemönként vállalt tartós egyedüllét (v.ö. a remetékkel) egyéb testi-lelki bajok okozójává is válhat.

Sok olyan emberi cselekvés, tanulás, munka, más elmélyedést igénylő tevékenységhez kimondottan szükséges, egyes esetekben elengedhetetlen a zavartalan egyedüllét. Hogy messze ne menjek: ha valaki elemző partner, edző nélkül sakkozik, készül akár otthon, akár egy versenyparti délelőttjén, nyilván igényli is a csöndet, elkülönülést. (És váltakozó sikerrel csatázik a szállodai takarítónőkkel, akik mindenáron épp a délelőtti órákban akarják az ő szobáját is feldúlni minden áldott nap, nem elég, hogy a folyosó egyik végéről a másikra feltétlenül ordibálnak, és ha egy szobában – mondjuk a szomszédban – elkezdenek bármit csinálni, azonnal maximális hangerőre kapcsolják a tv-t/rádiót. Később a porszívót is.) Szóval a hatékony koncentráció, a gyümölcsöt termő szellemi munka és az egyedüllét optimális páros. Egyedül van továbbá a játékos az egész parti során, ami a nagy feszültség miatt már nem olyan boldogító, nem véletlen, hogy ki-ki a maga módján próbál valahogy könnyíteni a rá nehezedő nyomáson. Például beszélgetéssel. Igaz, hogy ezt a szabálykönyv kategorikusan tiltja – egyébként teljes joggal, mert így lehet külső segítséget adni-kapni – de itt én nem a hosszas és igen szemtelen „konzultációkra”, „munkabeszélgetésekre” gondolok, hanem pl. arra, amit Gheorghiu szerintem még 40 éves korában is csinált: odament valakihez (többször hozzám is), elmondta a tervét, majd megkérdezte, hogy a megszólított szerint hogy áll? Ugye jól? De választ sem várva, láthatóan megkönnyebbülve sarkon fordult! Mások a nézők között találnak valakit, akit üdvözölve pár szót is válthatnak. Tulajdonképpen ez is egy a szabályok közül, amit – amióta a nagy létszámú nyílt versenyek dívnak (és ennek most már vagy 20 éve) – betartatni képtelenség, és a mindig kevés versenybíró akkor teszi jól, ha a csalások kiküszöbölésére törekszik, és a folyamatos, hangos diskurzusokat próbálja kezelni. Ez is reménytelen. Utolsó – tényleg legutolsó – ilyen versenyemen (Zalakaros ’99) volt egy sarok, ahol Varga Zoli „fogadott”. Ha én odapisszegtem, kisebb csapatokra szakadtak, elnézést kérő kézmozdulatot téve, de nem telt bele 5 perc, és Varga már más partnerrel tárgyalt. Aligha a partiról, csak zavaróan. Egész pályafutásom alatt nem tudtam, mert bizonyára nem is akartam megszokni ezeknek a sokemberes eseményeknek a perzsavásár jellegét, időnként tettem egy kétségbeesett kísérletet a lárma csökkentésére, de végül eredményt sem értem el, meg kiderült az is, hogy a pisszegésem zavaróbb, mint akik felé irányul, és egyáltalán! Való igaz: a szabályok felügyelete a bíró(k) dolga. A jeles eseményen 140 játékosra 2 bíró jutott. Ehhez nyilván nem kell kommentár. Hiszen a játszmák még csak nem is hullámokban, de egyenként fejeződnek be, és a nyomorult bíró dolga az eredményeket könyvelni. Ezzel együtt udvariasan(!) megkértem Porubszky Marit, aki ősidők óta jó ismerősöm, és aki a másodbíró volt, próbáljanak már valamit csinálni, s ha ez érthetően nem megy „egész pályán”, legalább az éltáblák környékén. Mégis ott dől el a helyezések és a magasabb díjak sorsa. Fölnézett rám, tekintete a fájdalmas Szűzanyáé, és azt mondta: „Bandi, ne adjál nekem tippeket.” Emberfeletti önuralommal elsétáltam onnan további gutaütések felé, mikor pedig kézenfekvő lett volna ráborítani az asztalt. Hogy miért nem tanultam meg a kufárokat, pénzváltókat elviselni, annak pont ugyanaz az oka, mint a Názáreti cirkuszának a templomban. Számomra a sakk valami szent dolog volt és maradt, az alkotás legalább annyirafontos, mint a pontgyűjtés. Ha történetesen az ember egy patak csobogását, vagy egy madár dalát hallja, meglehet, hogy ezek közül tisztán a zajszintet nézve akár mindkettő ugyanolyan erős, mint egy köszörű penetráns hangja. A különbség annyi, hogy az egyik a természet NESZe, a másik egy szükséges rossz: ZAJ. Összegezve, mert nem ez a lényeg: ahol sok ember van együtt akár tágasan is (nem jellemző), ott mindig történik valami. Először is az összes órák egyfolytában járnak, kivéve, mikor valaki lép, és kezeli őket. Föláll, a székét húzza-tolja, időzavarban a terem túlsó végéből is odahallik a bábok koppanása, az óracsattogás, stb. Ha mindezt nem is hasonlíthatjuk a patak csobogásához, de kulturált formában, elengedhetetlen együttjárónak igen. Ez az, amit az ember tolerál („békeidőben” egyetlen óra ketyegését sem tudom elviselni, a játékidő alatt százé föl sem tűnik). A  duma és bármi más olyan cselekvés, amely nem csak illegális, de expresszíve  zavaró (és ugye senki nem a saját koncentrációját zavarja meg…!) is, az csak olyan választást teremt(ett) nekem és a hasonlóknak, hogy rengeteg plusz feszültséget és bosszúságot vállalva játszunk ilyen versenyeken is (azért ezek sem mind egyformák!), a pénzért, vagy mert nincs hol, és „sakkozni kell”. Vagy levonva a végső konzekvenciát az ember befejezi. Nem csak ezt a műfajt, mert tulajdonképpen ezen túl alig is létezik bármi. Ha meggondolom, hogy 16 éves újoncként a Bajnokság döntőjében színpadon játszottam telt ház ( jó 500! néző) előtt, és még jó párszor méltó körülmények között, – elég nehéz a sakk mindenképpen – nincs mit sajnálnom. Az ám! Csakhogy én hál’ Istennek rendezett anyagiakkal, és tengernyi kínálkozó sakkbeli és egyéb írni-,összegezni valóval bírok. Még a végén újra kiderül, hogy „Nekem könnyű”. Nekik azonban „az ő helyzetükben?” Szó, ami szó, amikor Ivánka Mari egyszer itthon járt és hosszú telefonbeszélgetést folytattunk, egyebek közt abban is egyetértettünk, hogy akármilyen is volt a világ, az itthoni helyzet (mért? Most milyen?), nekünk piszok szerencsénk volt. Három évtizeden keresztül legalábbis nagy többségében emberi, sőt méltó körülmények között sakkozhattunk. Ez az a téma, amit nem lehet befejezni, ezért felfüggesztem a folytatást.

Szóval egy verseny napja egyedülléttel kezdődik, esetleg a versenytársakkal elköltöttebéddel folytatódik – mondhatná valaki, azért ez mégiscsak társaság. Igaz, néha nem is akármilyen! Csakhogy amennyire tiszteli (egyik-másikat kedveli is) az ember, arról mégsem tanácsos megfeledkezni, hogy ugyanezek riválisok, ellenfelek is. És az amerikai letartóztatások során elhangzottakhoz hasonlóan „bármi, amit mondunk, felhasználható ellenünk”. Ha az ember akármilyen jó pajtásának elmondja, milyen honvágya van, nem várhatja el tőle, hogy 2 nap múlva esedékes játszmájuk idejére ezt elfelejtse. Játék közben már nincs egyedüllét. Magány van, akár egy tömeg kellős közepén, szemben egy erős ellenféllel, nehéz feladattal. Egy ilyen őrült OPENen meg a szélrózsa minden irányában laknak a játékosok, nem kevesen mesélték nekem, hogy 2-3 hét (vagy hosszabb idő) alatt csak taxisofőrökkel és pincérekkel beszélgettek. Nem vagyunk egyformák, van aki a magányt is, egyéb tartós zavaró tényezőket jobban bír. Portisch Lajos például kifejezetten „magának való”. Idősebb korára a társasági igénye jócskán megnőtt, de én még emlékszem ’84-85-ből (Reggio Emilia) és máskorról olyan közös és kellemes sétákra, amelyek számomra ha nem is tragikus, de mindenesetre meghökkentő hirtelenséggel értek véget. Lajos agyafúrtan úgy intézte a dolgot, hogy amikor neki elege volt az emberiségből, (engem is beleértve), közel legyünk a szállóhoz – akkor sietve búcsúzott, és visszavonult. Róla még azt is el tudom képzelni, hogy szeretett egyedül lenni! No persze a magánéletében ő is sebezhető volt, alig fél évvel első felesége halála után (akivel 40 évig éltek) általános meglepetésre újból megnősült. Egy nálánál 10-15 évvel fiatalabb valakit felnőtt gyerekekkel, akit valamilyen réven már rég ismert .(A hülye p csa… buta , ateista , ironizál Lajos hitbuzgalmán, egyik cigarettáról a másikra gyújt – Lajcsi soha nem dohányzott – és szemlátomást nyeregben érzi magát) De világos, hogy PL megszenvedte a magányt, a társtalanságot 40 év után özvegyült meg. Ha rosszmájú akarnék lenni, az ő korában már inkább a praktikus dolgokban látni hasznát egy asszonynak, de miért akarnék rosszmájú lenni?

Azt hinné az ember, hogy a magány, társtalanság a kor múltával jelentkezik erősebben. Megözvegyülnek az emberek. Foghíjasak lesznek családok. Ez persze igaz, és mint mondják, egy idős házaspár esetében ha a feleség özvegyül meg, az is elég baj, de a férjnek valóságos katasztrófa. Mert hiszen egy hagyományos munkamegosztás esetén az asszony vezeti a háztartást, főz, mos, végzi a „finombevásárlást”, azaz hentes, piac, vagyis amihez már szakértelem kell.(2 liter tejet a férj is hozhat.) Ha tehát az asszony marad egyedül, az ő életformájában nagyon sok változás a gyakorlati részét illetően nem történik. Az persze mindkettejüket egyaránt sújthatja, ha nincs kihez szólni, a támaszára számítani. Ellenben az ágrólszakadt férj, aki nem tud főzni, (és hányan tudnak?) miegyéb, vagy képes ellátni magát, (esetleg a gyerekek, unokák segítségével),vagy sem. És ha nem megy, hajlandó-e egy otthonba menni? Ha hajlandó, talál-e helyet? Súlyos kérdések ezek.

De nagy tévedés az, hogy a társ utáni természetes vágy városban, a fiatalabbak körében könnyen teljesülne. Ha valaki találomra bármelyik újság társkereső (már nem az a fajta…) hirdetés-rovatát megnézi, egyáltalán nem csak „kései napsugár” jeligével talál ott hirdetményt. Olyan fiatalemberek, és lányok-nők is hirdetnek ott, akik pl. friss diplomások. Akik vélhetően nem is (mind) bányarémek. Azt mondják: társaság hiányában. Hogyan?? Az utcákon hullámzik a tömeg! A szórakozóhelyek egymást érik. Annyi a házasságszerző és társkereső szolgálat (diszkrét ügyintézés, 50 éve a lakosság szolgálatában)! És ezek mégis? Azazhogy mégsem? Nem lehet itt megkerülni Frank Sinatra „Strangers in the Night” (Idegenek az éjszakában) című dalát, amely lírai eszközökkel beszél arról a képtelenségről, hogy tele a világ magányos, jóravaló férfiakkal és nőkkel, akik valamiért maguk maradnak. Mert nem találják meg egymást. Valahogy úgy jelenik meg előttem a kép, mint egy széles utca, amelynek ellentétes oldalain hömpölyögnek a férfiak és a nők. De nem érnek el egymáshoz. Mert gátlásosak és félnek, de magukat és a jövendőbelit azért többre taksálják, mint egy futó kapcsolatra. Én még soha nem voltam a „Magányos Szívek Klubjában”, bár lehet, hogy van ilyen nevű szórakozóhely azoknak, akik – hogy úgy mondjam – komoly szándékúak. De ahogy elképzelem, vérfagyasztó lehet.. Hogy miért, azt nehéz megfogalmazni, de valahogy olyasmi lehet, mint a kétségbeesés utolsó előtti állomása. Valami hasonlót gondolok a társkereső szolgálatokról is. Azzal együtt persze, hogy nehezen vitatható a szükségességük. De az egészben valahogy mégis van valami, ami a „normális úton” keletkezett kapcsolatokból szerencsére hiányzik: a célra kihegyezettség. Amikor ketten ehhez hasonló közvetítéssel kerülnek össze, az már ha jogilag nem is, de valamilyen módon mégis amolyan elkötelezettséget jelent. Biztos kötődnek olyan kapcsolatok, házasságok ilyen úton is, amelyek sikerülnek, és épp elég úgynevezett szerelmi házasság (hosszú évek ismeretségét követően) megy tönkre, hogy senki se jelenthesse ki: ő tudja a sikeres párkapcsolat titkát. Még ha az övé (jelenleg) kitűnően működik is. De tudja a fene! A lényeg mégis az, hogy sok-sok különböző korú ember szenved a magánytól. És nem kevés kapcsolatot, házasságot tart össze – a gazdasági kényszeren kívül – hogy egyik-másik, vagy mindkettő megtapasztalta már a magányt, vagy egyik sem, de nem is szeretné. A házasságokban gyakorolt társas magány viszont olyan, mint Petőfi nyomán, Béla Bácsi szerint: A bánat egy nagy óceán!

Hirtelen a „szociális magány” kifejezés jutott eszembe. Biztos nem szakszerű, de rövid magyarázattal könnyen érthető. A magánynak, kitaszítottságnak ez a válfaja nem a közvetlen környezettől ered. Ez azok osztályrésze, akik különböznek a legtöbb más embertől. Nem feltétlenül jobbak, és általában nem rosszabbak – mások. Természetesen nem a téves nemi orientáltságú férfiakról és nőkről van szó, azok majd kapnak egy külön dolgozatot „Homo Sopiens”címen.

Ez egy más kategória, széles értelmezéssel, és az élet minden területén feltűnik. Mindenképp át kell csapnom az alanyi megfogalmazásba, mert ezt aztán jól ismerem, szenvedem, s az én alkotóerőm, emberségem hiánya igen gyakran épp azokat rövidíti meg, akik engem magányra kárhoztatnak. Ez teljesen irracionális. Csakúgy, mint a világ működése. A társadalom szekere kátyúban van (mint közönségesen), és azokat, akik egyáltalán valamiféle eséllyel segíthetnének kirántani, nem rendeletileg, még csak nem is feltétlenül durván, de mindenesetre épp az a közösség akadályozza meg a segítségnyújtásban, amelynek rájuk lenne leginkább szükségük. Hogy ne legyen ennyire elvont ez az értekezés: Nekem van korai tizenéves gyerekem, aki sakkozni szeretne (vagy akit ők „sakkoztatnának” szívesen)? Ugye, hogy nekik jönne jól a tanács? És én nem ismétlem el hány helyen, hány példányban tettem közzé kizárólag azzal a céllal tanácsokat, ellenjavallatokat, mindezt szakszerűen, de olvasmányosan, hogy a szülőknek és a gyerekeiknek segítsek. Világossá téve, hogy ez nem egy „Hülye vagy Pistike”– katekizmus, hanem olyasvalaki írása, aki kiröhögné magát, ha csalhatatlanságot színlelne. Olyasvalaki, aki – ha a gyerekei orvul meg is nőttek – de azért csak szülő, mi több, azok a gyerekek kicsi korukban tanultak is, szerettek is sakkozni. És akkor ezek az inkább ezrek, mint százak, ha el is olvasták (felületesen) a NEVELJ EMBERT! tudj’ Isten mennyit szívleltek meg belőle, a tény annyi, hogy SENKI nem keresett meg közülük. Azaz: az utóbbi 5 év során egy páran mégis jelentkeztek, de nem az írással kapcsolatban, hanem hogy alig tizenéves gyereküket tanítanám-e valamiféle rendszerességgel. Én ezeket a próbálkozásokat tőlem telhető udvariassággal hárítottam el, egy esetben Rév-Komáromban helyette egy hosszú előadást tartottam, majd szimultánt, ugyanezt Miskolc esetében is fölajánlottam (pár éve). Eddig nem éltek vele. Aztán akadt egy bácskai magyar gyerek, akiért az apja fél évig – nagyon kulturáltan és udvariasan – nyaggatott (a srác 2500 közeli Élővel már megütötte a szintet, és a Statisztikában játszott), végül beadtam a derekamat, de a dolog rövid életűnek bizonyult, máig nem tudom, miért. Hogy az igen szerény járandóságomat végül csak nagy nehezen kaptam meg, elég furcsa. Majdnem elfeledkeztem Héra Imréről, akinek  apja, egy sakkilag félművelt valaki formálisan könyörgött, hogy az egy hét múlva kezdődő K.O. Magyar Bajnokság középdöntőjére készítsem fel a gyereket. Mindjárt azt is megmondta, mit kéne tanítanom – erről az apukáról a „Nevelj EMBERT!” egy helyén megemlékezem, mint valakiről, aki egy új könyvet lobogtatva megy haza, hogy most rögtön abból! Én az első – s mint kiderült utolsó – napot a srác játszmái átvizsgálására, egyéb tájékozódásra szántam. Egyszerűbb lett volna a saját Szvesnyikov – könyvemből kérésüknek megfelelően tanítani, mit sem törődve azzal, hogy a könyv vagy 7-8 éves volt! Azaz elavult. De a gyereknél alapvető hiányosságok éppen más területeken derültek ki, a kérdéses területen véletlenül (?) éppen megfelelő nyitást tudott. Megmondtam az atyának mindezt, akit azután csak jóval később láttam viszont. Másnap reggel ugyanis a szokásos késés helyett telefonált, hogy ő „lemondaná”!? (mert nem úgy és nem azt tanítottam,mint amit ő megrendelt…) Utóbb Sax Gyuszi boldogította őket, remélem, vele jobban jártak, de szépen néznénk ki, hogy – pláne ismét valami szimbolikus pénzért – egy nem laikus, rosszabb: félművelt atya írja nekem elő a szakmai teendőket. És végül jött Kisbandi, alias Flumbort András, akinek nevében Nagykanizsáról kerestek meg, és aki kétszer egy hetet töltött otthonomban, igen jól érezte magát, ez idő alatt bizonyára tanult is egyet-mást. Csak azt nem értettem, ha egyszer valóban szeretne egy komolyabb dózist fölszívni, miért nem gondoskodott legalább egy évre szóló, havi egy hétre elegendő háttérről? Mert így szerintem megint a Béla Bácsi Alapítvány járt a legjobban (az annyi mint 2×2, az 400 eFt), de hogy ennyiből ő mit tud, vagy fog profitálni!?

Ennyit óhajtott tudásomból, tapasztalatomból átvenni a sakkozó ifjúság. Meglehet, és nem is baj, hogy elterjedt, én csak olyan tanítványt vállalok, aki már tart valahol. Akinek tényleg rám van szüksége. Mások nem ilyen, vagy egyáltalán nem finnyásak, igaz, vannak köztük megélhetésiek, de pl. Ribli a pécsi Bánusz Tamást edzette (aki most is 2400 alatt van) állítólag mindjárt 8 ezer/óra tarifáért. Komikus. Ugyanez az ember már évekkel ezelőtt is azzal hencegett, hogy Lékó után ő a leggazdagabb magyar sakkozó (mintha elfeledkezett volna Polgár Juciról és Portischról ?). De én teszek rá! Miféle élményt jelenthetett neki egy enyhén szólva közepes gyerek oktatása akármennyi pénzért?

És most magányos vagyok. Nem ezen az egy területen, általában sakkilag, emberileg. Írtam én 2 évig folyamatosan a MOST – ban (Magyar Sakk Tájoztató) egy cikkem megjelent a Magyar Sakkvilágban is, de most már nem. Részint, mert különböző vitairataimra, cikkeimre, az „Így sakkoztam én…” sorozatban megjelent nemritkán pikáns történetekre, személyes hangú játszmaelemzésekre egyetlen egy valaki hívott föl, hogy ő azért veszi a MOST – ot, mert nagyon szereti a cikkeimet. Ami kicsit kevés, nem a hiúságomnak, hanem azt jelzendő, hogy valóban komolyan áttanulmányozták a cikkeimet – részint pedig, mert sem az egyik, sem a másik „független” lap nem volt hajlandó leközölni azt a jogerős ítéletet – kommentárral, vagy akárhogy – amely kimondta, hogy a Sakkszövetség engem sújtó eltiltása jogsértő volt, a bíróság kártérítésre kötelezte őket. Eleget kínlódtam ezen, nincs értelme tovább passzírozni, de ha egyszer a bátor és független lapok tulajdonosaiban annyi bátorság sincsen, hogy ők legalább nekem be merjék vallani: félnek, hanem hetet-havat, és ami még egyáltalán összehordható, össze is hordtak, akkor mi a fenének írjak ingyen olyan lapokba minőségi cikket, ahol a kedves olvasók azt (is)alkalmasint átlapozzák? És lám, a lapok továbbra is megjelennek, változatos tartalommal (bár ezt a Sakkvalagról csak sejthetem, mert az utóbbi pár hónapban nem adtam ki rá pénzt). A Kálvin téren pedig NEM HULLÁMZIK A TÖMEG és NEM skandálják: „Írj nekünk Bandi, vagy legalább lépj ki az erkélyre, s intézz hozzánk szózatot!” Még szerencse. Mert gőgösnek is tartanának. Az erkély ugyanis a szomszédlakáshoz tartozik, és nem vagyok biztos benne, hogy minden hasonló esetben szívesen bocsátanák azt rendelkezésemre…

Magány. Ezek a sorok Nyíregyházán íródnak, ahol 4 üres szezon után először jutottam eszébe valakinek a frissen följutott Piremon SE képviseletében. Hogy ebből lesz-e valami, nem tudom. Nem az én szégyenem, hogy most már nem is érdekel annyira. Az első üres (2000/2001-es) szezon előtt hirdetményeket közöltem legalább háromszor a MOST – ban , szórólapokon, faliújságon a Sakkszövetség(ek)ben. Nagy önuralommal, de le tudtak mondani játékomról. Ezután már nem is hirdettem – pár forduló után a hülye is láthatta, ki játszik, ki nem. Továbbá egy kicsit is előrelátó csapatban a jövőbeni erősítésen vagy változtatáson már az évad kezdetétől gondolkodnak. Ha valaki nem tudná, a telefonomat, bárhonnan beszerezheti az elérhetőségeimet. (Ott a telefonkönyv) Nem tették. Hazudnék, ha azt mondanám akár most, mikor a seb már nem friss, hogy nem bánt a dolog. Más kérdés, hogy ez egy klasszikus példája annak, ahogyan emberek, akik meg sem özvegyültek, az utcára sem lökték őket (válás kapcsán), maguk maradnak. Azok, akik foglalkozásszerűen ártottak és ártanak a magyar sakkozásnak azért gyűlölnek, mert az üzelmeiket megpróbáltam meghiúsítani. Györkös Lajcsi szerint még azt is a szívükre vették, hogy pertindítottam ellenük. Sőt meg is nyertem. Kíváncsi lennék, hogy nem testületileg, de külön-külön van-e köztük – legalább most, amikor úgyis mindegy – valaki, aki megbánta azt, ami nem attól volt alávaló és bűnös, önkényes, mert a bíróság így határozott, hanem mindenféle értelemben. Nem létezik, hogy csak egyetlen egy lett volna akkor köztük, aki legalább azt föl ne fogta volna, hogy súlyos eljárási jogsértést követtek (is) el. És lám! Kifizették a bírságot – 1.3 milliót (nem a saját zsebükből), mindenki, aki ebben a gyalázatban részt vett, azóta is ha talán mindenki által meg nem is becsült , de tagja a sakktársadalomnak (Jó, Kunos börtönben volt -nem én juttattam oda. És Tompa fiát sem én löktem ki az ablakon, Ozsváth fia sem miattam lelte halálát, mint hegymászó). Én nem kívánok bosszút állni, nem is természetem (más kérdés, hogy konkurensnek egyetlen sakkozó sem szurkol). Csak az a baj, hogy mint néhányszor azért volt példa, ezek a csibészek azt is rosszul viselik, ha az ember dokumentumokkal alátámasztva nyilvánosságra hozza viselt dolgaikat. Lásd: „Válogatott zsarolások” (Sport Plusz 1990). De lám: több mint egy év telt el a bírói döntés óta, és én immár 9 évvel az események után a közvélemény előtt még mindig az a Kovács vagyok, „aki abba a kabátlopási históriába keveredett”. Azaz: ellopták a kávéházban a kabátját. Senki, még az én kitűnő barátom, Tyuszi, vagy Németh Zoli – aki pedig a lánya miatt hasonló sérelem okán perelte az Asztalitenisz Szövetséget – (hogy a Szabad Sajtó többi fórumáról ne is beszéljek)  sem érezte, hogy noha ez a megkésett rehabilitáció már nem bír semmilyen gyakorlati jelentőséggel, mégis a tisztesség a szenvedő és a társadalom többi tagjai (potenciális áldozatok) érdekében megkövetelte volna a megfelelő formában és terjedelemben való közlést. Lehetett volna a címe: „ADORJÁN ÚJABB BOTRÁNYA!” Természetesen kifejezőbb, és a valósághoz hívebb a másik jelölt:

„ASAKKSZÖVETSÉG MEGINT JOGOT SÉRTETT a jó k…va anyját!” No de ha az előbbire jön be a vendég? És botrány tényleg volt! Igaz, nem én csináltam, ami kiderül, ha valaki – akár felületesen – elolvassa, de ha valakit egyszer hírbe hoztak , mint szegény Kovácsot, ellophatják mindenki szemeláttára a nyílt utcán fényes nappal akár a gatyáját is, az emberek csak dőlnek a röhögéstől: Figyeled az új trükkjét? És már jön is a rendőr, meg a mentő, hogy elvigyék közbotrányokozásért.

Szerencsétlen Tyuszi! Harmadik éve támogatom egy-egy százassal a MOST-ot, havonta kap egy tizest, mint az életjáradékom részét. Végső kétségbeesésében azt mondta Ilusnak: „Inkább visszaküldöm a pénzt!” Mármint az utolsó százast ahelyett, hogy megírja az igazat. És én szaván fogtam. Igaz, nem vissza, hanem az Alapítványhoz küldte, jó helyre. És azt hiszi, így már nem becstelen. Vajon mit szólna, ha azt mondanám, ha az ő logikája szerint én csak azért támogattam őt, meg a lapját, hogy BÁRMI megjelenhessen tőlem a MOST – ban, és ezt megszegte, akkor várom vissza a többi vesztegetést is? (Részletfizetés lehetséges)  Erről szó sem volt. A lapban megjelent cikkeimért sem számítottam föl semmit, a tőle kapott extra példányokat a MOST népszerűsítésére használtam föl, elajándékoztam.Mindet.

Eszembe jut a pszichiáter-viccek egyike. Nem nagyon mulatságos.

A pasas vagy egy órája panaszkodik. Végül részvétért a terapeutára néz.

Aki azt  mondja:

„És honnan támadt az a fixa ideája, hogy a világnak a maga kedve szerint kell kinéznie?”

                                               Végem.  AA

Magyar Irodalmi Lap